A férje volt a végzete
A Nógrád megyei fiatal tanítónőt, Holics Jankát egy szilveszter előtti jótékonysági estén ismerte meg az ugyancsak ifjú Móricz Zsigmond. A barátságból szerelem lett, és 1905 januárjában házasság. Móriczot – a felesége révén – lányaikkal együtt nemcsak boldog, családi szeretet vette körül, de írásaihoz is sok inspirációt adott. Később, a húszéves együttlét alatt Móricz nőügyei és Janka féltékenykedései miatt megromlott a kapcsolatuk. Az asszony sokszor szenvedélyesen elvadult jelenetei férje tálentumának védelméről szóltak, és Janka mindig pontosan érezte, ha Móriczot egy új szerelem távolította el tőle. De bármilyen zaklatottá is vált az életük, Móricz – már az újabb szerelemben és házasságban Simonyi Máriával – váltig emlegette, hogy elveszítette azt, akitől mindig inspirációt nyert az alkotáshoz. És erre nem csupán a Janka öngyilkossága miatt érzett bűntudat vihette rá. Hiszen novelláit, regényeit és színműveit mindig a Jankával vívott élet-halál harc élménye tette drámaian valóságossá. Janka ott van az Úri muriban Szakmáry Zoltán feleségeként, és ott van a Tündérkert asszonyaiban is. Máriát, az ünnepelt színésznőt szinte kamaszos lángolással szerette, s ha írt is számára szerepeket, azt az élet-gazdagságot, amit Janka adhatott, nem kapta meg többé.
Önkéntes múzsa
Munkácsy Mihály már ünnepelt festő volt, ráadásul jóképű, magas fiatalember, hamar szemet vetett rá az idősödő De Marches báró fiatal felesége, Cecile. Egy düsseldorfi estélyen találkoztak, a festőnek megtetszett az asszony, és társalgás közben érezte, hogy Cecilenek nem lenne ellenére a bizalmas kapcsolat. A diszkréció miatt nem jöhetett létre gyakori találkozás, és bár a bárónő tartott attól, hogy ez a kapcsolat kárára válhat, nem akarta elveszíteni a férfit. Különös ötlettel testvérhúgát biztatta fel, hogy legyen a festő szeretője. Így tartotta meg Munkácsyt a maga közelében, s amikor a báró meghalt, hozzáment feleségül. Munkácsy boldog volt; mély érzelemre, szerelemre vágyott, de csakhamar felismerte, hogy Cecile pusztán a szép férfit és a festő melletti társadalmi sikert kereste. Ennek ellenére inspirálta festészetében, ha másként nem, hát azzal. hogy serkentette, dolgozzon, sokasodjanak a művek. De pazarló életmódjával, nagyravágyásával a szertelen társasági életbe kedve ellenére belekergetett művészt ez idővel kimerítette.
„Tarts meg engem ígérő Multnak”
Művészetkedvelő, irodalomszerető, okos, színes egyéniség volt Boncza Berta. Apja, az erdélyi földbirtokos és országgyűlési képviselő, Boncza Miklós megtehette, hogy lányát a legjobb svájci leánynevelő intézetben taníttassa. Berta foglalkozott versírással, s minthogy rajongott a Vér és arany kötetben olvasott Ady-versekért, küldött a költőnek néhányat a sajátjaiból. A levelezés egyre érzelmesebb lett, és – Németh Lászlóval szólva – a fáradt, beteg költőnek az elűzött Léda helyett egy intézeti lányt fúj be a végzet. A szerelemre lobbant Ady 1914 tavaszán szánta rá magát, hogy Csucsára utazzon, az akkor már az apai birtokon élő lányhoz. A látogatásból lánykérés lett, de Boncza Miklós hallani sem akart a nászról. Egy évvel később, minden akadályt leküzdve, mégis megházasodtak, a vénülő legény, a hotelszobák lakója végre családi otthonra lelt. Az apa haláig Csucsán éltek, csak 1917-ben költöztek Pestre, az örökségből szerzett Veres Pálné utcai lakásba, amely ma Ady-múzeum. Csinszka – a név Berta játékos kedvéből eredt, ő nevezte Csacsinszkynak a költőt, ebből rövidült a becenév – szerelemes odaadással ápolta egyre betegebb férjét. A Nyugatban megjelent Csinszka-versekből mély ragaszkodás, egymásba kapaszkodás olvasható ki: „Ha te nem jöttél volna, / Ma már tán panaszló szám se szólna/ S gúnyolói hívő életemnek / Raknak a koporsóba.” Az utolsó versek, a Halottak élén Csinszkának, a kései a megmentő múzsának köszönhetők.
Ady halála után a költészetnek, művészetnek élő asszony Babits Mihálynál keresett lelki menedéket, a rövid kapcsolat azonban Babits elzárkózásával ért véget. Boncza Berta végül Márffy Ödön festőnek lett felesége. Csinszka az a fajta tehetség volt, aki a maga művészi hajlamát igazán nem tudta kiteljesíteni, ezért a mások zsenijét élte meg és segítette. Idilli életet teremtett a festőnek, s bár szenzibilitása, túlfűtött érzelmessége, később pszichés zavarai olykor nehéz helyzeteket okoztak az életükben, Márffy mégis rajongva szerette. Csinszka alakja, személyisége félszáznál több rajzra, festményre, alkotásra ihlette.
Szerelmes tanítványok
Bartók Béla a Zeneakadémián ismerte meg a csodagyermek Geyer Stefit, akit tizenévesen vettek fel a hegedű tanszakra. Hubay Jenő tanítványa volt, de később Bartók is tanította. Bartók beleszeretett az ekkor tizennégy éves, csábító szépségű Stefibe. A lány eleinte nyitottan fogadta közeledését, ám a szerelem egyoldalú volt. Az erdélyi gyűjtőúton járó Bartók levelekben számolt be ideáljának a tapasztalatairól, aggódva, hogy a távollétek kárára lehetnek viszonyuknak. Megírta a lánynak, hogy versenyművet komponál számára, de mire elkészült vele, és boldogan megmutatta volna, Sfefi hosszú szakító levéllel vetett véget kapcsolatuknak. Bartók nehezen heverte ki a szakítást, valójában talán soha, amire a Két portré vagy A Kékszakállú herceg várában megjelenő motívumok, illetve az I. vonósnégyes emlékeztetnek.
Bartók később ismét egy tanítványába lett szerelmes. Pásztory Edith a zongora tanszéken tanult, tanár és tanítvány azonnal erős vonzalmat érzett egymás iránt, és bár mindketten foglaltak voltak, úgy érezték: nem élhetnek egymás nélkül. Bartók és Ditta – ő nevezte el így – művészet és élet boldog összefonódásában, szeretetteljes házasságban élt. Amikor a politika torzulását már nem tudták elfogadni, együtt határozták el, hogy ideiglenesen elhagyják hazájukat. Bartók azonban Amerikában meghalt, a háború után már csak felesége térhetett haza, hogy élete végéig Bartók zenéjének szentelje életét.
