Hogyan határoznátok meg az irodalom szerepét a mai világban?
Smid Róbert: Nagyon elkeserítő a helyzet. Évről évre kijönnek azok a felmérések, amelyekből kiderül, hogy a fejlett országokban egyre kevesebben olvasnak. A médiumok versenyében az irodalom alulmaradni látszik. Ennek persze több oka van. Az irodalmi szocializáció a klasszikus polgári értékek devalválódásával háttérbe szorult. Zelei Dávid hívta fel a figyelmemet egy érdekes dologra. Ők a Helikon Kiadóban azt tapasztalják, hogy a fiúkat mint olvasókat nagyjából tizennégy éves korukban veszítjük el, mert elkezdenek sportolni, randizni, intenzívebben videójátékozni. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a tiniknek és fiatal felnőtteknek szánt, főként fiúkat érdeklő témákat érintő könyveket nem éri meg újra kiadni. Amikor én voltam tizennégy éves, akkor megnéztük a Trainspottingot, és rájöttünk, hogy a könyvtár felnőtt részlegéből ki tudjuk venni a regényt – ekkor derült ki számunkra, hogy sokkal durvább dolgok vannak benne, mint amit a filmben láttunk. Azóta viszont rengeteget változott a világ, s ma már a különböző sorozatokban, filmekben, videójátékokban sokkal több mindent megengednek maguknak az írók és a rendezők, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. Ma már nem az irodalom a legprovokatívabb médium… De mi még jól állunk a rendszeresen olvasó felnőttek arányában a hagyományosan a jóléti államokhoz sorolt országokhoz képest. S bár nem vagyok olvasáskutató, arra gyanakszom, hogy a relatíve jó eredmény – amely a régió többi országát is jellemzi – részben a kommunista rendszer olvasást prioritizáló kultúrpolitikájának az utóhatása lehet.
De mielőtt megvádolnának azzal, hogy visszasírom Kádárt, kicsit általánosabban: számos kutatás igazolja azt, hogy az irodalomra azért is szükségünk van, mert növeli az empátiát. Megemlítenék még egy kutatást, mely arról szól, hogy már
Talán tényleg nem jó megoldás, hogy hetente más-más regénnyel foglalkozzunk, de nem lehet kivenni a nagyepikát az oktatásból, mert egyelőre kérdéses, hogy ugyanazt a minőségű tapasztalatot képes-e nyújtani egy több évados sorozat, mint egy regény: hogy hosszú időn át együtt vagyunk a szereplőkkel, és folyamatosan reflektálunk azok egymáshoz fűződő viszonyainak változására, illetve a mi hozzájuk fűződő viszonyunkra.
Összefoglalva, olyan ez az egész, mintha nem számolnánk az irodalommal, mint egy önmagában való értékkel. Ez jól látszik a könyvekhez való megváltozott viszonyunkon is: sokak szerint, ha valaki egy könyvtárszobányi könyvvel rendelkezik, akkor a lakása zsúfolt; az IKEA-s bemutatóterekből is kikerültek a könyvek, úgy rendeznek be nappalikat, hogy egyáltalán nem lesz helyük, szerepük a könyveknek.
Bánki Beni: Érdekes, mert bár egyre kevesebb olvasót tudunk összeszámolni, állandóan szövegekkel találkozunk. Rengeteg hír jön velünk szembe, nagyon nagy a médiazaj, online számtalan inger ér minket, a figyelmünk pedig véges… Ezzel azt a rossz képességet tanuljuk el, hogy mindenből erőszakosan akarjuk kiszedni az információt. Az elidőző, fókuszált olvasás kezd eltűnni.
Mitől lesz jó egy irodalmi szöveg?
Smid Róbert: Egy olyan iskolának, intézmények vagyunk mindketten a tagjai, amely azt állítja, hogy az irodalomban mégiscsak van egy nyelvművészeti dimenzió, amely nem megkerülhető. Volt az utolsó ELTE-n töltött tanévemben egy tündéri csoportom. Minden évben fel szoktam tenni a hallgatóimnak azt a kérdést, hogyan tudnák meghatározni az irodalmat. Egy egymondatos definícióra vagyok kíváncsi. Ezt tőlem is kérte anno Cserhalmi Zsuzsa tanárnő, amikor én kezdtem az egyetemet. Ez különben sok mindenre fényt derít már a legelején. Érdekes visszajelzésekkel találkozom ilyenkor. Volt egy nagyon tehetséges hölgy, elmondása szerint hatalmas ponyvafogyasztó volt. És egyszer csak elkezdett olvasni szépirodalmat: Nádas, Dragomán, Tóth Kriszta epikáját. Azt figyelte meg, hogy ez utóbbiakhoz képest, amiket addig olvasott, azoknak mindig ugyanaz volt a dramaturgiája, ugyanazokat az elemeket váltogatták stb. Demeter Szilárd is többször feldobta már a kérdést:
Másik példám: az SZFE-n tanítok egy nagyon gyakorlati osztályt. Vannak a csoportban színművészek, bábosok, kultúraszervezők stb., nagyon jó képességű csapat. Velük is lezongoráztam a kérdést, hogy mi az irodalom, majd több irányba is elindultunk. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem lehet az esztétikumot megkerülni. Persze, hogy van az irodalomnak politikai, társadalmi funkciója is, de ezeket a céljait csak az esztétikai funkciók érvényesülésével érheti el. Kicsit megkerültem a kérdést, de remélem, hogy azért válaszoltam is.
