A három szerzőnél hasonló az indíttatás, megragadni azt a különös építészeti (és nem csak építészeti) minőséget, karaktert, amelyet a Balaton képviselt az elmúlt évszázadban nyaralóival, középületeivel, létesítményeivel. Egy érezhetően könnyedebb, felszabadultabb, modern karakterű és kísérletező „nyári építészet” mibenlétét keresik, különböző nézőpontokból.
A nagy regionális kísérlet
Hogy mennyire volt ez a szezonális architektúra formailag tudatos, és mennyire ösztönös, arról leginkább Wettstein Domonkos Balatoni építészet című munkája ad képet. Építészszakmai szempontból ez a mű a legalaposabb, hiszen eredetileg műegyetemi doktori disszertációnak készült. Wettstein mintegy 230 oldalon át rendkívül átgondoltan, jól tagoltan és kuriózumszámba menő illusztrációs anyaggal, gazdag és pontosan megadott szakirodalmi háttérrel vezeti végig az olvasót annak történetén, hogyan fejlődött a „balatoni építészet” gondolata, a regionális szemléletmód, a balatoni regionalizmusnak aztán hogyan alakultak ki az intézményei, hogyan csúcsosodott ki a gondolat a háború után a Balatoni Regionális Tervben, majd hogyan halványodtak el a kitűzött célok a gazdasági, politikai nyomás alatt és a tömegigények miatt a hetvenes-nyolcvanas évekre.
A balatoni nyári építészet (rekreációs építészet) gyökerei – elsősorban nyaralóépületek és üdülőterületi középületek – a 19. századig nyúlnak vissza, akkor még jellemzően nagypolgári és arisztokrata építtetők révén, a korban divatos „svájci villa” stílusban vagy historizáló formákban. Az 1920-as évektől az alsó középosztály számára is elérhetővé vált a Balaton, ekkor jelentkezett erősebben egy polgári nyaralóépítési hullám, amelyben már fontos szerepet kaptak a modernista építészet formái is. Az építkezésekben ekkor jelentkező ízlésbeli sokszínűséget szabályozni kellett az üdülőhelyek esztétikai minősége és a településkép érdekében. Ennek az iránymutató munkának az élére néhány olyan építész állt, aki amúgy is kötődött a tóhoz, közülük is kiemelkedik a boglári nyaralótulajdonos Kotsis Iván.
Az első állami szintű balatoni regionális szervezet az 1929-ben alakult Balatoni Intéző Bizottság (BIB) lett, ennek műszaki bizottságát vezette éveken át Kotsis. Kezdetben anyagi forrás alig állt az intézmény mögött, annál nagyobb volt a lelkesedés és a mögé szerveződő szellemi erő. 1931-ben például értekezletsorozaton vitatták meg a Balaton településképi problémáit, 1934-ben nyaralómintaterv-pályázatot hirdettek, kidolgozták az üdülőterületek telekfelosztási és építési szabályrendeletét, amely például 200 négyszögölben határozta meg a minimális nyaralótelek-méretet, megadta az utcák szélességét és más fontos koordinátákat. A BIB-nek pedig véleményezési joga volt az építési engedélyek kiadása során.
Részben a BIB és a benne részt vevő építészek munkájának eredményeként talált utat a tópartra a modernizmus, amelynek egyszerűsítő elvei szerencsésen találkoztak a szezonális építészet igényeivel. Azonban a balatoni nyaralók nagyobb részét – mint a könyvből kiderül – nem építészek és építőmérnökök, hanem kőművesmesterek tervezték, akiknek nem volt igazán a kezükben a modernizmus. Ők egyébként csak földszintes és manzárdos házakat tervezhettek, emeletes épületeket nem.
A tóparti építészetben a modernizmus többféle hatása érvényesült, nemcsak a Bauhaus iskola tiszta kockaesztétikája, de az olasz novecento mediterrán vonásai és a stuttgarti iskola népies modern ízlése is. Kotsis elképzelése szerint egyébként az ideális balatoni nyaraló kis költséggel előállítható, „könnyű modorban készül”, kis alapterületű, egyszerű tömegformákat használ, alacsony hajlású – de nem lapos – tetővel épül, továbbá nagy kiülésű eresszel és zsalugáteres ablakokkal.
Keresték a Balaton népi építészeti elemeinek felhasználási lehetőségeit is a modern építészetben. Ennek érdekében esszépályázatot írtak ki, majd kiadták A Balatonfelvidék népi építészete című albumot 1936-ban. Kotsis Iván mellett egyébként sok más, helyi kötődésű építész tevékenysége is kidomborodik a kötet lapjain, mint például Káldy Ferenc, Virágh Pál vagy Győri Dezső.
