A filmkép transzcendenciája
Operatőrként olyan egyéni látásmóddal, vizuális érzékenységgel rendelkezik, hogy rögtön felismerhető a különböző alkotásokban sajátos fényképezési stílusa. (Például Kenyeres Bálint: Zárás [1999], Hajdu Szabolcs: Tamara [2003], Szemző Tibor: Az élet vendége – Csoma-legendárium [2005]) Kifinomult formakultúrával stilizált képsorai a tárgy, a figura karakterének belső auráját láttatják, amivel külön látványréteget hoz létre a rendező kompozíciói mellett, de sohasem annak kárára. Autonóm alkotótárs, aki gazdagítja, kiteljesíti és továbbgondolja a rendező művészi látomásait. Számára az operatőri munka nem csak a film technikai kivitelezését szolgálja.
Szaladjáknál a technika magas fokú ismerete alapozza meg az expresszív formát, ami a látható világ jelenségei mögött rejlő szellemi igazságot fejezi ki. Ez a típusú operatőri igényesség és önkifejezési vágy gyakran vezet önálló rendezésekhez. Szaladják sem várt sokat a váltással. Az Aranymadárral (1999) és a Madárszabadító, felhő, széllel (2006) a transzcendentális stílus két briliáns alkotását produkálta. Olyan rendezők nyomdokain halad, mint Robert Bresson vagy Andrej Tarkovszkij. Ami viszont az ő törekvéseikhez képest eredeti és egyedi Szaladják filmjeiben, hogy a transzcendentálishoz vezető belső út passiói helyett a forma szépségével vall a valóságfelettiről, a láthatón túliról.
Egy gondosan megalkotott beállítás vagy egy bravúros kameramozgás az érzékiben megnyilatkozó spirituális harmóniára utal. Az Aranymadárban és a Madárszabadító, felhő, szélben a forma tökélye a szellemi dimenzió autonómiájának és teljességének a bizonyítéka.
A fénykép transzcendenciája
Szaladják István filmes munkásságának viszonylag részletes ismertetésére azért volt szükség, mert ugyanaz az alkotói szándék fedezhető fel fotói elkészítésénél, mint rendezéseinél. Ebből a szempontból nincs szó váltásról művészetében, csak ugyanannak a szellemi igazságnak más formában történő közvetítéséről. A lényeg – a transzcendentális megtapasztalása a műalkotáson keresztül – nem változott, csupán a médium. Fotográfiái sem szólnak másról, mint filmjei, csak másképp. Ha ezt nem vesszük észre, nem leszünk Szaladják kiállításának „útitársai”.
Haris László kiállításmegnyitójában a fotók létrejöttének technikai megoldásairól részletesen beszélt. Ez alapján Szaladják képei az anyaggal történő kísérletezés lenyomatának is tekinthetők. Ha kísérletként szemléljük a fotográfiákat, akkor nem jutunk közelebb megértésükhöz. Nem vitatva Haris László megállapításának érvényét, fontosnak tartom a kísérletezésekkel kapcsolatos méltatások pontosítását. Szaladják István nem kísérletező művész. Még akkor sem tekinthető annak, ha új, addig ki nem próbált technikát alkalmaz. Ahogy a filmkészítésnél, úgy a fotózásnál is a technikai felkészültség nála kötelező minimum. Az Utazás Hirosigével anyaga sem csak a felhasznált technikák miatt jelentős. Szaladják filmjei és fotói megalkotásánál is nagyon pontosan tudta, milyen eszközökre van szüksége és velük milyen hatást fog elérni. Röviden: a fotográfia hogyan vezethet el a láthatón túli élményéhez.
A spirituális nézőpont univerzalitása
E hosszúra nyúlt bevezető után nézzük magát a kiállítást. A képek kétfajta alkotásmódról tanúskodnak. A hosszabb falrészeken elhelyezett fotográfiák fekete-fehérek és körülbelül három méter hosszúak, a bejárattal szemközti felületen láthatók pedig szinte miniatűrök és színesek. Mindkét típusnál meghatározó a látványt körülölelő fehér felület. Ez nem a kontrasztot hangsúlyozó megoldás, hanem része a kompozíciónak, sőt, nélkülözhetetlen alkotóeleme a fotóknak, akárcsak a látható világ egyik darabját megörökítő részek.
