Ötszáz éve szenvedtünk történelmi vereséget a törököktől Mohácsnál
Ötszáz éve, 1526. augusztus 29-én zajlott le a középkori magyar állam bukását hozó mohácsi csata, amely fordulópontot jelentett a magyar történelemben. A két nagyhatalom közé ékelt, meggyengült Magyarország hamarosan két, majd három részre szakadt. Mohács a nemzeti tudatba „nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként” vonult be.
A harcias, hódító oszmán-török állam a 14. században jelent meg a Balkán-félszigeten, és alig száz év leforgása alatt Magyarországig terjesztette ki határait. Az 1456-os nándorfehérvári diadal hosszú évtizedekre megállította az oszmán előrenyomulást, a fénykorát élő Magyar Királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szemben álló érdekcsoportok szétzilálták az államot, a pénzszűkével küszködő királyoknak nem volt pénze a déli határt védelmező végvárrendszer erősítésére, állandó hadsereg fenntartására, és újabb megrázkódtatást jelentett az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés.
1520-ban a fiatal I. Szulejmán lett a török szultán, aki az európai terjeszkedés felújítása mellett döntött. A magyar trónon hasonlóan fiatal, de kevésbé tehetséges ifjú ült: II. Lajost kétéves korában, 1508-ban koronázták meg, és csak 1521-ben nyilvánították nagykorúvá. A kettős végvárvonal legfontosabb láncszeme, Nándorfehérvár 1521-ben a törökök kezébe került, és a következő években elestek az első védvonal legfontosabb erődítményei is. Az 1523-ban alsó-magyarországi főkapitánnyá kinevezett Tomori Pál kalocsai érsek aratott ugyan kisebb sikereket, de az udvar támogatásának elmaradása miatt csodát nem tudott tenni. Így érkezett el az 1526-os esztendő, amikor a török ismét Magyarország ellen indult.
Az államkincstár üres volt, a főurak a nádor személye körüli viszálykodással voltak elfoglalva. Szulejmán április végén megindult seregeivel, az ugyanekkor tartott rákosi országgyűlés azonban csak utolsó napján döntött az ország védelméről, az ehhez szükséges pénzről említést sem tett.
A zavartalanul előrenyomuló török sorra bevette Péterváradot, Újlakot, Eszéket, augusztus 22-re átkelt a Dráván. Ellenállással szinte nem is találkozott: a magyar seregek gyülekezését csak július 2-ára hirdették meg Tolnára, de maga a király is csak július 20-án indult meg Budáról mintegy négyezer ember élén, haladásánál csak serege gyarapodása volt lassabb. A főurak és a megyék bandériumait közadakozásból és pápai segélyből fogadott zsoldosok mellett Tomori a déli határokat védő seregei egészítették ki.
A mohácsi mezőnél letáborozó magyar had létszáma mintegy 25 ezer lehetett, mintegy felük gyalogos, másik felük lovas, közülük 3-4 ezer nehézlovas volt. Fővezérnek Szapolyai János erdélyi vajdát szánták, de ő még úton volt seregével Tordáról, miként egy cseh zsoldossereg és Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán is, és végül a török elleni harcban tapasztalt Tomori dolgozta ki a haditervet.
a táborban a források szerint ekkor még derűlátás uralkodott.
A csatamezőt, amelynek pontos helyét ma sem ismerjük, keletről a Duna ártere és mocsaras terület határolta, nyugatról pedig a majsi magaslat, ami megnehezítette a török csapatok felvonulását. A magyar sereg már augusztus 29-én hajnalban két vonalban sorakozott fel, az arcvonalat az átkarolás elkerülése érdekében erősen széthúzták. A csata azonban csak délután háromkor kezdődött, így az órákig a tűző napon ácsorgó csapatok elhelyezkedését a dombon lévő törökök alaposan felmérhették.
Az oszmánok nehéz terepen felvonuló első, ruméliai hadteste délután, fáradtan érkezett az arcvonalba, és nekilátott a táborverésnek. Tomori abban a reményben, hogy még azelőtt szétverheti őket, hogy a főerőkkel kerülne szembe, elrendelte a támadást. A roham kezdetben sikeresnek bizonyult, a lovasság elérte a török tábort is, de ekkorra a szultán erőltetett menetben érkező serege is megjelent és csatarendbe állt. A nehézlovasság újabb támadása – jóllehet a török krónikák szerint három katona egész Szulejmán testőrségéig jutott –, összeomlott, a gyalogság felmorzsolódott, a csata menekülésbe és mészárlásba torkollott. A csata áldozatait és az ütközet után a törökök által lemészárolt mintegy kétezer hadifoglyot tömegsírokba temették, ezek közül ötöt ismerünk.
A menekülő, testőrségét elvesztő II. Lajos a Csele-patakba fulladt, bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai vagy a Habsburgok gyilkoltatták meg. Az ország tárva-nyitva állt Szulejmán előtt, aki szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára, kifosztotta a várost, majd októberben úgy tért haza, hogy csak néhány szerémségi várat tartott meg.
A csata fordulópontot jelentett a magyar történelemben: utána kettős királyválasztás következett, a két nagyhatalom közé ékelt, meggyengült ország hamarosan két, majd három részre szakadt. A török másfél évszázadig Magyarországon maradt, állandósultak a háborúk, Mohács a nemzeti tudatba „nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként” vonult be. Az egykori csatamezőn, a megtalált tömegsírok helyén ma a hősök emlékműve áll Sátorhelyen. A csata 500. évfordulóján emlékévet tartanak, amelynek során a veszteség mellett a helytállásra, a túlélésre és az újrakezdés erejére is emlékezünk. Az állami megemlékezésre és kegyeleti szertartásra augusztus 29-én Mohácson és Sátorhelyen kerül sor. A csata hőseinek maradványait újratemetik, és hagyományőrzők közreműködésével megelevenítik az összecsapást.
Címlapfotó: Részlet Orlai Petrich Soma II. Lajos király holttestének feltalálása című, 1851-ben Münchenben festett olajfestményéből. Fotó: MTI/Oláh Tibor