Fontos szerepe volt a BIB-nek az új üdülőtelepek szerkezetkialakításában is. Ezek általában az anyatelepüléstől különállóan és nem a hagyományos központos településszerkezetben jöttek létre, hanem a vízparttal párhuzamos, rácsos kiterjesztésben, benne egyforma távolságokban elhelyezve a települési részközpontokat, a területnek legalább 5 százalékát biztosítva közintézményeknek. A telepek kérdésében Antal Dezső, Tóth Kálmán és Kaáli Nagy Dezső fogalmazott meg regionális szinten általános irányelveket.
A háború előtt a regionális önszerveződés alulról építkező gondolat volt, mindez a háború után megfordult. Az új kommunista államban fentről, állami irányítással szerveződött újra a Balaton-fejlesztés, figyelembe véve az új tömegigényeket, főleg a pihenni, nyaralni vágyó munkástömegek jelentkezését. A legsötétebb diktatúra idején ezt nagyrészt kielégítették az államosított nyaralók és kisebb üdülőberuházások. A BIB 1948-ban megszűnt, és csak 1957-ben szerveződhetett újra, amikor is elkészült a Balatonkörnyéki Regionális Tervvázlat, amelyből 1963-ra született meg jogszabályokkal és forrásokkal is megtámogatva a Balatonkörnyék Regionális Terve (BRT). Ez a regionális tervezés mintaprojektje lett, nemcsak országos, de KGST-szinten is, sőt azon túl, például az 1965-ben induló nagyszabású Riviéra-fejlesztés is előképként tekintett rá, és ez évben megkapta az Építészek Nemzetközi Szövetsége (UIA) Abercrombie-díját.
A terv Farkas Tibor építész vezetésével készült el, aki a továbbiakban balatoni főépítészként koordinálta a terv megvalósulását. A BRT-be 42 Balaton környéki települést vettek be, ezek közül 19 települést emeltek ki mint központi fejlesztési területet. Megkülönböztettek tömeglecsapoló helyeket, mint Siófok, Almádi, Lelle, Zamárdi, Fonyód, sajátos idegenforgalmi karakterrel rendelkező helyeket, mint Füred, Hévíz, Földvár és Keszthely, vagy olyan kirándulócélpontokat, mint Tihany, Badacsony, Szigliget. A tervben első körben kiemelt szerepet kapott a strandok, a kempingek, sőt az autóskempingek, motelek fejlesztése, a közlekedési hálózat, a közműrendszer alkalmassá tétele nagyobb volumenű üdülőépítésekhez.
A kötet egyik legizgalmasabb része annak a bemutatása, hogy mindebben mi volt az építészet szerepe, milyen anyaghasználati és esztétikai megoldásokkal jelentkeztek a kor szakemberei. Látványos, könnyű épületek egész sora tűnik fel a lapokon: Polónyi Károly és Klimov Borisz variálható vázrendszerrel dolgozó, „repülőtetős” strandépületei, Bérczes István, Szittya Béla vitorlavászonként feszülő, vékony vasbeton héjszerkezete a tihanyi alsó kikötőben, Dianóczki János hasonló, vékony vasbeton lemez tetői, például a szántódi rév utascsarnokán vagy a jellegzetes, kör alakú, üvegfalú éttermeken a tihanyi révkikötőben, a siófoki Hableányon és a zamárdi Touring Hotel melletti éttermen, vagy Callmeyer Ferenc lábakon álló Tátika étterme Badacsonyban.
Attraktív, európai ízlésű épületek, szerte a tóparton. A szabadság, könnyedség, a modernitás általuk is összeforrott az új balatoni építészet fogalmával. Mindezeket kiegészítették a 60-as évek közepén a magánépítkezők részére ajánlott korszerű és olcsó nyaralótípustervek: a Tátika (a név nyilvánvaló utalás Callmeyer badacsonyi éttermére, de tervezője Hofer Miklós volt), a Bikavér, a Dömös és a többi.
