Tíz kép. Távolról nézve aprócska pettyek a létezésen. Közelíts rájuk távcsővel, élesítsd a szemed, az elméd, fekete-fehér mese következik. Hajtsd fejed anyád vállára, sóhajts ki mindent, amit tegnapról hoztál, ami bántja a lelket.
Íme az ember. Ő is megszületett ezerkilencszáz-valahányban, valahol, ringatták, felnevelték, kapott nevet is: Kaiser Ottó. Szép név, szokványosnak nem mondanám, s ezek a betűk, amelyekből ez a két szó felépül, minden egyes pillanattal új értelmet nyernek, mindenkinek mást üzennek. Nekem erőt, kitartást, gyimesi csángó asszonyok arcára időceruzával karcolt üzeneteket, magyarok cipősarkának koppanását, ködből előbukkanó szárnysuhogást, Árpád-kori templomokat, ősök házának falairól pergő vakolatot, fejtetőre állított suhancokat a Duna felett, magányosan dúdoló fát az út mentén, sírni készülő kottakerítést a semmiben.
Útkeresés önmagához
Több mint hatvan évet tapos maga mögött, mégis azt állítja, csak most kezdi érteni a szakmát. Hogy eddig csak gyakorolt, s most jöhet a lényeg. Egyetemen oktathatná a szakmai alázatot, s persze azt is, amit már tud, még akkor is, ha ő ezt másképpen érzi.
Fotókat terítek magam elé, Kaiser Ottó képeit. Lemeztelenítem gondolataimat, hagyom, hogy beszivárogjon sejtjeimbe az érzés. Lépcsők futnak a templom felé vagy a semmibe, göndör az ég fehérje, székely ember mutatja, hogy nézzétek csak, ez a szép ruha még mindig jó rám, pedig már hány éve, hogy elmúlt az első nász. Remeg a pillanat, repcemező lágy lankái fiatalasszony kebleként sóhajtják a nyarat.
Kérdeznem kellene, hogy miként is indult, ha már itt ülünk szemtől szemben. De szégyellem beszennyezni a pillanatot hétköznapi szavakkal ott, ahol egy régi képről fekete-fehérben megszólal a harmonikaszó. Mintha érezné zavarom, megtöri a csendet, pár perc múlva úgy jár köztünk a szó, mint régi ismerősök között.
– A járvány alatt elkezdtem meditálni, lecsendesedni, a belső hangokra figyelni – meséli, s látom rajta, jólesik neki kimondani azt, hogy végre van ideje rendezni gondolatait. – Nem tudom pontosan meghatározni ezt a dolgot, mert ahányszor teszem, mindig más arca van. Lehet, hogy visszanyúlok a múltba, de az is, hogy a Jóistenhez fordulok. Ez változó. Nyilván nem úgy meditálok, mint egy profi jógi, de azért nem is úgy, mint aki csak leül öt percre, hogy végiggondoljon valamit. Azt hiszem, sikerült előbbre jutnom abban, mit gondolok magamról, az országomról, a hitemről.
Felfedezni az embert
Ahogy nézegetjük a fotókat s beszélgetünk, az is kiderül, hogy bár Kaiser Ottó az elmúlt évtized során számos rangos szakmai díjban részesült és rengeteg dolgot megörökített a fényképezőgépével, leginkább mégiscsak az embert szereti felfedezni. A koronavírus ebben a tekintetben keresztülhúzta a számítását, ugyanis nem tudta befejezni a gyimesi csángókról készült fotósorozatát, ehelyett az Árpád-kori templomokat vette sorra. A végeredmény magáért beszél, a háromszáz oldalas album igazán impozáns. Nem beszélve arról, hogy bár ezeken a képeken valóban nem emberi arcok láthatók, de az ódon falak minden centimétere valamiféle emberi történetről mesélnek, s ezek fantasztikusan izgalmasak. Mint ahogyan azok a portrék is, amelyeket Erdélyben készített.
– Számomra az az egyetlen fenntartható életforma, amit Székelyföldön művelnek. Mágnesként vonz ez a terület, mindig vissza kell térnem. Folyamatosan tanulok tőlük. Ott olyan világban találom magam, ahol mindenki tudja a dolgát, és rend van. Ha Székelyföldön vagyok, leülök, iszom egy kupicával, szétnézek és élvezem, ami van.
S valóban: ez a világ még akkor is lenyűgöző, ha öregasszonyok lebiggyesztett szájának sarkában ott bujkál az évtizedes fájdalom, és fekete kendő alá rejtik a gyászt. Máshol redős szoknyák libbennek pajzán pillantások kereszttüzében, fiatalkori önarcképek múltbéli távirata ráncos arcokra csal mosolyt.
