Prózaíróként is igen sikeres szerző vagy, színpadi munkáidat pedig itthon és a világ számos pontján láthatta, láthatja a közönség. Törőcsikről szóló dokumentumregényed és a gyakorlatilag egy focipálya öltözőjében játszódó Sóska, sültkrumpli című darabod is bizonyítja, hogy a sport és az irodalom, nem is szólva a drámáról, milyen közeli rokonok. Nézed az olimpiát?
Nézem, de már nem olyan intenzíven, mint régen.
Pedig van ott dráma bőven. Nem látsz benne témát?
Ez nem egészen így megy.
Hogy megy ez?
Ha eszembe jut egy ötlet, amelyben olyan helyzeteket látok, ahol indulatok és akaratok feszülnek egymásnak, előfordulhat, hogy a történet megér egy színdarabnyi terjedelmet. Ha nem, akkor mondjuk novella lesz belőle. Vagy regény, ami a legszövevényesebb dolog. Az jó kiindulás, ha olyan szituációkat találok, illetve a helyzeteknek olyan sorozatát, amelyeket lehetséges és érdemes dialógusokon keresztül megjeleníteni.
Törőcsik András életéből miért a Lila csík, fehér csík című regényt, miért nem drámát írtál?
Mert abban nem szituációk jelennek meg, hanem az emlékeim. A könyv nagyon személyes, nem is annyira róla szól, inkább a felnövésemről, a focival és a Törőcsik iránti rajongásommal a középpontban. Egyébként nem tudom, a regény-e a jó műfaji megjelölése, mert ez amolyan merengő memoár is. Rengeteg fikciós elemmel. Eszembe sem jutott, hogy színdarab legyen belőle. Már csak azért sem, mert ki játszhatná el Törőcsiket? És engem?
Mesélted, hogy gyakran beszélgetsz iskolásokkal rendhagyó irodalomórákon. Ilyenkor mindig megkérdezed, hogy mit olvasnak.
Igen, többnyire a Bogyó és Babócát.
Arra is kíváncsi vagy, hogy mire vágynak, mik szeretnének lenni, mert te az ő korukban arról álmodtál, hogy olimpiai bajnok leszel, csak azt nem találtad ki, hogy melyik sportágban. Ma már tudod?
Tulajdonképpen még mindig ez az egyik titkos vágyam. Keresem a sportágat. Talán a díjlovaglók között akadnak ilyen idős figurák.
Azt hittem, azt feleled, hogy egykor költők is versenyeztek, akik nem lovagoltak, hanem verset írtak.
Az is jó lenne. Kicsit kéne doppingolnom előtte. Egyébként, ha már szóba hozod, a tervek szerint még idén megjelenik egy verseskötetem. Pár hete jöttek ki a novelláim Kettesével a lépcsőn címmel, a Piszke papa-mesesorozatom újabb darabja is előkészületben van, és lesz egy Poket-zsebkönyv is nemsokára, aztán amit a leginkább várok, a verseskötet. 33 éve jelent meg az első, most jön a második, Attenborough reflektora lesz a címe.
Nemrég volt kiállításod is. Ha összeadjuk a prózát, a drámát, a verset és a festészetet, már csak zenélned kell, és megvan az öttusa. Most is festesz?
Évekig doboltam, úgyhogy az is megvan. A festészet néhány évente, egy-két napra köt le.
Viszont már nem focizol, holott tagja voltál annak az íróválogatottnak, amelyik Európa-bajnoki címig jutott.
Néhány éve elkezdett fájni a bokám, így fel kellett hagynom az aktív játékkal. Sajnálom, mert a nagypályás focinál kevés jobb dolog van a világon. Meg egy jó gólpassznál. A bokám mellett az is probléma, hogy az ember kiöregszik dolgokból.
Emiatt nézni se szereted a sportot, legalábbis nem annyira, mint régen?
Gyerekkoromban el sem tudtam volna képzelni, hogy megy az olimpia, és én akár éjjel háromkor ne üljek a tévé előtt. Most célirányosan nézem, de azért képben vagyok, figyelem az eseményeket.
Mitől csökkent az intenzitás?
Elmúlt a gyermeki lelkesedés. Pontosabban finomodott. Ráadásul mindennap van egy csomó meccs, ennyire már nincs kapacitásom.
Viszont az olimpia csak négyévente nézhető.
Igen. Jó, hogy elkezdünk szurkolni olyan sportolókért, akikről soha nem hallottunk, holott esetleg világbajnokok. Mert az olimpia más, az mindenkit érdekel.
Szerinted ilyenkor mi löki meg az embereket?
Nem tudom. Nekem is furcsa, hogy emlékszem például a Sasics Szvetiszláv nevű öttusázónkra. Kilencéves voltam a montreali olimpia idején, mégis élénken él bennem. De hogy ő vagy Maracskó Tibor nyert-e, és ha igen, hányszor Európa-bajnokságot vagy bármit, azt nem tudom.
Mi marad meg benned a mostani olimpiából?
Pillanatok. És a furcsaságok. Például hogy ha egy vívó az első asszóját elveszti, már ki is esett. Ez hülyeség. Csoportokban kellene körmérkőzést vívniuk. De egy vereséggel vége mindennek.
Ez maga a dráma, nem?
Az. Csak másféle, nem színpadi. Rájöttem arra is, hogy hány sportág szabályait nem ismerem. Nem értem, mire adnak cselgáncsban pontot, és mire nem.
Ez valóban bonyolult, de az úszás szabályai például nem sokat változtak. Milák Kristófról tudnál drámát írni?
Nagy történet az övé, biztos lehetne róla, de nem én fogom megtenni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