A hatvanas évek végére a regionális terv megvalósítása elérkezett a nagy hotelkomplexumok építéséhez (a 13 emeletes siófoki Európa szálló, a 12 emeletes Hotel Auróra Almádiban, a tízszintes Helikon szálló Keszthelyen és a hozzájuk hasonló méretű Annabella és a Marina Balatonfüreden) és ezek a nagy léptékű beruházások felülírták a Balaton-fejlesztés „korábbi szenzitív regionális építészeti útkeresését” – állapítja meg Wettstein. Ezek már nem a könnyed nyári építészetről szóltak. Az új gazdasági mechanizmus pedig módosította a regionális tervet is, és 1969-től Balatoni Központi Fejlesztési Programként működött tovább, de már az építészet egyre kisebb beleszólásával. Farkas Tibor főépítészi szerepe megszűnt, a BIB is elvesztette jogkörét. A tavon és a tó körül ekkor már olyan új problémák is jelentkeztek, mint a vízminőség romlása, továbbá a táj arculatának megváltozása a zártkertek szabályozatlan beépítései révén. Maga a tájszemlélet is megváltozott, a korábbi esztétikai szempontok helyébe ökológiai szempontok léptek. A magánépítéseket meghatározó tömegízlés pedig egyre inkább elfordult a moderntől, amely a balatoni regionális építészet egyik jellegzetessége volt.
Art deco nyomozás
Bár még rengeteg érdekességet kiemelhetnénk Wettstein Domonkos azóta már újabb kiadásban is megjelent könyvéből, ezen a ponton váltsunk át Bolla Zoltán könyvének szemlézésére: ennek a könyvnek ugyanis egyik megrendítő olvasatélménye, hogy miként formálta át, rontotta el a meg nem értő utókor a harmincas évek modernista nyaralóépületeit – amit a szerző számos fotóval illusztrál. A Balatoni modernizmus és art deco című kötet egy stíluskereső kutatás képes katalógusa, vagy ahogy a szerző fogalmaz: épülettár.
Bolla Zoltán az elmúlt évtizedben autodidakta módon lett a magyarországi art deco építészet kutatója és szakértője. Neki köszönhető, hogy ma már viszonylag tisztán látjuk a két háború közötti modern építészeten belül az art deco nem is olyan jelentéktelen vonulatát, amelyet a hivatásos építészettörténészek korábban szinte figyelmen kívül hagytak. Bolla már végigkutatta a főváros és a megyeszékhelyek épületállományát, s ezután következett a Balaton környékének áttekintése, ahol a két háború között sok modernista villa és nyaraló épült.
Igazán art decós villa csak egy-kettő fordul elő a gyűjtésben: a legszebben mutatja a stílust a balatonszepezdi Víriusz-telepen található Báthory-villa, a budapesti Pólya Sándor tervezte 1932-ben. De szép képviselője a stílusnak az ábrahámhegyi Gebhardt-nyaraló és keszthelyi Castelli-villa is. Máshol csupán jellegzetes stíluselemek villannak fel: stilizált ornamentikus díszítések, vagy lépcsőzetes épületpártázatok például. Ez a zikkuratszerű lépcső motívum (ami miatt nem véletlenül nevezik a stílust külföldön zig-zag stílusnak) sok helyen látható a vas kerítéskapuk oromdíszeként is, vaspálcákból megformálva. Másutt az ablakkeretező vakolatdíszítésben ismer fel a szerző egy jellegzetes art deco megformálást.
Beazonosított stílusjegy a homlokzatokból kiugró háromszög alaprajzú fülkeszerű épületelemek – például néhány korabeli állomáson ilyenek a kiugró bakterfülkék (Széplakon, Lellén) és a víztornyokon is látható (például Bogláron). Egy másik megtalált art deco jegy a kínai betűkre emlékeztető geometrikus mintázatú ablakrács vagy vakolt faldekoráció. Szinte szenzációszámba megy, hogy ilyen megformálású korabeli lakberendezési tárgyat, kínaizáló polcot is talál, amely az 1936-ban épült siófoki Siklós panzió berendezéséhez tartozott. Bolla szerint ez a panzió „a korszak építészeti csúcsa” a térségben, Erhardt Ernő budapesti építész-belsőépítész tervezte. Valóban artisztikus, és kitűnő állapotban megmaradt modernista ház, gyönyörű streamline vonalakkal, kinyúló, lekerekített erkélyekkel. Ráadásul 2022-23-ban stílushűen, rendkívül igényesen felújították. Nem véletlenül került a kötet hátsó borítójára a fotója. Ennek a háznak fontos szerepe van a könyv megszületésében, ugyanis ennek építészettörténeti kutatására kérték fel a szerzőt, s így töltött három hónapot a Balaton-parton, ennek során járta be a partot és készítette el a könyv mai képanyagát.
