Tizenegy évesen már egyetemre járt a nemzetközi jog atyja
Háromszáznyolcvan éve, 1645. augusztus 28-án halt meg a „Hollandia csodájaként” emlegetett Hugo Grotius kalandos életű jogtudós, filozófus, teológus, diplomata, történész, a modern természetjogi felfogás és az ezen alapuló nemzetközi jog alapjainak lefektetője.
Huig de Groot néven született 1583. április 10-én, húsvét napján Delft városában, tudományos munkássága során a kor szokásainak megfelelően nevének latinos formáját használta. Művelt apja humanista nevelésben részesítette, a csodagyermek Grotius tizenegy évesen már a leideni egyetem hallgatója volt. Első könyvét tizenhat évesen írta, 21 évesen pedig már a friss állam, Hollandia hivatalos történetírójának nevezték ki.
A kora teológiai és politikai vitáiba aktívan bekapcsolódó, közéleti tisztségeket is vállaló tudóst 1618-ban letartóztatták, és először halálra ítélték, majd életfogytiglan bebörtönözték (azt csak két évvel később tudta meg, hogy összeesküvés és árulás volt ellene a vád). A fogságból romantikus regényekbe illő, kalandos körülmények között szökött meg,
Grotius Párizsba ment, ahol XIII. Lajos életjáradékban részesítette, de ezt Richelieu bíboros 1631-ben megvonta tőle. A tudós ekkor – fittyet hányva a feje fölött lebegő ítéletre – hazatért, de a következő évben – miután vérdíjat is kitűztek rá – ismét menekülnie kellett. Három évig Németországban dolgozott, majd 1635-ben felkérték Svédország párizsi nagykövetének, s ebbéli minőségében egy évtizeden át tárgyalt a harmincéves háborút lezáró béke előkészítéséről.
1644-ben Krisztina svéd királynő felmentette tisztségéből, és a stockholmi udvarba hívta tanácsadónak. Grotius útközben a Balti-tengeren hajótörést szenvedett, s csak nehezen tudott Lübeckig elvergődni. Itt viharok késleltették utazását, s végül 1645. augusztus 28-án Rostockban betegen és kimerülten meghalt. Bebalzsamozott holtteste a delfti Új templomban, Orániai Vilmos mauzóleumának közelében nyugszik, a templom előtt szobra áll. Mások mellett lefordította és kiadta Lucanus és Euripidész műveit, és maga is írt három tragédiát és latin költeményeket.
Az utókor ezt egészen másként látja, a modern jog egyik atyját tiszteljük benne. Grotius a vallásháborúk korában élt és alkotott. Börtönbe azért került, mert az eleve elrendelés kálvini tana körül zajló – látszólag teológiai, valójában politikai tartalmú – vitákban a kisebbségi, a szabad akaratnak nagyobb teret engedő arminiánus nézetet képviselte. Kiszabadulása után megpróbált az ellentéteket elsimító álláspontot kidolgozni, így műveinek kiindulópontja nem a keresztény dogma igazságtételezése, hanem a természetjog elvont fogalma lett.
A teljes kézirat csak a 19. században került elő egy antikvárium mélyéről, de az egyik fejezet már 1609-ben külön is napvilágot látott Mare Liberum (A szabad tenger) címmel, ez tartalmazza a nyílt tengeren való szabad hajózás elméletét.
Legterjedelmesebb és legnagyobb hatású munkája az 1625-ben megjelent A háború és béke jogáról (De jure belli ac pacis). Műve a címnél többet takar: a jog és a kormányzat átfogó jogi elemzését nyújtja, meghatározza, mit takar a jog, foglalkozik a politikai közösség eredetével és természetével, a politikai hatalom gyakorlásának kérdésével is. Grotius elhatárolja a természetjogot (ius naturae) az erkölcstől és a pozitív tételes jogtól. A természetjog szerinte minden emberi intézménytől független ideális törvény, „az ész parancsa, mely megmutatja, hogy valamely cselekvésben az észszerű természettel való összhangja folytán erkölcsi szükségesség rejlik, ennek következtében Isten, a természet teremtője az ilyen cselekvést előírja, míg az összhang hiányából folyó erkölcsi helytelenséget tiltja”.
A szerződés megtartása érdekében jött létre az államok belső joga. Ugyanakkor külön jogra van szüksége az emberiséget, a népeket összekapcsoló közösségnek is – ez a népek joga, azaz a nemzetközi jog, amely minden államra és uralkodóra egyformán érvényes. Művében tisztázta az igazságos háború fogalmát is, amely „szükséges rossz”, és ezért szabályozni kell.
