A Beatles a hatvanas évek közepén az amerikai rock and roll filmkészítést is megújította: 1964-ben és 1965-ben két emlékezetes, mintaértékű filmmel (A Hard Day’s Night, 1964, Help!, 1965) erősítették meg pozíciójukat. Olyan zenés – a brit invázióhoz köthető – mozgóképes komédiáknak nyitottak utat, mint a Having A Wild Weekend (1965, a Dave Clark Five főszereplésével), a Hold On! (1966, Herman’s Hermits), az Out Of Sight (1966, Freddie and the Dreamers) vagy a Mrs. Brown, You’ve Got A Lovely Daughter (1968, Herman’s Hermits).
A prototípus mindenesetre a hazai mozikba csak szűk négy évvel később, 1968 márciusában eljutott – nálunk Egy nehéz nap éjszakája címmel bemutatott – A Hard Day’s Night volt, melynek címe állítólag a zenekar dobosától származik. Az anekdota szerint egy roppant fárasztó forgatási nap végén Ringo Starr abban a tudatban lépett ki a stúdióból, hogy még nappal van, és megjegyezte: „Ez egy nehéz nap…” (ekkor vette észre, hogy időközben besötétedett) „…éjszakája volt.” A többieknek pedig ez a mondat annyira megtetszett, hogy ezt adták címnek a készülő filmnek.
Az A Hard Day’s Night előzetese (1964)
A film ötlete 1963 végén vetődött fel: Noel Rogers, a United Artists Records brit vezetőjének meggyőződése volt, hogy a beatlemánia hamarosan az Egyesült Államokba is átterjed, ezért megkereste a cég filmes részlegét, hogy kössenek három mozira szóló szerződést a Beatlesszel, mert a hozzá kapcsolódó filmzenealbumok is óriási bevételeket hozhatnak a kiadónak.
A film költségvetését 350 ezer dollárban állapították meg, dokumentarista jelleggel fekete-fehérben forgatták, a rendezők közül pedig az amerikai Richard Lesterre esett a választás. A csaknem két hónapig tartó felvételeket 1964. március 2-án kezdték el. A belső jeleneteket a middlesexi Twickenham stúdióban, a külsőket különböző londoni helyszíneken forgatták. A vasútállomáson zajló részt a Marylebone pályaudvaron, a vonatos jeleneteket London és Minehead között ingázva hat nap alatt rögzítették. A televíziós részeket pedig a Charlotte Street sarkán lévő Scala Theatre-ben közönség előtt vették fel.
A premiert a londoni Pavillionban, Margaret hercegnő és férje jelenlétében 1964. július 6-án tartották, és a film néhány hét alatt 14 millió dolláros bevételt hozott készítőinek. Liverpooli díszbemutatóján a polgármester bevezetőjében a következőt mondta: „Liverpool adta a Beatlest a világnak!” Mire John Lennon gúnyosan közbeszólt: „A világ pedig gyorsan visszapasszolt bennünket Liverpoolnak.”
A film egyik ikonikus jelenete (Beatles: Can’t Buy Me Love, 1964)
A londoni premiert négy nappal követte az azonos című Beatles-album, mely már a harmadik volt a sorban, de az első, amelyre kizárólag Lennon–McCartney-szerzemények kerültek rá. Ekkorra persze mind John Lennon, mind Paul McCartney szerzőként érettebbek lettek, de a dalok még alapvetően megmaradtak a rock and roll formátumon és hangszerelésen belül. Közülük a legnépszerűbb a címadó dal lett (a maga határozott, felismerhető nyitóakkordjával), a beatesen és sodrón lüktető Can't Buy Me Love, valamint a jellegzetes McCartney-ballada, az And I Love Her.
Mire a film felvételeinek nekiálltak, a Beatles már túl volt az amerikai bemutatkozáson: 1964. február 9-én az ottani vezető zenés televíziós műsorban, az Ed Sullivan Show-ban öt dalt énekeltek. A felfokozott médiakampánynak köszönhetően a „liverpudliak” debütálására becslések szerint 73 millió ember – az USA lakosságának 34 százaléka – volt kíváncsi. (A show 728 helyére több mint 50 ezer jegyigénylés érkezett.)
Amely mögött alig maradt el az egy héttel későbbi második Beatles-fellépés.
