Globális felmelegedés, üvegházhatás, klímakatasztrófa – ezeket a szavakat használjuk a leggyakrabban, amikor a környezetünket érő fenyegetésekről beszélünk. Forgács Bálint, az ELTE PPK kutatója szerint e kifejezések nem elég hatékonyak, ezért az orvosi nyelvhasználatot javasolja annak érdekében, hogy súlyának megfelelően kezelhessük a problémát.

Ice sculptures by Brazilian artist Nele Azevedo melt on the steps of Berlin's Concert Hall at the Gendarmenmarkt on September 2, 2009. The event, which saw participants place some 1,000 ice sculptures, was sponsored by the WWF to attract attention to the earth's melting poles due to global warming. AFP PHOTO JOHN MACDOUGALL (Photo by JOHN MACDOUGALL / AFP)
Néle Azevedo brazil művész olvadó jégszobrai a Konzerthaus Berlin lépcsőjén. Fotó: John Macdougall / AFP

A tudósok évtizedek óta figyelmeztetik a nyilvánosságot a klímaváltozás kockázataira, ám az áttörés még mindig várat magára. Habár számos előrelépés történt a szabályozás terén, a politikusok lassan és túl enyhén reagálnak. Úgy tűnik, kommunikációs szakadék alakult ki a klímatudósok, a közvélemény és a döntéshozók között – Forgács Bálint, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docense a Frontiers in Climate folyóiratban publikált tanulmányában ennek áthidalására tesz javaslatokat.

Tudományos eredményeik közlésekor a kutatók gyakran használnak metaforikus kifejezéseket, hogy kollégáik és a laikusok számára egyaránt érthetőbbé tegyék felfedezéseiket. A kutató szerint azonban a metaforák nem mindig célravezetőek a tudománykommunikációban: félreértéseket szülhetnek, esetenként pedig – például a klímadiskurzusban – kifejezetten károsak is lehetnek.

Az egyik kulcsprobléma, hogy a leggyakoribb klímaváltozással kapcsolatos szavak közül több is pozitív érzelmi töltetű („meleg”, „zöld”, környezetbarát”), így nem ösztönöznek hatékonyan egy életveszélyes működésmód és ügymenet átalakítására. A pozitív töltetű „felmelegedés” helyett a kutató a „globális égés” vagy „túlforrósodás” szavakat javasolja.

Szintén nem segítenek a megoldásban azok a kifejezések, amelyek kicsinyítik a fenyegetés mértékét, ilyen például a „klímasemlegesség" vagy a „nettó zéró kibocsátás”. Ezeket a lágyító kifejezéseket ráadásul gyakran olyan cégek használják előszeretettel, amelyek a káros kibocsátás jelentős hányadáért felelősek.

A „katasztrófa”, „krízis”, „összeomlás” szavak mind passzív hangvételűek: tehetetlenséget sugallanak a természet erejével szemben. Az aktív hangvételű kifejezések ezzel szemben képesek lennének visszaadni nekünk a felelősségvállalás mellett a cselekvés lehetőségét is: érdemes lenne áttérnünk a „klímaöngyilkosság” vagy a „klímapusztítás” használatára, mert a saját viselkedésünk fölött kontrollal rendelkezünk – állapítja meg Forgács Bálint.

A klímadiskurzus egyik központi metaforája az „üvegház”: egy törékeny, kifinomult épület, amelyet a hő benn tartására terveztek. Megvédi a növényeket, élelmet biztosít hideg klímákban – ha ezt az élővilágra veszélyes klímaváltozásra vonatkoztatjuk, az érthetően okozhat némi zavarodottságot. Ez a metafora – hamisan – azt is sugallhatja, hogy a túlmelegedést olyan egyszerű visszafordítani, mint kinyitni egy üvegház ablakát. A cikk szerint egy olyan kifejezést, mint a „kemencehatás”, már nehezebb lenne – akár szándékosan, üzleti érdekektől vezérelve – ártalmatlanítani.

A klímaszorongás gyakoriságának növekedésével ráadásul a klímaváltozás legrosszabb eshetőségeinek megvitatása sokszor vészmadárkodásként, félelemkeltésként van elkönyvelve.

Forgács Bálint ennek kiküszöbölésére az orvosi nyelv alkalmazását javasolja: egy ilyen keretben a vészhelyzetek említése nem riogatásnak, hanem életmentő intervenciónak számítana. Ha valaki belázasodik, az orvosok még azelőtt csökkenteni igyekeznek a testhőmérsékletét, hogy az kontrollálhatatlanná válna, semmiképp sem várják meg, amíg megközelíti a halálos értéket – ugyanez a Föld növekvő hőmérsékletével is hasonlóképp kellene történjen. Orvosi döntések meghozatalakor jellemzően nagyobb a személyes bevonódás, és képesek vagyunk hosszú távon, megfontoltan gondolkodni.

A cél tehát nem az, hogy elhagyjuk a tudományos eredményeket sűrítő metaforák használatát, hanem az, hogy kifejezéseink tükrözzék az egzisztenciális fenyegetés súlyát. Az ugyanis, ahogyan beszélünk a klímaváltozásról, befolyásolja, hogyan gondolkodunk róla.

A tudomány művelőinek és az újságíróknak éppen ezért az eufemisztikus kifejezések helyett új, erőteljes, egyértelmű, negatív érzelmi töltetű és aktív hangvételű kifejezéseket kellene használniuk. A közbeszéd ilyen átalakulása nem csak őszinte társadalmi vitát, de azon keresztül életmentő politikai döntéseket és várva várt jogi szabályozást is magával hozhat.