A Másnap – Cseh–Csengey/Beck–Szűcs, 1986/2021 című estnek 2021 nyarán, az Ördögkatlan fesztiválon volt a bemutatója, idén pedig legközelebb január 29-én Pécsen, majd február 15-én és 16-án a budapesti B32-ben lehet megnézni. Egészen különös produkcióról van szó, mivel valami olyat támaszt fel, elevenít meg, ami sohasem létezett, csak elindult a megvalósulás felé. De miként lehet – szabad-e? – egy meg nem született gyereket harminc évvel később világra segíteni? Hiszen ha megszületik is, vagy nem lesz már eleven, vagy csak afféle régészeti lelet lehet, mint egy sci-fiben a múltból érkezett ember, akit senki sem fog megérteni.

Szabad és érdemes-e? Nehéz kérdések. Max Brodnak például szerinted el kellett volna égetnie Kafka életművét, ahogyan kérte? A mi esetünkben szerencsére hasonló rendelkezés nem volt.

Hogy hogyan született meg bennem a publikálás, „megelevenítés”, azaz az előadás gondolata? Korábban is próbáltam már foglalkozni édesapám hagyatékával, de amíg tanítottam, csak nyaranként volt rá időm. Azóta viszont, hogy három és fél éve a Cseh Tamás Archívum munkatársa lettem, a közös vonatkozások vizsgálataként ez már a munkámhoz tartozik.

Hogy a Mélyrepülés dalain felül még dolgoztak közös alkotásokon, azt már korábban is tudtam. Aztán a levelezés és a magnókazetták tanulmányozása segített tisztábban látnom, amelyekre a próbákat felvették. Szisztematikus kutatómunkával kellett kideríteni, hogy egyáltalán hány közös dallal foglalkoztak. Dallamokat, akkordokat kellett szövegekkel párosítani. Megesik például, hogy Cseh Tamás valamelyik kazettán belekezd egy dalba, elénekli az első versszakát, ám aztán apa közbeszól, hogy „itt feszesebben, inkább kezdjük elölről”.

Húsz-harminc ilyesféle, utólag összerakható, befejezhető, kiegészíthető, különböző készültségi fokú dalt találtam. Sok olyat is, amik teljesen készen voltak, „csupán” össze kellett hozni a dallamot és a szöveget. De az azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek így: kottában, papíron, kazettán legfeljebb archívumi különlegességnek tekinthetők. Ha nem adják őket elő, valójában nem dalok. Ahhoz publikálásra és közönségre van szükség. Másrészt pedig az igazi, mai, utólagos megalkotásukra.

És ettől a felismerésedtől milyen út vezetett Beck Zoltánhoz és Szűcs Krisztiánhoz? Miért éppen őket kerested meg? Mi képesítette éppen őket egy ilyen istenkísértő feladat elvégzésére, és te miből sejtetted, hogy képesek lesznek rá?

Megérzés volt. Az ötlet onnan jött, hogy 2010-ben Eszembe jutottál címmel született egy olyan album, amelyen fontos mai előadók dolgoztak fel Cseh Tamás-dalokat; a Heaven Street Seven, Krisztián zenekara is a közreműködője volt. Szerencsés helyzetben voltam, mert ismertem Krisztiánt is, Zolit is, ahogy a munkásságukat is. Fordulhattam hozzájuk, kérhettem a tanácsukat. Nem kész koncepcióval mentem hozzájuk, hanem arra kértem őket, hogy beszélgessünk a dologról: próbáljuk együtt átgondolni, mit lehetne kezdeni az anyaggal. Segített, hogy tudtam, Krisztián milyen szépen dolgozik a Szálinger-versekkel a Szűcsingerben, Zoli pedig Grecsó Krisztiánnal vagy Háy Jánossal. Tudtam azt is, hogy mindketten szeretik Cseh Tamást. Zoli az édesapám cigány irodalommal kapcsolatos szövegeivel is alaposabban foglalkozott már. Biztos voltam benne, hogy mindketten érteni fogják, miről van szó, és lendítenek majd az ügyön.

Hogyan zajlott a munka, és te milyen mértékben folytál bele? Egészen pontosan mit jelentett a szerkesztői részvételed az alkotói folyamatban?