Ha a fekete-fehér képeknél kezdjük a művek világának megismerését, akkor feltűnő hatalmas méretük. Meghaladják a néző tekintetének kényelmes befogadást kínáló nagyságot. Szembeötlő a kép műtárgy mivoltát hangsúlyozó keret hiánya, s ez egyértelműen arra biztat, hogy lépjünk át a tárgyi meghatározottságokon a műélvezetbe. Szaladják művészetszemléletében a kép érzéki dimenziója út, amely a láthatón túli szférát segít megközelíteni, a képekben való alapos elmélyülés pedig elérni. Ebből a szempontból lényeges, hogy a terem jobb oldali falán elhelyezett első kép egy utat ábrázol, amelyről nem tudjuk, hová vezet.
Ha a kiállítóteremben az utat felidéző képtől továbblépünk, csaknem azonos jellegű alkotásokkal találkozunk: tájak fekete-fehérben. A színek hiánya, a sötét és világos tónusaira, illetve a fekete és a fehér kontrasztjára redukált látvány a kompozíciókon elveszti a természetes látás számára ismerős vonásait, és saját valóságának emléke lesz. Vagyis ha a spirituálisból figyeljük a valódinak vélt világot, akkor annak határai megszűnnek. Maga a világ így képpé lesz, elveszti önmagában valóságát, és esztétikai jellé válik. Nem abban az értelemben, hogy valami mögöttes, verbálisan megfogalmazható jelentéssel rendelkezik, hanem úgy, hogy rajta kívülálló, ámde őt magát is magába foglaló szellemi tartományt jelöl. Nem jelentés rejlik mögötte, hanem spirituális állapot. Az út képe az egész kiállítás metaforájaként is értelmezhető.
Nem elhanyagolható mozzanat a műveken, hogy a még érzékelhető tájrészletek szélei elkenődő, szabálytalan fekete csíkokba oldódnak. Ez jelzi egyrészt a látható világ lenyomat jellegét, másrészt hangsúlyozza, hogy csak egy speciális szemlélet számára nyílik meg a létezés szellemi dimenziója. Értelmezhetjük az elmosódásból kirajzolódó tájakat a tudatban megtapadt emlékképeknek. Első ránézésre keletkezhet az a benyomása a nézőnek, mintha utazás közben a tovasuhanó természet lassan kikopó emlékeivel szembesülne. Csakhogy Szaladjáknak nem az az igazi alkotói kihívás, hogy az emlékezet működését leképezze. Ezért van jelentősége annak, hogy a fotográfiák figuratív részei a kelleténél szélesebb formátumban foglalnak helyet a felületen. Mintha elnyújtottabbak lennének a természetes látás számára, mintha valami lényeges titokra hívnák fel a figyelmet monumentalitásukkal, holott nem rejtenek el semmi megfejtésre érdemest.
Ugyanez a szerepe a felnagyított tájképeknek is: meditatív szemlélődésre ösztönöznek. A másik lényeges mozzanata a meditatív szituáció létrehozásának, hogy megteremtik a végtelenre irányuló, vonatkoztatási kereteket nélkülöző látás szabadságát, amit Szaladják úgy ér el, hogy a tájképekből kiiktatja a középpontot. Nyugodtan kalandozhat tekintetünk a tájakon, közelíthet a képekhez, eltávolodhat tőlük vagy beleveszhet a látványba, közben megtapasztalhatja a szemlélő a mű kiváltotta szellemi tér nyitottságát, de vonatkoztatási pontot nem talál az értelemadáshoz. Szaladják célja, hogy kimozdítsa a képet önmagába zártságából, a vizualitást a fogalmi értelmezés kényszeréből, s eljuttassa a nézőt annak a szellemi igazságnak a megleléséig, ami a fizikai valóság tapasztalatát elhalványítja.