A fotográfia korunk népművészete
S ha már egy fotó kapcsán szóba kerítettük a fiatalkori önarcképet, beszélünk arról is, hogy Kaiser Ottó saját bevallása szerint a valódi mester-tanítvány viszonyt szülővárosában, Pápán élte meg, ahol kezdő fotográfusként egy műteremben dolgozott. Ugyanakkor mesterként gondol Köllő Miklós pantomimművészre, valamint Presser Gáborra is, akiket számtalanszor fotózott, ezáltal szoros kapcsolatba került velük. Sokat tanult tőlük művészetről, színpadról, a közönséggel való kapcsolatról és úgy általában a világról. Azt mondja, ebben a szakmában mindenkinek szüksége lenne mesterekre, mert csak így lehet igazán fejlődni. Különösen igaz ez a mai világra, amikor szinte mindenki fényképez.
– A fotográfiát nevezhetjük korunk népművészetének. Régen mindenki dúdolt és táncolt, ma mindenki fényképez. Ez nem probléma, hiszen legalább van miből meríteni. Gondoljunk csak arra, hogy Bartók és Kodály is hasonlóan gyűjtötte az értékeket. Szerintem nem kell ettől félni, ez is letisztul majd. A fényképezést még csak most kezdi el próbálgatni az emberiség – vélekedik Kaiser Ottó, aki a mostani nehéz helyzetben is próbálja megőrizni optimizmusát, pozitív életszemléletét. Ez a világlátás a képein is jól tükröződik, hiszen még a legszomorúbb pillanatokban is ott bujkál a remény.
Fekete-fehér mesék
Mivel fekete-fehér meséket ígértem, ideje ebbe is belevágni. Kaiser Ottót arra kértem, válasszon ki tíz képet a saját munkáiból, melyek a Kárpát-medence teremtett világát mutatják be, s beszéljen arról is, amit az átlag néző nem tudhat ezekről a fotográfiákról.
Fáradt lelkeket sóhajt a föld, kísértés minden pillanat. Sirályok viszik üzenetét az elmúlásnak.
A felvétel egy hajnali séta eredménye. A képen a Budapesten található Vajdahunyadvár látható. A pára az épület előtti tóból száll fel éppen. A felvétel télen készült. A fotográfus nem tudhatta előre, hogy hajnalban ilyen sűrű pára bontakozik majd ki, mint amit végül sikerült lencsevégre kapnia. Kaiser Ottó nem titkolja, hogy leginkább hajnalban szeret fotózni, ahogy fogalmaz: ilyenkor szólítják meg leginkább az épületek, ezt a hangulatot kedveli a legjobban.
Víruskeresztre feszülni, szerelmet rejteni zárható dobozba, harmadnapra feltámadni. Sírást zsebre tenni, csak nevetni, nevetni. Kiáltani anyádnak, apádnak: nézzétek, feltámadott!
Csíksomlyói búcsú – a képen a nyeregtetőre vezető zarándokútvonal egyik szakasza látható. – Ez egy nagyon megrázó élmény számomra, amiről nehéz beszélni, mert csak az értheti meg igazán a lényegét, aki maga is végigjárta ezt az utat. Sokan mezítláb mentek fel, hogy még inkább átérezzék a szenvedést – meséli a fotóművész, aki ezen a képen megörökítette azt is, ahogy a zarándokok a fény felé vonulnak, ahol a megtisztulás várja őket.
Beoson a fény a völgybe, életet simít egy magányos fára. Nézzük a csillagokat, tegyük zsebre, ha az egyik mellettünk ér földet.
A Gyimesek völgyében készült felvételen egy magányos fa látható. A völgy felé emelkedő hegyek legmagasabb csúcsán készült a kép. Ekkor épp mínusz 19 fokot mutattak a hőmérők, a hó lefagyott, emiatt még nehezebb volt felkapaszkodni a tetőre.
– Ezt az egészet úgy éltem meg, hogy akkor, ott a székelység útját járom, s ha közben elfáradok is, és minden ötödik lépésnél meg kell állnom, akkor sem adhatom fel, el kell jutnom ahhoz a fához, ami életben maradt.
Rügyek pattanása mindennapi imádságban, haldokló út menti fák meg nem bocsátott bűneink pecsétjei.
Tájkép a Felvidékről. A felvételen látható út a Gömör–Szepesi-érchegység felé vezet.