A közös munka úgy indult, hogy elküldtem nekik a szövegeket meg a hanganyagokat, arra kérve őket, gondolják át, melyekkel szeretnének közülük dolgozni. Én az est Csengey Dénestől származó összekötőszövegeit állítottam össze később, de erről Bérczes Laci bevonása kapcsán még mesélek majd. Zoli és Krisztián teljes szabadságot élvezett abból a szempontból, hogy mely dalokat választják ki a sok közül, és hogyan dolgozzák fel őket.

Szűcs Krisztián és Beck Zoltán. Fotók: Bátori Gábor ‘Sinco’

Azért is izgalmas kérdés a ti együttműködésetek, mert autonóm alkotókat kerestél meg, akiknek a pontos reakcióit nem jósolhattad meg, ahogyan azt sem, hogy egymással hogyan fognak tudni dolgozni.

Nem reklámszövegnek szánom, amikor azt mondom: nagyon könnyű volt velük együttműködnöm szerkesztőként-dramaturgként, vagy akárhogy is nevezzük. Miután kiválogatták az esthez szánt szövegeket, dallamokat, elkezdtek Pécsen Zolinál, a stúdióban dolgozni, és többnyire én is velük tartottam. Szerencsére Zoli és Krisztián között sem nagyon kellett keresni a közös hangot: egyből látszott, hogy egy nyelvet beszélnek, egy nyelvet beszélünk. Különleges élmény volt 1986-os vagy 1988-as dalokat kortárs módon újjászületni hallani.

Az újjászületés szót használod, de éppen ez az, ami nem teljesen érthető vagy világos. Hiszen közben te magad mondtad az előbb, hogy az esetek nagy részében valójában egykori dalok mai megszületéséről van szó, nem pedig az újjászületésükről. De nyilván ez dalonként más és más lehetett. Mondanál példákat?

Van egy olyan dal az esten szereplők között, amely lemezre nem került fel, de Jancsó Szörnyek évadja című filmjében elhangzott. Egy másik pedig nincs ugyan rajta a Mélyrepülés albumon, de Cseh Tamás mindig előadta a Mélyrepülés című esten. Ezek valójában kész dalok, amelyek stúdiófelvétel hiányában elkészülésük ellenére nem kerültek be igazán a köztudatba.

Töredékekkel is dolgozniuk kellett a fiúknak. Tamás nem szeretett szövegre dallamot írni, apa „még egyszer utoljára” jelszóval mégis rávette erre néhányszor. És az elküldött szöveg mellé egyszer azt írta: „Háromnegyedes keringőre – ha lehet.” Hogy Tamás aztán megírta-e végül, azt nem tudjuk, én azonban eddig nem leltem nyomát kottának vagy felvételnek. Így aztán Krisztiánnak most utólag édesapám rendelkezését alapul véve komponálnia kellett. Összesen három dal esetében volt hasonló a helyzet.

Máskor meg az a probléma, hogy hiányos a szöveg, esetleg csak egy fél versszak maradt meg Polimer kazettán, a refrént pedig hiába tudom elolvasni, a dallama már nem született meg, vagy nem rögzítették. Megint máskor egy sor végén az írógéppel írt szövegben két szó át van húzva, és másik kettő került a helyükre kézírással. Szerintem mindkét verzió jó. Ilyenkor mi a teendő? Úgy gondoltam, hogy a variációs ismétlés céljára mindkét változatot fel kéne használni, és a srácok egyetértettek.

Mi volt a te pontos pozíciód? Ez azért érdekel, mert amikor azt mondod: a Beck–Szűcs-páros szabad kezet kapott, az könnyen ellentétbe kerülhet az egykori szerzők iránti tisztelettel. Hiszen érthető, ha nem akarnak „csak” reprodukciók készítői vagy Cseh Tamásék szócsövei lenni, de az sem lenne jó, ha csupán nyersanyagnak tekintenék az egykori dalokat saját művészi céljaik szolgálatában. Te hogyan viszonyultál ehhez a kérdéshez?

Hogy én ki vagyok ebben a munkafolyamatban, az nem foglalkoztatott, nem is lényeges. Magával sodort az együttműködésünk lendülete. Néha azért, ha úgy éreztem, valami nincs összhangban a Csengey–Cseh-hagyatékkal, közbeszóltam, hogy „bocs, de ez sok, valamiért nem passzol”. És az ilyeneket is jól meg tudtuk beszélni. Például azt tudtam édesapámról, hogy a katonaságnál szerzett rossz tapasztalatai hatására elhatározta: igyekszik kerülni a káromkodást, a trágár szavakat. Ezért az estből – noha a fiúk egyik ötlete dramaturgiailag indokolt lett volna, és erősítette volna a fokozást – kivetettem egy ilyet.