Ha a terem bizonyos pontjairól visszatekintünk egy távolabbi képre, akkor már tájak helyett fekete foltokat látunk. S ebből a szempontból nyer jelentőséget az alkotások fehér háttere, amely az ürességbe oldódó érzéki valóságot fogja körül. Ez jelképezi azt a spirituális közeget, amely megnyílik a láthatón túl. Ha képzeletben összekötjük az alkotásokat, miközben körbejárjuk a teret, szinte egybefüggő fehér hátteret látunk, ami elemel a fizikai valóságtól. Így egy olyan spirituális egyensúlyt érzékelünk, amelyben a tudat, a lélek kitárulhat egy teljesebb létélmény előtt. Találóan hangsúlyozta Haris László megnyitójában, hogy ez az üresség nem a semmit, a hiányt jelenti, hanem belső, szellemi nyitottságot a megismeréshez. Ennek eléréséhez szakítani kell azzal a szemlélettel, ami objektív és szubjektív kategóriákra szűkíti az élményvilágot. Szaladják fotográfiái arra késztetnek, hogy az én és a fizikai világ határait megszüntessük, ne a különbségüket tartósítsuk, hanem túllépve rajtuk a spirituális dimenzió meditatív megélésén keresztül kiegyensúlyozott egységben lássuk a létezés különböző szféráit.
A koncentráció fókusza
Eddig a kiállítás képeinek egyik típusával foglalkoztam. A terem szemközti falán kisebb, a normál mérethez igazodó képek sorozatával találkozik a látogató. Ezek más megközelítésre hangolnak, mint a nagy méretű kompozíciók. Felületesen nézve hagyományosabb műveknek tűnnek. Szaladják keretekbe foglalta ezt a sorozatot, viszont a fehér felület és a tájképeknek az aránya hasonló, mint a másik típusnál. A fehér rész jóval nagyobb a színes, figuratív kompozícióknál.
A fehér felület nagysága itt is azt sugallja, hogy a való világ látványán túl egy hatalmasabb szellemi dimenzió boltozódik, ami más perspektívába helyezi a valóságot. Ezen a sorozaton Szaladják úgy stilizálja a színeket, hogy a tájak egyszerre ábrázolják az érzéki szépség telítettségét és a természetfeletti spirituális harmóniát. A képek itt is nélkülözik a középpontot, sorrendjük nem körvonalaz semmiféle titkot vagy történetet. Ha jobbról balra haladunk megtekintésükkor, akkor a sötétből eljutunk a fénybe. Ha az ellenkező irányból közelítünk, akkor a nappali fényből tartunk az éjszakai sötétbe. Lényeges hangsúlyozni, hogy a sötét a képeken nem a láthatatlannal egyenlő. A figyelmes néző felfedezi rajtuk az éjszakai természet varázsát. Bármelyik átmeneti fázisnál időzünk, tájak szépsége köszön vissza, ami a kitartó szemlélőnek egy időtlen szellemi univerzum belső egységét körvonalazza, csakúgy, mint a nagy méretű alkotásoknál.
A kétfajta sorozat eltérő befogadást igényel, amit a kiállító tér struktúrája is tükröz. A párhuzamos hosszú falakon a fekete-fehér képek kitáguló horizontja végtelen perspektívát nyit a szemlélőnek, a rájuk merőleges, kisebb falszakasz a befelé forduló tekintetnek kínál elmélyülésre alkalmas tárgyakat. A panorámaszerű nagyság a korlátlan, a miniatűr forma a koncentrált szemlélődésre hívja a közönséget. A két látásmód nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, mert együttesen teremtik meg a meditatív szituációt. Ehhez azonban a hétköznapi, egydimenziós látás horizontját és léptékét kell megváltoztatni, ami képessé tesz a spirituális út ösvényeinek megtalálására, azaz önmagunk és létezésünk teljes megélésére.
A kiállítás fotográfiáin meditáló néző hasonló élményben részesülhet, mint Kim Ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz (2003) című remek filmjének főhőse. A férfi a hegy megmászásával túllép saját személyiségének korlátain, a csúcsról szétnéz, majd letekint a tájra. Egyszerre pillantja meg a valóságfeletti teljességét és saját belső világának mélységét. Ugyanebbe a spirituális állapotba vezet az Utazás Hirosigével, ha kitartó szellemi útitársai leszünk Szaladják Istvánnak.
Fotó: Szaladják István