Bánki Beni: Ha már Robi a diákjait hozta példaként, induljunk a fiatalok felől, arra jobban rálátok, ők milyen felületeken találkoznak irodalmi szövegekkel. Ezen a téren a booktubereket, illetve az interneten szerveződő könyvklubokat kell kiemelni. Az olvasás magányos tevékenység: ilyenkor félrevonulunk, kivonjuk magunkat a valóságból. Viszont bármit is csinálunk, igényünk van egy közösségre. Azzal, hogy olvasok, egy kicsit kívülálló leszek, ezt tudomásul veszem, de ettől függetlenül szeretnék olyan embereket magam köré, akik hasonlóan töltik a szabadidejüket. Ha a saját, offline környezetemben, otthon vagy az osztályban nem találok rokon lelkekre, online keresgélek, így merülhet fel az igény, hogy a neten képződjön meg olvasó közösség.
Az online térben kerülhetnek elő példaképek is, akik az olvasás felé irányítják a figyelmünket?
Smid Róbert: Nagyon fontos, amit Beni mond. A fiatalabb generációknak lényeges útmutatókkal szolgálhatnak, de egyúttal felelősség is hárul rájuk.
Bánki Beni: Egyik nap görgettem a TikTokot, és bedobott egy live-ot, egy élő adást, ahol egy lány csöndben olvasott.
Furcsa, de értem, mi ebben a közösségi élmény: nincs interakció, csak tudom, hogy valaki ugyanazt csinálja, mint én, és ez megnyugtató.
Szendrői Csaba, az Elefánt frontembere is valami hasonlót indított el az #olvasniszabad mozgalommal.
Bánki Beni: Igen, de az talán egy fokkal bizarrabb, amikor online csatlakozol be egy olvasókörbe, ahol csak azt a személyt látod, aki elindította az eseményt, vagyis az élő adást.
Smid Róbert: Észrevehetjük, hogy a Covid nagyon rányomta a bélyegét egy generáció szocializációjára. Van egy olyan hallgatóm, aki úgy kezdte el az egyetemet, hogy az első évben nem is találkozott a csoporttársaival. Bele sem tudok gondolni milyen lehet az, amikor az egyetemen az első év voltaképpen nem történik meg. Keresztes Balázs gyakran mesél nekem arról, hogy az embereknek mekkora igényük van az olvasókörökre. Van olyan olvasókör, ahova egy hölgy a lányával jár, egész egyszerűen azért, mert nekik ez egy közös program, és mert nem nagyon van olyan ismerősük, aki rendszeresen olvas, és meg tudnák beszélni vele az élményeiket.
Bánki Beni: Visszatérnék egy kicsit arra, amit Robi mondott a booktuberek felelősségéről. Az ő feladatuk szerintem abban áll, hogy új olvasókat nevelnek, magát az olvasást mint tevékenységet sikerül szélesebb körben terjeszteniük. A valódi kérdés, hogy az irodalmi érdeklődés kialakulása után, hogyan merül fel annak az igénye, hogy az ember nyelvileg komplexebb szövegekkel is foglalkozzon. Engem mindig vonzani kezdett, amit nem értettem, ami nehezen adta magát, titokzatos volt. Ajánlásokat nálam idősebb, ezért intelligensebbnek gondolt emberektől vártam, legyen az családtag vagy egy ismeretlen felhasználó a Moly.hu-n.
Smid Róbert: Az is észrevehető, hogy egyre nagyobb arra is az igény, hogy tartozzunk egy közösséghez. Márpedig a betűk köztársasága, az irodalom mind a mai napig az egyik legbefogadóbb közösség lehet.
Metairodalom, posztmodern irodalom, de beszélhetünk irodalmi naturalizmusról, impresszionizmusról és így tovább. Itt vannak ezek a komolynak tűnő kifejezéseink – de le merem fogadni, hogy a legtöbb olvasó, akiket átlagolvasóként szoktunk emlegetni, egyáltalán nem tudja, hogy az említett kifejezések mit jelentenek. Mégis körül tudják határolni azt, hogy miért jó olvasni. Hogy van ez?
Smid Róbert: Tavaly decemberben tartottunk egy konferenciát, ahol éppen ezt a szálat boncolgattuk. Az irodalomtudomány és az irodalomkritika boldogtalan tudatáról volt szó. Nagy vállalást tűztünk ki magunk elé, de nem biztos, hogy maradéktalanul sikerült megvalósítani. Sipos Balázs tartott egy expozét John Guillory Professing Criticism című könyvéről, amelyben – nagyon egyszerűsítve – a szerző amellett érvel, hogy skilleket kell tanítanunk a bölcsészeten.
Kulcsár-Szabó Ernőnek van egy nagyon szép tanulmánya a felsőoktatásról, annak üzem- vagy műhelylétéről a Megkülönböztetések című könyvében. Nemrég annak továbbgondolásaként az ÉS-ben is megjelent Az egyetem eszméje és valósága című írás. Ha Guillory könyvét Ernő esszéje felől olvassuk, akkor hiába az amerikai irodalomtudósnak a tudományt demokratizáló, egalitarista elhivatottsága, végső soron ő is a neoliberális, szolgáltató egyetemi modell mellett érvel, amikor a skillekre apellál. Persze, ezeknek mindenki éltal hozzáférhetőknek kellene lenniük, de itt jön be a képbe az, amit Beni is említett: az irodalmi szöveg nem adja magát könnyen.
Tavaly novemberben szerveztem Kocziszky Évával egy nemzetközi konferenciát. Ott találkoztam egy elismert Hölderlin-kutatóval, Felix Christennel. Ő arról számolt be, hogy van egy tízfős szövegolvasó szemináriuma. A hallgatók folyamatosan azzal a kérdéssel bombázzák, hogyan fogják mindezt hasznosítani a munkaerőpiacon. Na, ez a megvalósult neoliberális egyetemi modell.