Beatles – I Want To Hold Your Hand (Ed Sullivan Show 1964. február 9.)
Ezek a tévészereplések kétségkívül fordulópontot jelentettek a második világháború utáni amerikai kultúrtörténetben. A Beatles elfoglalta az amerikai slágerlistákat: április 4-én az ő dalaik szerepeltek az első öt helyen, egy héttel később a top 100-ba pedig már tizennégy számuk jutott be, amire azóta sem volt példa az elmúlt hetven év kultúrtörténetében.
A Beatles 1964 telén csak néhány hetet töltött az Egyesült Államokban, mivel épp első filmjük, az A Hard Day’s Night forgatására vissza kellett utazniuk a szigetországba. De nyomukban „inváziós csapatok” érkeztek Angliából: a liverpooli kvartett megjelenéséig csak két brit szám – Acker Bilk: Stranger on the Shore, Tornadoes: Telstar – vezette az amerikai sikerlistát, 1964/1965-ben viszont
Az 1944-es normandiai partraszállás mintájára B-Daynek (Beatles Day) nevezett vizitet tehát további brit zenekarok amerikai turnéja követte. Az első hullámban Cliff Richard, a Searchers, a Dave Clark Five, a Gerry and the Pacemakers, Billy J. Kramer kelt át az óceánon, majd jött az újabb hullám: a Herman’s Hermits, a Hollies, a Peter And Gordon, a Nashville Teens, az Animals, Cilla Black, a Pretty Things, Sandie Shaw, a Who, a Yardbirds, a Troggs, a Small Faces, a Kinks, a Spencer Davis Group, a Them, a Rolling Stones és a többiek. Majd két évvel később a Badfinger, a Cream, Donovan, Eric Burdon, a Faces, a Moody Blues, Marianne Faithfull és a Pink Floyd. Az inváziós zenekarok 1964 és 1967 között valósággal uralták a tengerentúli popzenei életet.
Jelenet az A Hard Day's Nightból (Beatles: And I Love Her, 1964)
Az A Hard Day’s Night című nagylemez amúgy az Egyesült Államokban már két héttel korábban, 1964. június 26-án megjelent, a kor szokásainak megfelelően más borítóval és más dalsorrenddel. Ráadásul a tengerentúlon sorrendben ez már a negyedik Beatles-albumnak számított, mely nemcsak az eladási listák élére jutott, de 14 hetet ott is töltött, nem kis részben épp a Beatles-filmnek köszönhetően. Nemcsak a filmből ismert dalok kerültek rá, hanem számos Lennon–McCartney-szerzemény nagyzenekari instrumentális verziója is (I Should Have Known Better, And I Love Her, Ringo's Theme, A Hard Day's Night).
Kétségkívül nagyobb példányszámban fogyott, mint az azt megelőző kettő, de a változások erőteljesebb szelei igazából majd csak az 1966 augusztusában boltokba kerülő Revolver albummal érkeznek meg. Annak legutolsó dala, a Tomorrow Never Knows progresszivitása, úttörő technikai megoldásai (loopolás, repetitív dob, visszafelé szóló gitár) remekül megágyaztak mindannak, ami ezután történt: az egy évvel későbbi Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandnek éppúgy, mint a kaleidoszkópszerű dupla White Albumnak, a bitang erős Abbey Roadnak vagy a korábbi felvételekből hattyúdalnak összerakott Let It Benek.
Beatles: Tomorrow Never Knows (1966)
Miközben A Hard Day’s Night messze a Beatles legjobb filmje. Nem túl bonyolult vonalvezetésű, de nézhető, szerethető, remek betétdalokkal. A rendező Richard Lester ugyan egy évvel később összetette a sokkalta szimplább kivitelű, de már színesben forgatott Help!-et (benne a klip-ős Ticket To Ride-dal), de az 1967-es saját maguk készítette, erősen széteső Magical Mystery Tour, az animációs Yellow Submarine (1968) vagy a már a Beatles feloszlása után bemutatott, Michael Lindsay-Hoog készítette dokufilm, a Let It Be meg sem közelíti annak színvonalát. Az A Hard Day’s Night tehát nemcsak a prototípus, hanem az etalon is maradt: lám, így lehet korhű és népszerű filmet készíteni a beatlemániáról.