Az én feladatom a dalok sorrendjének, az est ívének meghatározása volt még. Ahogy azon is sokat törtem a fejem, hogy egyáltalán mi legyen ez az est. Mert nem koncert és nem színház: átmeneti műfajú. A Bereményi Géza fejéből kipattanó Cseh Tamás-estek is ilyenek voltak. Én első körben nagyobb szerepet szántam az apa drámai és prózai műveiből vett részleteknek mint átkötőszövegeknek. Ám aztán Bérczes Laci tanácsára, elfogadva, hogy a színházhoz ő ért közülünk a legjobban, végül erősen meghúztuk őket.

Ő szerényen a művészeti tanácsadónknak nevezi magát, de mi az est rendezőjeként tekintünk rá. Szerencsénk volt, hogy első szóra jött. Neki volt szeme ahhoz, hogy egy pillanat alatt meglássa, megmondja, mi fest jól a színpadon, mi nem, mi működik, mi elvetélt ötlet. Hallgattam rá, amikor azt mondta: Zoliék nem színészek, és nagyon rossz lenne, ha a zenészi szerepükön kívül kerülnének, és beleszakadnának a szövegtanulásba. Ha a korábbi, hosszabb változat marad, több mint kétórás lett volna az est, és abban is igaza volt Lacinak, hogy a jelzőkben és metaforákban gazdag Csengey-szövegek első hallásra nehezen befogadhatók, pláne ekkora dózisban.

Fotók: Bátori Gábor ‘Sinco’

Olyasmit hallok ki a szavaidból, mintha te középen állnál, közvetítő lennél az egykori és a mai dalváltozatok között.

Tudtam, hogy ezek a dalok akkor fognak igazul szólni, ha Krisztián és Zoli szuverén előadók maradnak, és nem Cseh Tamás- meg Csengey Dénes-epigonokként lépnek színpadra.

És valamiként mégis kontrollt kellett gyakorolnod a folyamat felett.

Kellett, de nem kellett. Ott voltam, figyeltem, de nem volt szükség külső kontrollra, mert Zoliban is, Krisztiánban is megvolt a belső kontroll, a Tamás és Dénes munkája iránti tisztelet. De amit ők az esttel csinálnak, az nem szerep. Akkor jó, ha magukat adják, ha az egészet igaznak érzik. Az est úgy kezdődik, hogy Zoli megkérdezi Krisztiántól: „Te vagy az, Szűcs?” Ez azért fontos, hogy már rögtön az elején világos legyen: nem a Cseh–Csengey-párost alakítják, és amit énekelnek, itt és most érvényesnek tekintik. Édesapám és Tamás sajnos már holtak, a dalok viszont ma is élők lehetnek. A színpadon rendhagyóan hosszú, több mint harmincéves elkészülési idejű dalok szólalnak meg, amelyekre a harminc éve elhunyt Csengey Dénes világlátása nyomja rá a bélyegét.

A dalok számára vonatkozó becslések erdejében elvesztem. Mi húsz, és mi ötven? Mert az ötvenes számot is szoktad emlegetni, sőt mint az előbb, a harmincast is. Végül is hány közös Csengey–Cseh-dalról beszélhetünk?

Minimum ötven közös daluk született, volt születőben. Közel húsz a Másnapba bekerült dalok száma (ez már önmagában több, mint amennyi a Mélyrepülés című lemezre felkerült), és a korábban publikálatlanok becsülhetők harminc körülire. Persze azt remélem, hogy még találok elfekvőben itt-ott, a levelek között néhányat.

Érdekes kérdés Csengeynek a Cseh–Bereményi-pároshoz való viszonya is, akárcsak az, hogy miként lett végül Cseh Tamás szerzőtársa. A velük foglalkozó tanulmányodból, a Dalszövegek és azok hiányából kiderül, hogy milyen nagyra becsülte őket.

