„A fordítás nyomozómunka” − interjú Bálind Árpáddal

Matematikus létedre hogyan kerültél a műfordítói pályára?

Délvidéken, a Vajdaságban születtem.
Középiskolásként szerb nyelvű matematikatáborokba jártam, ahol érvelni kellett; eladnom magamat, méghozzá nem
konyhanyelven. Ekkor éreztem először úgy, hogy akár szinkrontolmácsként is helyt tudnék állni. Aztán a barátok és barátnők révén nyitottam a szláv nyelvek felé. Sok nyelvet tanultam,
tanulok; az egyikből jobb vagyok, a másikból kevésbé. Jelenleg
ógörögül és szlovénül tanulok.

Hány nyelven beszélsz?

Húsz-harminc nyelv van, amire azt mondom, lelkiismeretesen tanultam. De többről beszélhetünk, ha azokat is beszámítjuk, amelyeket csupán lapozgattam. Naponta átlagosan három-négy nyelvet használok: a munkahelyemen az angolt és a németet, a magánéletben pedig elsősorban az oroszt a szláv nyelvű ismerőseimmel beszélgetve.

Hogyan terelődött az életed az irodalom
felé?

Középiskolásként úgy éreztem, hogy a fordítással dolgom van az életben. Nagy dilemma
volt, hogy olyan egyetemre menjek-e, ahol fordítást tanulhatok, vagy a
matematika felé orientálódjam. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert bár szívesen lennék ógörög szinkrontolmács, azért senki sem fizet.

Egyetemista koromban elkezdtem egy szakkönyvet lefordítani, mert bosszantott, hogy a szegedi tanáraim azt mondták, magyar nyelven nem létezik olyan könyv, amelyik pontosan lefedné az anyagot. Aztán elvittem a fordítást egy lektorhoz, aki mindkét nyelven értett, és bölcsen hümmögött. Amikor könyvet fabrikáltam a fordításomból, szégyelltem magam a tördelési hibák miatt.

A második szakfordításomra egy évet szántam: legalább tízszer átolvastam, majd egy hónapig pihentettem. Időközben rádöbbentem, hogy csak a kompakt szaknyelvet ismerem, de egy jóízűt diskurálni nem tudok. Emiatt a következő nyelvtanulás alkalmával, ami az ukrán volt, stratégiát váltottam: vettem egy prózai művet, és elkezdtem fordítani. Naponta csak egy-két mondatnyit haladtam, mert sok időbe telt, mire a szavakat becsületesen kikerestem és kontextusba helyeztem. Csaknem negyvenoldalas pamfletről volt szó, így néhány hónap alatt lefordítottam. És járulékos haszna is volt, mert ezt követően letettem az ukrán felsőfokút.

Az egyetem alatt öv évig orosz nyelvű színjátszó csoport tagja voltam. Ekkor „piszkoltam be a kezemet” az irodalommal, a klasszikusoktól a kortársakig.

Mikor volt ez?

2012 és 2017 között jártam a szegedi
egyetemre. A színjátszó körben volt egy idős orosz operaénekes, aki már alig
tudott járni, de amikor felment a színpadra, hogy megmutassa, az adott
jelenetet hogyan kell értelmezni, hirtelen szárnyalni kezdett: eldobta a
botját, és ha kellett, bukfencezett. Igazi művészként élt a deszkán. Bár a társulat jórészt amatőrökből és félamatőrökből állt, addig nem mentünk haza, amíg a szöveg úgy
nem ment, ahogy kell, és amíg a jelenet nem volt kész.

Hát így kerültem kapcsolatba az irodalommal, leginkább színdarabokon keresztül. Számomra a próza otthonra, a szobám szegletébe való, a színházban viszont folyamatosan emberekkel vagyok kapcsolatban, ami jót tesz a lelkemnek.

Janka Kupala Helybéliek című szatirikus tragikomédiájával nyerted el 2020-ban a
Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat. Miért épp ezt választottad?

Tudni kell, hogy Belaruszban milyen történelmi
események zajlottak száz évvel ezelőtt. Tiszavirág-életű kormányok után a németek jöttek, és kérdésessé vált, hogy az ott élő emberek hogyan tudnak köztük lavírozni,
hogyan tudnak megélni és gerincesek maradni abban a nehéz korban.