A gyors munka azonban sajnos megérződik a küllemre rendkívül vonzó, fekvő formátumú köteten, például a képaláírások elnagyoltságában. Mégis, ahogy a kötetet lapozva elindulunk Akarattyától az északi parton nyugat felé, és településről településre kerülnek elénk a fotók, lenyűgöznek a megmutatott példák, és magunk is elkezdünk kiolvasni összefüggéseket, jelenségeket. Például feltűnik a mindenütt jellemző, de a közeli bányáktól függően változó kőhasználat: a piros almádi kő (permi vörös homokkő) a Balaton keleti kanyarulatában északon és délen is, Tihanyban és környékén a szürkésbarna homokkő, Badacsonynál a bazalt. Nemcsak a lábazatokon, hanem sokszor az egész homlokzaton, mint például Virágh Pál épületein Akarattyán, Kővágóörsön, Árkay Bertalan lellei katolikus templomán vagy a Káldy Ferenc tervezte tihanyi Zeke-nyaralón.
A másik feltűnő jelenség a már említett stílusromboló magastetős átépítések sora: a Siófokon és környékén formás kis modernista kockaházakat tervező Rathing Ferenc széplaki villái közül például nem egy jutott erre a sorsra, maga az építész saját nyaralója is. Szerencsére azért sok eredeti formájához közeli, értőn korszerűsített vagy kiegészített modernista villát is látunk: nem véletlenül került a címlapra például Édes Jenő író szépen megőrzött szepezdi villája (tervezte Káldy Ferenc), vagy említhetjük a modernizmus egyik hazai prominensének, Preisich Gábornak stílusmegtartva bővített földvári Bauhaus nyaralóját.
Bolla Zoltán balatoni kötete számos apró részletet is megmutató áttekintés a két háború közötti időszak modern balatoni építészetéről. Látványos könyv, de sajnos a mélyebb föltárás hiányzik a képek mögül. A kötet elején olvasható mintegy 80 oldalas nyaralóépítészet-történeti bevezető tanulmányban is túl kevés jut a címbeli téma összefüggéseinek bemutatására. Viszont a kötet vitathatatlan érdeme az úttörő feltárómunka, a látványos prezentálás, és hogy rövid kitekintést tesz a Velencei-tó modernista építészetére is. Nem véletlen, hogy a kiadvány slágerkönyv lett, 2023-as megjelenése óta több utánnyomást ért meg.
Strandkorlátkék
Bartha Dorka szintén 2023-as Balaton offseason – amikor a magyar tenger partja kiürül című munkája is nehezen beszerezhető már. Ez a kötet a hasonló című és azóta is bővülő Instagram-oldal bejegyzéseiből született, és ahogy a cím is érzékelteti, átlengi valami szezon utáni Balaton-nosztalgia. A szerző újságíró, pontosan adagolja az érzelmeket és az információkat a leírásaiban. Fontosabb ennél talán, hogy olyan valaki a szerző, aki megélte a balatoni nyarakat, a balatoni gyerekkort, és tud a szívével közelíteni a régi épületekhez, feliratokhoz, tárgyakhoz. Főleg a déli parton kalandozik. Megcsodálja az itteni nyaralóélet kezdetén emelt gyönyörű 19. századi villákat, például a fonyódi Szigethy-Gyula-villát (Szigethy-Gyula János 1896-os neoreneszánsz nyaralója), vagy a korabeli divat szerint svájci stílusban épült bélatelepi Szaplonczay-villát, és azt a barokkos ízlésű, historizáló balatonberényi villát az 1880-as évekből, amely az elsők egyike lehetett a Balatonnál.
A szerző egyik kedvence a szemesi Ilus villa, egy 1924-25-ben épült, klasszicizáló nyaraló. De van szeme-szíve észrevenni és szeretni a két háború közötti modernizmust (például a szemesi Hunyady-telepen), a szocializmus idején emelt típusnyaralókat (ilyen a kötet címoldalára került, fentebb is már emlegetett Tátika), és még az úttörőtáborok jellegzetes Erdért-faházait is. Ami pedig igazán szerethetővé teszi Bartha Dorka balatoni gyűjtését, az a részletekhez való viszonya. Az a szeretetteljes rácsodálkozás, amivel felfedezi a vaskerítések és ablakrácsok rajzos, művészkedő alkotásait, a homlokzatok, teraszpadlók metlachimozaik-kompozícióit (és ahogy ezekben benne van a történelem: egy korszak vágya és szegénysége), a gyakran rejtélyes villaneveket (például Musztafa-lak, Eudoxia stb.), a „Zimmer Frei”-kultúra ma már pusztuló jelenségeit vagy egy alumíniumkeretes presszóablak mögött sárguló csipkefüggönyt mint életérzést. Talán a legszebb, ahogy egy strandon észreveszi a Balaton eszenciáját, a „strandkorlátkék”-nek elnevezett színt, ami valami egészen költői és zseniális. És ahogy gondolatban visszatekintünk a három bemutatott kötetre: tényleg mindhárom borítóján ott az a „strandkorlátkék”, vagy valami olyasmi.
