Függőségének naplója tette híressé az angol ópiumevőt

Thomas Penson Quincey néven Manchesterben látta meg a napvilágot. Apját, egy gazdag, a művészetek és az irodalom iránt is érdeklődő kereskedőt nyolcévesen vesztette el, ettől kezdve a gyerekek nevelése a szigorú és tekintélyt parancsoló anyára maradt. Bátyja szívesen terrorizálta a szelíd, gyenge és beteges Thomast, akinek egyetlen menedéke a szigorú anya és agresszív testvére elől az olvasás maradt, rajongott például a görögökért, olyannyira, hogy már 13 éves korában folyékonyan olvasott görögül, két évvel később pedig társalogni is tudott, sőt görögül írt időmértékes verseket.

Iskoláit Bathban, majd Wiltshire-ben végezte, s 1800-tól a manchesteri középiskola diákja volt – nem egészen két évig, amikor is megszökött a tanintézetből és családjától is. Először Walesbe, majd Londonba ment, ahol álnéven élt, s miután minden pénzét elköltötte, nyomorgott. Segítséget a bajban egy Anne nevű fiatal prostituálttól kapott, aki igen nagy hatást tett rá. 1803-ban kibékült családjával, s anyja az oxfordi Worcester College-ba küldte megtévedt fiát, aki szent elhatározást tett, hogy tanulmányai végeztével „az emberi nem szellemi jótevője” lesz. Okos, érdeklődő és meglehetősen tájékozott diák volt, aki már ekkor esszéket írt a történelemről, a közgazdaságról, a lélektanról és a német metafizikáról.

A még mindig törékeny alkatú De Quincey 1804-ben arcidegfájdalmaktól kezdett szenvedni, amelyek enyhítésére orvosai ópiumot ajánlottak neki.

1807-ben, anélkül, hogy fokozatot szerzett volna, elhagyta Oxfordot. Ekkor kötött barátságot a Lírai balladák két szerzőjével, William Wordsworth-szel és Samuel Coleridge-dzsel, s 1809-ben a közelükben, Grasmere-ben telepedett le. 1817-ben feleségül vette Margaret Simpsont, akitől ekkor már volt egy fia. Később még hét gyermekük született, s tulajdonképpen a család jelentette az egyre labilisabbá váló író számára az egyetlen biztos pontot. Sokat írt, esszéket, tanulmányokat különböző tárgykörökben, de szinte semmit sem publikált, s emiatt állandó anyagi nehézségek közt éltek. A megoldást végül az jelentette, hogy 1819-ben a Westmorland Gazette szerkesztője lett, s egy jó ideig az újságírás nyújtott számára megélhetést. 1821-ben Londonba ment, ahol néhány német fordítását akarta elhelyezni különböző lapokban, de végül úgy döntött, hogy megírja az ópiummal kapcsolatos élményeit.

Az Egy angol ópiumevő vallomásait végül a London Magazine közölte le, s a mű nem várt sikert aratott, 1822-ben könyv alakban is kiadták. De Quincey megvallott szándéka volt, hogy figyelmeztesse olvasóit az ópiumfogyasztás veszélyeire.

A művet 1828-ban Alfred de Musset fordította le franciára, majd 1860-ban Baudelaire beiktatta Mesterséges paradicsomok című esszéjébe.

1823-ban ugyancsak a London Magazine közölte egyik legeredetibb esszéjét Az ajtókopogtatásról a Macbethben címmel, amely ragyogó lélektani meglátásai miatt a Shakespeare-irodalom egyik klasszikus darabja.

De Quincey 1826-ban Edinburghba költözött, s a Blackwood’s Edinburgh Magazine és a Tait’s Magazine egyik állandó szerzője lett. Az 1830-as évek elején – immár nemcsak fizikailag – eltávolodott költőbarátaitól, s 1840-re megírta a Tavi emlékek című visszaemlékezését, amellyel sikerült vérig sértenie Wordsworth-t és a többi „tavi költőt”.

Anyagilag is komoly megterhelést jelentett szenvedélye, 1841-től gyakorlatilag állandóan menekülnie kellett hitelezői elől. 1856-ban megbízták művei összegyűjtött kiadásának szerkesztésével, s ezt kihasználva átírta a Vallomásokat, amely nevét egykor híressé tette: hozzácsatolta néhány ópium ihlette álom leírását, amelyek már korábban szintén megjelentek nyomtatásban Suspiria de profundis (Sóhaj a mélyből) címmel, s kiegészítette gyermekkorának és londoni ifjúságának élményeivel, de a kritikusok szerint az így létrejött mű dagályosabb és nehézkesebb lett, mint az eredeti.

Thomas de Quincey 1859. december 8-án halt meg Edinburghban. Magyarul – a Vallomáson és a Suspirián kívül – több munkája is megjelent, köztük az A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről című tanulmánya, s a neves német filozófusról szóló biográfiai esszéje, az Immanuel Kant utolsó napjai.