Együttérzek az akkori hétköznapi emberekkel, mert mi is átéltünk egy polgárháborút 1999-ben Jugoszláviában. Minket nem bántottak, a bombázások és a mészárlások picivel délebbre történtek. De nekünk is meg kellett tanulnunk lavírozni.

Janka Kupala milyen szerepet tölt be a
belarusz irodalomban?

Mint a magyar irodalomban Arany János vagy Petőfi Sándor. Ő a belarusz nemzeti öntudat szószólója. Vezér
volt, aki karddal-bottal vágta az út sűrűjét, hogy az emberek öntudatra ébredjenek. Úgy vélem, ez egészséges patriotizmus volt.
Kupalának nagy szerepe volt abban, hogy száz évvel ezelőtt a belarusz az ország hivatalos nyelve lett,
korábban ötnyelvű állam volt.

Mióta publikálsz?

2014 óta a korábbi és a jelenlegi munkám
mellett biokémiai és informatikai témákban szakfolyóiratokba is írok cikkeket. Úgy hiszem, hogy a jövőnk egyik záloga a régi szakmák feltámasztása. Korábban egy könyvkötő bácsi inasa voltam, még betűt is szedtem. Számomra a varrott könyv az igazi, a saját
fordításaimat is általam kötött-varrott könyvekben publikálom.

Hogyan jutott ez eszedbe?

Amikor egyetemista voltam, nem volt elég pénzem nyomdára, hogy ötven vagy száz példányban megjelenhessenek a munkáim. De kereskedni sem akartam velük, csupán a saját örömömre készítettem őket. Különös örömet leltem abban, hogy a fordításaimat kinyomtathatom és szétosztogathatom.

Jelenleg min dolgozol?

Ógörög–magyar, magyar–ógörög szótáron, amelyet tíz év múlva szeretnék kiadni. Lassú munka. Belarusz–magyar, magyar–belarusz szótárral is örömmel foglalkoznék, de sajnos nincs rá igény. Szeretem a betűket, ismerkedem a művészettel, ami szépséges, és van benne valami isteni. A könyvek állnak hozzám a legközelebb. A prózában az a jó, hogy többet lehet benne csalni, mint színdarabnál. De az a kérdés mindig ugyanaz, hogy kinek fordítunk: ekvivalenseket keresünk vagy a nézőket, a közönséget szolgáljuk ki.

És mi a jó válasz?

Az arany középutat kell megkeresni. Az egyik
legnagyobb kihívást rendre a poénok jelentik, amelyeket nem lehet lefordítani.
A fordító ferdítő is.

Nézzük a Helybéliek című könyvet, amiről az előbb volt szó. A mű archaikus belarusz nyelven íródott, de orosz és lengyel nyelvi elemek is vannak benne cirill átírással. Ha magyarul azt mondjuk, hogy beachfeelingem van, tudjuk, hogy miről van szó. Itt ugyanez a helyzet: egy orosz elem elnyomhat egy lengyel poént vagy szitokszót. Persze a szláv nyelven beszélők megértik. De én hogyan fordítom le magyarra? Érzékeltetnem kell, hogy három nyelvről van szó. Figyelnem kell arra, hogy a poén poén maradjon, és arra is, hogy ugyanolyan rövid legyen, mint az eredeti. Mint említettem, akkoriban öt hivatalos államnyelv volt Belaruszban, és a világon egyedülálló módon a jiddis is köztük szerepelt. Ahhoz, hogy a könyv egyik jiddis szavát kontextusba tudjam helyezni, hatalmas kutatómunkára volt szükség, hetekig vadásznom kellett.

Számodra mi jelent fordítói sikert?

A fordítólétem központi kérdése az ekvivalencia. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor egy ekvivalenst eltalálok vagy amikor észreveszem, hogy valamit félrefordítottam. Hogyan mondod oroszul, angolul vagy bármilyen nyelven azt, hogy „Akinek nem inge, ne vegye magára”? Számomra az a legnagyobb öröm, ha ezt „le tudom vadászni”.

Elméleti matematikusként az életem a problémákról szól, amelyeket valahogy meg kell oldanom. A fordítás viszont nyomozómunka, amely során nyelvi rétegeket tárok fel. Egy dolog, hogy nekem mi tetszik, de az író agyával is meg kell tanulnom gondolkodni. A feladatom az, hogy fordítóként ne én kerüljek előtérbe, hanem csupán jó katalizátor legyek.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László

#kortársak fekete-fehérben