– Ebben a képben a felvidéki magyarok életútját szerettem volna megörökíteni. Az a monotonitás, amit akkor éreztem, bennem ezt a képzetet keltette. Azt, hogy csak menni és menni, de semmiről nem beszélni. Ezt a kies pusztaságot szerettem volna megmutatni. Számomra mindez azt üzeni: nem az a lényeg, milyen gyorsan mész, hanem az, hogy soha ne állj meg.
Szerelemből hidat ácsolni élet és halál közé, megerősíteni hittel, imával, kézen fogva menni az üres sírboltig.
– A Gyimesben jártunk, és épp egy garázs előtt hajtottunk el. Beláttam az ajtón, ahol egy ember ezen a korpuszon dolgozott. A szobor porcelánból volt, a férfi a tetőt és a keresztet készítette hozzá, mert azokat az idő megrongálta. Ott ez volt a szokás, ha valami tönkrement, a falubeliek kalákában megjavították. Félve megkérdeztem a férfitól, hogy készíthetek-e róla képet, ő pedig azt mondta, persze. Nagyon tetszik, hogy a tekintetében annyi minden van.
Az a kicsi, ostoba fénycsík keres magának egy új életet, infúzióba beadott boldogságot, instant csodát, vízzel felhígítható szerelmet.
A Dunakanyarban, Vác fölött készült ez a kép. A fotográfus egy bohókás pillanatot kapott el. A fiúk két lánynak tették a szépet, s hogy megmutassák, milyen vagányok, szaltózva beugrottak a Dunába. A mutatvány és a kép is jól sikerült, a fotográfus azt mondja, neki ez a felvétel amolyan kelet-európai jelenet – ahogy ugrunk bele a semmibe.
Legyen a neved minden homlokzaton, fessük rá, világítson éjszaka. Legyen oltár, óvóhely üldözötteknek, kórház betegeknek, iskola tudásra szomjazóknak, szerelmi fészek Jézusra várva.
A selmecbányai festett falak ámulatba ejtik az embert. Ez a felvétel ezt a csodát örökítette meg napkeltekor. A régi kémény erős kontrasztot ad a képen. Kaiser Ottó elárulta, nagyon szereti ezeket a kisvárosokat, számos felvételen meg is örökítette az itt rejtőző kincseket.
Sírni tanítani a holnapot, holnapután megvigasztalni. Harmatbuborékban utazni. Várni, csak várni.
A fotó a Csiksomlyói passión készült. – Szerettem volna bemutatni annak az embernek a magányát és kétségbeesését, aki az alvó gyermekével átverekedte magát a tömegen. Mindez benne van a tekintetében is. Gyerekkoromban Pápán, a lakótelepünk mellett cigánytelep volt, jól ismertem a romákat, szót értek velük, aminek később a munkám során sokszor hasznát vettem. Például tudtam, hogyan kell hozzájuk közelíteni, kivel kell tárgyalni, hogy elfogadjanak.
Listák, kották, szaporodó kerítéslécek egymás mellett, sorok – sorvezető vakoknak, szerencsétleneknek, nekem, neked, nekik, mindenkinek.
A kép a Gyimesben készült, a magányos kerítés lécei olyanok, mintha kottát ábrázolnának. A felvétel címe: Elfújta a szél, ami a Gyimesben tomboló viharokra és a képen látható lécek bizonytalan állapotára is utal. És még mi mindenre, ami ebben a pillanatban benne van! – Ez a kedvenc képem, valójában ezen az úton szeretnék járni. Bár nem vagyok a minimalista stílus híve, de ezt így mégis kedvelem. Egyébként nem csak nekem tetszik ez a fotó, épp most jelentkezett egy műtárgykereskedő, hogy szeretné megvásárolni.
S ha már Kaiser Ottó kedvenc képéről beszéltünk az előző felvétel kapcsán, hadd említsem meg azt is, ami nekem a legjobban tetszik.
Ezen a fényképen egy imára kulcsolt kéz látható, s amíg nem faggattam erről a fotóművészt, nem is sejtettem, milyen izgalmas történet húzódik a hátterében. Mint kiderült, Kányádi Sándor temetésén készült a kép annak a férfinak a kezéről, aki a szertartáson énekelt. Kaiser Ottót lenyűgözte a repedezett, munkához szokott kéz, ezért is örökítette meg. Jómagam úgy gondolom, ebben a felvételben a keresztény ember ereje, kitartása és alázata is benne van, s az a tanítás, ahogy élnünk érdemes.
Hol van a rés, hová támasszak létrát, hogy holnap megleshessem kezén a ráncokat, ajkán a kezdődő szót? Hol van a mennynek vége, hol kezdődik Urunk telke? Ereszről csöpög az ősz, már kukucskál a tél a kert végében.
Az írás a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában jelent meg.