Apa a levelezése tanúsága szerint a hetvenes évek elején ismerte meg Gézát és Tamást. Ezt követően az Alföldbe kettős interjút készített velük a dalokról, és szakmai, magánéleti kérdéseket is megbeszélt velük levélben. Bereményi Géza és Cseh Tamás közös munkájának 1982-ben szakadt vége, de a Jóslat című est átkötőszövegeit Géza még megírta. A szakmában jó páran megmozdultak, hogy Tamáson segítsenek, új szerzőpárost keressenek neki. Szóba került Esterházy Péter, Petri György, Kornis Mihály neve. A Kornissal való együttműködésből született is egy közös dal, méghozzá a József című, ami a Kaláka Szabad-e bejönni Betlehemmel lemezére is felkerült.

Tamás később egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Dénes volt az egyetlen, aki nem kötelességből közeledett hozzá, hanem szívből. 1985-ben már egész sok időt töltöttek együtt közös munkával vagy Keszthelyen, azaz nálunk, vagy Kővágóörsön, Cseh Tamásék parasztházában. Pakson már egyenesen Csengey Dénes és Cseh Tamás közös estjeként hirdették meg a Jóslatot, pedig apa csak az est után beszélgetett a közönséggel.

Cseh Tamás és édesapám kapcsolata barátság volt: egy platformon voltak, mindketten szerettek hajnalig beszélgetni, kávézni, dohányozni, megváltani a világot, és mivel hatalmas igazságérzet jellemezte őket, természetesen többször „életre szólóan” összevesztek. Aztán persze mindig kibékültek.

Milyennek láthatta Csengey Cseh Tamást?

A korszak legkiemelkedőbb eladóművészének tartotta, aki egyáltalán nem csak zenét szerzett és énekelt, hanem – ahogy az előadásokon is látszik – mélyen értette és átérezte is a dalait, és képes volt róluk nagyon precízen fogalmazni, mint ezt jó néhány levele igazolja. Édesapám a barátságukból adódóan lett Tamás szerzőtársa, de persze a segítő szándék is benne volt. Túl jó énekesnek gondolta ahhoz Tamást, hogy a pályája 42 évesen abbamaradjon, és ne legyen több dal, de persze közben azt is tudta, hogy Tamás ismertsége és tehetsége révén a legszélesebb körhöz fognak eljutni a gondolatai ebben a számára új műfajban.

Hogyan derült ki, hogy az alkotói együttműködésük sikerrel kecsegtet?

Annak révén, hogy színházi emberek, dramaturgok is pozitív véleményt fogalmaztak meg róla. Édesapám megmutatta például Balatonedericsen a Mélyrepülés dalait és a készülő műsort Csurkának, aki nagyon lelkes volt, és azt mondta róla: olyan víziónak látja, amellyel mindent el lehet mondani a kor Magyarországáról. És valóban: a Mélyrepülés a rendszerváltás előestéjének monodrámája lett. A bizonytalanságuk akkor szállt el végleg, mikor Tamás Litvai Nelli és Fodor Géza dramaturgok véleményét kérte, akik úgy reagáltak, hogy más ugyan, mint a korábbiak, de nagyon jó.

Kérlek, értelmezd Beck Zoltán e sorait a színlapról: „A daloknak végül a színpadi előadás dramaturgiája szerint kell megjelenniük vagy elhallgatniuk.” Milyen módon tesz rendet a dramaturgia a dalok között?

A Zoli és Krisztián által kiválasztott dalokat olyan sorrendben helyeztem-helyeztük el, hogy egy adott ívet adjanak ki. Ezt nyomatékosítja, hogy a koncertet egy, a színpadon megjelenő élethelyzet fogja közre. Ettől még nem válik az est színházzá, mindössze a kontextus megteremtése volt a cél.

Egyébként az is törekvésünk volt, hogy az erős Csengey-szövegektől egyetlen néző se érezze magát „pofán verve”. Emiatt a súlyos blokkokat egy-egy könnyedre vett dallal, tréfával, játékossággal oldottuk, máshol meg trükköztünk. Jó példa erre az Izabella lelkem, amely csalárd dal: könnyednek, játékosnak tűnik, de örvénybe ránt. De hasonló az általunk csak Fiú, fiúként emlegetett Kerthelyiségben ősszel, L. M.-re várakozva is. Ahol úgy éreztük, hogy a kemény és komoly szövegek örvénye már túl mélyre rántana, és az est dramaturgiája megkívánta, ott a dallam könnyedsége és a váratlanul megszólaló ukulele, kazu oldja a feszültséget.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu