A négyezer évvel ezelőtt élőket is ugyanaz szórakoztatta, mint a mai embert: politika, pikantéria és gúny. A korszak egészét, politikai életét, mindennapjait lehetetlen rekonstruálni, így gyakran nem is értünk egy viccet néhány ezer évvel ezelőttről. Más a helyzet a 19. század nagy élclapjaival, az Üstökössel és a Borsszem Jankóval: segítségükkel megfigyelhető, hogyan került a fősodorba a nemzeti és polgári humor.

Valami, ami ősidők óta nem fordult elő: egy fiatal nő nem szellentett ura ölébe – szól a Kr. e. 2300-ra datált sumer vicc. A University of Wolverhampton összeállítása szerint ez a legkorábbi ismert poén az emberiség történelméből. Szintén a sumer korszakból származik a következő, egyelőre meg nem fejtett élc: egy kutya besétál a kocsmába, és azt mondja; nem látok semmit. Akkor kinyitom ezt! A csattanó bármire utalhat: lehet szóvicc, utalás egy helyi politikusra, valamelyik hírességre, egy nevezetes történésre. Nem tudni. A szöveg két agyagtáblán maradt meg az óbabiloni korból, később egy közmondásokat és fabulákat tartalmazó gyűjteményben publikálták, viccként, tréfaként hivatkoznak rá a kutatók.

Más viccek hasonlóképp előzetes tudást feltételeznek, csak épp felfejthetők: egy abderita meglátta, hogy egy eunuch egy nővel beszélget, mire megkérdezte, hogy az asszony a felesége-e. Amikor felvilágosították, hogy az eunuchok nem nősülhetnek meg, így kérdezett vissza: akkor ő a lányod? Az abderita kifejezést a régi magyar szavak között is megtaláljuk, a thrákiai Abdéra város lakói ugyanis közmondásosan korlátoltak voltak, valahogy úgy, mint a nálunk honos előítélet szerint a rátótiak. A legrégibb angol vicc pedig számunkra már érthető, és sokat elárul a brit humorról is: mi az, ami a férfi testén csüng, és azt a lyukat szeretné betömni, amit már oly sokszor? A kulcs. A viccek az évezredek során formájukban sokat változtak, de lényegüket tekintve ugyanolyanok: tabut döntögetnek és lázadnak. 

Anoniem_-_Lachende_nar.jpg
Ismeretlen festő: Nevető bolond (16. század)

A humorral valahogy úgy vagyunk, mint az idővel: tudjuk vagy tudni véljük, mi mulatságos, azonban a humor megfoghatatlan: közvetíthető szavakkal, tettekkel, képekkel, fotókon, filmeken, színdarabokon keresztül, és ezer fajtája van az ártatlan viccektől egészen a gúnyig. Platón szerint az emberek felsőbbrendűség-tudatuk miatt szórakoznak korábbi önmagukon vagy szerencsétlenebb embertársaikon. Freud szerint a felgyülemlett feszültséget vezeti le a nevetés, ezért is népszerű az altesti humor. Descartes pedig az inkongruencia (az össze nem illőség) mentén magyarázza a humort, vagyis az elvárások és a valóság szembenállásából indul ki. Eszerint akkor nevetünk, amikor egy látszólagos ellentmondást oldunk fel, mondjuk felfogjuk a poén kettős jelentését. Az inkongruencia miatt működik a korábban említett brit vicc is. Ezek az elméletek viszont nem magyarázzák meg a humor minden aspektusát. Egy 2010-es elmélet szerint a humor azért működik, mert normasértést ábrázol, viszont nem találjuk sértőnek, elítélendőnek vagy felháborítónak. Aki a normasértést nem tartja nagy ügynek, az jól szórakozik a poénon, aki pedig felháborodik rajta, az szimplán érdektelennek találja a viccet. 

A cikkben említett példáknál már jóval korábban keletkeztek viccek, Homérosz előtt több tízezer évvel. Az ausztrál őslakosokkal kapcsolatban lévő antropológusok felfedezték a humort a helyiek kultúrájában, és bizonyos, hogy ők több tízezer éve elszigetelten élnek. Ezért feltételezhető, hogy a Homo sapiens humora legalább harmincötezer éves. 

Humor és kultúra

Bármely, nem humoros(nak szánt) jelenséget értelmezhetünk humorral, és bármilyen vicces közlést vehetünk teljesen komolyan is. Éppen ezért akkor tekinthető a humor működőnek, amikor a közlő és a befogadó is ugyanúgy tekint egy-egy poénra. A humor legősibb funkciójában éppen ellenpontként nyer értelmet – emeli ki Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor A humor a kulturális antropológiában című munkájában. A szakralitásba való felemelkedés az ember alapvető igénye, az erre szolgáló rítusok pedig megerősítik az emberek közösségét és a rendet – a világ és a belső hierarchia rendjét egyaránt. A humor valójában ellenrítus, a status quo megfordítása, felületesen deszakralizál. Valójában a közösség erejével átmenetileg megfordítja a csoport hierarchiáját. Hasonlóképp a humor kapcsolatban áll a horrorral is – haláltánccal minden karneválon találkozhatunk, az angolszász halloween egyszerre horrorisztikus és humoros, de a katedrálisok szörnyfigurái és Bosch-képei is idetartoznak: a humor valójában segít megszelídíteni a halált és az ellenséges elemeket. Nemcsak bemutatja ezeket a jelenségeket, de le is minősíti őket. A karnevállal pedig együtt jár az életöröm kifejezése is, ami az említett ellenséges elemeken való felülkerekedés, gyakran kapcsolódik szexuális és kulináris élvezetekhez is. A Kapitány házaspár ugyanitt saját kutatására hivatkozva mutat rá, hogy a humoros(nak szánt) feliratok és képek leggyakrabban a vendéglátóhelyekkel függnek össze. 

A tabu kijelöli a határokat a társadalomnak, még akkor is, ha egy adott kor az előző időszak tabuinak lerombolásával foglalatoskodik. A humor ugyan taburomboló, de éppen a tabuk határozzák meg, mivel nem lehet, illetve mivel lehet és kell viccelni. A közösség normái által hozott tabuk megerősítik a tiltást, de amivel szemben megengedhető a rombolás, ott a humor valójában szelídít, vagyis jelzi a tabu túlságosan merev mivoltát. Ettől kezdve pedig akár párbeszéd is kezdődhet csoporton belül arról, hogy valóban szükséges-e ilyen szigorú tabu. A tréfamesterek, bolondok funkciója ugyanez, nem a közösségen kívül állnak, hanem benne, és a tabuk miatt megtárgyalhatatlan témáknak adnak hangot – figurájukból adódóan pedig jelzik, hogy a „tabudöntést” nem kell megtorolni, hiszen komolyan sem lehet venni. A humor összeköti a társadalmi struktúra legfanatikusabb támogatóit a legádázabb ellenségeivel, sőt gyakran oldja, méregteleníti is a konfliktusokat. 

Rembrandt_laughing_16.jpg
Rembrandt van Rijn: Nevetés

Azonban a humor nemcsak a társadalom egészében, hanem az egyén és a csoport között is fontos szerepet játszik. A társadalom ugyanis gyakran humorral igyekszik leszerelni, leminősíteni a számára nem elfogadható szélsőségeket. Kétélű fegyver, ugyanis a humor megbélyegez, nevetségessé tesz, így növelni tudja a diszkriminált csoportok kiszolgáltatottságát, de egyúttal segít az ellenségeskedés felszámolásában is. Ha házasságoknak köszönhetően olyan családok, klánok, törzsek között köttetett szövetség, amelyek korábban ellenségeskedtek egymással, gyakran ugratásokkal próbálták feloldani a korábbi és a jelenlegi helyzet közötti ellentmondást. Ha új tag érkezik a csoportba, a humor egyfajta mérce is: bár megesik, hogy valaki rovására a háta mögött poénkodnak, és ilyenkor a viccelődők összetartozásának erősítése a cél, előfordul, hogy a jelen lévő idegent ugratják. Ilyenkor azt szeretné felmérni a csoport, hogy a jövevény mennyire idegen, mennyire érti a tréfát. Ilyesmi gyakori a székelyeknél, ahol jelezni próbálják a jöttmentnek, hogy addig nem lehet teljes értékű tagja a társaságnak, amíg nincs tisztában a poénokkal, csavaros megfogalmazásokkal. Ha pedig a csoport befogadta az illetőt, akkor következik a bensőséges ugratás. Idegenek jelenlétében általában nem művelik a csoporttagok, gyakoriak a közös utalások, az irónia, keverednek benne az elfogadó és elutasító üzenetek. Mindez jelzi, hogy a csoport tagjai tisztában vannak vele, hogy az egyes üzenetek összessége pontosan mit közvetít. A bensőséges ugratás célja a feszültség levezetése és a hatalmi viszonyok megerősítése vagy átrendezése. Ha az adott kultúrában nem javallott az érzelemnyilvánítás, ott humorral lehet tabudöntögetés nélkül közölni a valós érzelmeket. 

És bár a meghitt környezet velejárója a humor, a magánszféra védelmére is gyakran használják. Több megismételt terepfelvételen az adatközlők bevallották, hogy tréfából korábban ezt vagy azt mondtak – rendszerint a szexualitásról. Oka lehetett a szexualitással kapcsolatos hencegés, esetleg a tabu kiváltotta elhallgatás, titkolózás. De csoporton belül is megfigyelhető ugyanez. Az intim témákkal való tréfálkozás egyrészt megakadályozza, hogy egy idegen behatoljon az intim szférába, viszont azt is lehetővé teszi, hogy a humor eszközével élve valamennyit megmutasson az illető a magánéletéből. És persze a humor jelentőségénél nem hagyható figyelmen kívül a kreativitás. Azzal, hogy a humor folyamatosan törekszik arra, hogy vicces legyen, óhatatlanul kreatívnak kell lennie: hozzájárul a nyelv és a gondolkodás megújulásához. 

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/2. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből olvashassa!

A magyar humor 

„A humor csak szabadelmű [szabad elméjű, a könnyelmű mintájára] és felvilágosult népek tulajdona” – írta Jókai Mór A magyar néphumorról című akadémiai székfoglalójában. Hozzátette, olyan népeké, amelyek szeretik kimondani az igazságot, és ha nem tehetik nyíltan, akkor képes beszédben, poénok mögé rejtve. „A magyar humor speciális műfaj. A kedélynek és az események egészen egyéni leszűrésének pozitív eredménye” – jegyezte meg Heltai Jenő. 

Míg a közéletből táplálkozó kabaré a huszadik század elején jelent meg, az élclapok, amelyek hasonló tónusban szóltak, az előző században élték virágkorukat. 1860-ban a Jókai-székfoglaló a magyar népdalokkal egyenértékűnek tartotta a nép adomáit. Korábban megkezdett kutatása nyomán pályázatot írt ki a Vasárnapi Újság 1855-ben olyan adomákra, amelyek még nem jelentek meg sehol, de Jókai több gyűjtőmunkát is inspirált. Az összegyűjtött adomák pedig végre arra késztették a vicclapokat, hogy ne nehézkes, átvett nemzetközi vagy német sémákat használjanak. 1856-ban indult el Jókai szerkesztésében az Üstökös előfutárának tekinthető Nagy Tükör. Az író visszaemlékezése szerint kezdetben ő maga írta és rajzolta a lapot. Rendszerint a közéleten gúnyolódott, vagy emberi gyarlóságokat vett górcső alá. A krími háborúról szólva megjegyezte: „Emlékezel ugy-e, tavaly, mikor olyan javában folyt a háború, a muszkák minden ütközet után azt jelentették, hogy nekik az egész hadseregükből csak egy emberük esett el, de már az is egészséges.” A Nagy Tükör sikeressé vált, és bár 1858-ban a szerkesztő sok más elfoglaltsága miatt szűnt meg, de egyből létre is jött az Üstökös, melynek felelős szerkesztője Jókai volt. Nevét a 19. század legfényesebb ilyen égitestjeinek egyikéről, a Donati-féle üstökösről kapta, amelyről úgy hírlett, hogy össze fog ütközni a Holddal. 

A lap aktuális volt: Jókai azonnal felismerte a fontos és időszerű, friss témákat, és képes volt azokat humorral tálalni; de nagyon sokan önként küldték be a lapnak ötleteiket, amelyeket a felelős szerkesztő gyakran minimális változtatásokkal közölt. A nemzetközi politikai történésekre azonnal reagáltak, de mivel a politikusokkal nem lehetett viccelni, az abszolutisztikus vezetés rendelkezéseivel tréfálkoztak az Üstökösben. Az író Kakas Márton néven adta ki politikai gúnyverseit, gyakran vezércikk gyanánt, Kakas népszerűsége pedig az egekben volt – Egressy Samu Kakas-csárdást szerzett, Debrecenben csapszéket neveztek el róla. Jókai szerepvállalása nyomán a Nagy Tükör és az Üstökös a népi gyökerekből táplálkozó nemzeti humort karolta fel. 

kakas.jpg
A Kakas Márton és a Borsszem Jankó címlapja az 1800-as évek végéről

A polgári humor megteremtője az élclapok között az először 1868-ban, Ágai Rudolf szerkesztésében megjelenő Borsszem Jankó volt. A lap a Deák-párthoz fűződött, a többi élclap rendszerint úgy támadta mint a kormány folyóiratát. Öt-hatszáz előfizetővel indult, de hamar elérte a kétezres, majd a négyezres számot is. Bár gyakori vád volt, hogy a kormány mekkora összegekből tartja fenn a lapot, egyrészt a párt és nem a kormányzat lapja volt, másrészt pedig előfizetőinek száma nem csak a nullszaldót termelte ki. Több külföldi lapot vettek példaként, létező hagyományokat újítottak meg: a címlapi portrék mellett állandó, fiktív figurákat szólaltatott meg, amelyekkel létező társadalmi csoportokat figurázott ki. Ilyen volt Spitzig Iczig ischmeretesch hazaphi és tscholádapa, Szent-szivari Monocles arisztokrata, Gyári Áron és Kukoricza Szilárd zsidó iparos és földbirtokosok. A legsikeresebb figurájuk Mokány Berci volt: saját bevallása szerint szabadelvű, de maradi, harsány és ápolatlan vidéki nemes, aki a Balközép Párttal szimpatizálók karikatúrája lett, de a Borsszem Jankó adta a mucsai kifejezést is a műveletlen, faragatlan emberre. A kulturális élettel és más lapokkal is foglalkoztak, hosszasan élcelődtek a rivális kiadványok tartalmán és külalakján. Foglalkoztak a kultúrával és a tudománnyal is – élcelődve ugyan, de gyakran megfontolt kritikákat közöltek. 

A nemzetiségekkel politikai kérdésekben foglalkozott a Borsszem Jankó: karikírozta az Erdélyen kívüli románság hol Moszkva, hol Bécs felé irányuló érdeklődését, a szerbek magyarellenességét és a horvátok kívülállását, de magukat a nemzetiségeket soha. 1874-ben pedig a nemzeti kérdés túlfeszítésére reagáltak: „Magyarországban valahol ismét egy új nemzetiséget födöztek föl.” 1875-ben fúzióra lépett a Deák-párt és a Balközép Párt, így a Borsszem Jankó megszűnt pártlapnak lenni. Abban különbözött társaitól, hogy elsősorban nem goromba tréfát űzött a korszak jelenségeiből, személyiségeiből, hanem a valóságot mutatta meg görbe tükörben. Különválasztotta az eszmét és az embert, utóbbival ellentétben az előbbit gúnnyal támadta, pellengérre állította. Beküldött kéziratokra adott válaszaiban is megfigyelhető a nevelő szándék: „minek rúgni ott, hol a csípés is fáj”, vagy „elébb egy kis helyesírást, aztán egy kis elmésséget, mindenek fölött pedig tiszteletet minden osztály iránt!” A szerkesztési elveket leginkább a Kávéforrás kávéházban összegyűlt asztaltársaság, a szerkesztőség tagjaiból álló Kávéforrás-kör szabta meg. A lap aranykora 1868 és 1875 között volt, de a dualizmus évtizedei alatt is kétezer előfizetőjével lekörözte vetélytársait. A világháború alatt beállt a békét szorgalmazók sorába, majd a világégést követően újjászületett: ez az éra inkább szólt a dicső múltról, mint az akkori teljesítményről. 1938-ra szép lassan elapadt az előfizetők száma, míg végül megszűnt a lap. 

A viccpártok

A viccpártok hagyománya visszavezethető a már említett karneválokra: ahol mindent lehet, amit a való életben nem, céljuk azonban mégsem a rend megdöntése, fonák módon éppen a fennállót segítik. A viccpártok közvetlen előzményének a Schlaraffia Társaságot tekinthetjük. Az első társulatot, vagyis az Allmuttert 1859. október 10-én alapították Prágában a helyi német színház tagjai. A névválasztás nem véletlen: Schlaraffia a német népmesék János pap országa, ahol kolbászból van a kerítés, palacsintából a házak, sült csirkék és kacsák repülnek mindenhol, a fákból bor csordogál, és senkinek nem kell dolgoznia. Azonban a mesés földet kásahegy rejti, és csak az juthat oda, aki keresztülrágja magát rajta. 1859 az Anno Uhui 1, vagyis a schlaraff időszámítás kezdete. Az uhu, vagyis a fülesbagoly afféle totemállatként elkísérte a schlaraffita rítusokat, az üdvözlés megszokott formája az uhu! felkiáltás volt, amire ahával illett válaszolni, míg pohárköszöntőnél, koccintáskor az ehe járta. Általános üdvözlésként, köszöntéskor, búcsúzáskor és tetszésnyilvánításkor pedig a lulu szót használták. A társaságnak saját rítusai voltak, mely összességében a 19. századi szokásokat figurázta ki. Aki a rend tagja lett, vicces, foglalkozására vagy valamilyen nem feltétlenül pozitív tulajdonságára utaló nevet kapott, amelyet egészen haláláig, vagyis az Alhallába való átlovaglásáig viselnie kellett. A schlaraffiták bonyolult rítusokat, tagfelvételi eljárást tartottak fenn, 1925-ben pedig az Uhuversum tagjainak száma elérte a tizenkétezret világszerte. Bár sokan a szabadkőművesekkel azonosítják őket, egyedül a tagságot tekintve volt átfedés. A gyűléseken általában gúnyolódtak a fennálló tekintélyeken, de nemegyszer társadalmilag is hasznos munkát végeztek. Bár Magyarországon már nem aktív a szervezet, a világ több országában manapság is működik, mintegy tízezer tagja van. 

A viccpártok ezzel szemben fiatalabb képződmények. A hatvanas években jöttek létre Európában és az Egyesült Államokban, ugyanolyan protestszervezetként, mint az újbaloldali, bevándorlásellenes vagy zöldpártok. Nehéz lenne a viccpártokat ideológiailag közösen felcímkézni, azonban az elitellenesség minden esetben a sajátjuk, gyakran csak kigúnyolták a nagy pártok programjait, üzeneteit. Bár a viccpártoknak saját bevallásuk szerint nincs ideológiájuk, gyakran felfedezhető a politikai irányultság is: az izlandi Legjobb Párt balközép, míg a lengyel Narancs Párt antikommunista, a Független Észt Királypárt pedig pszeudokonzervatív. 

Üzeneteikben általában fennálló társadalmi problémákat karikíroznak: a DIE Partei – Die Partei für Arbeit, Rechtstaat, Tierschutz, Elitenförderung und basisdemokratische Initiative, vagyis A Párt a Munkáért, Jogállamért, Állatvédelemért, az Elit Támogatásáért és a Bázisdemokratikus Kezdeményezésekért, röviden A Párt, mely nevével is a rendszerint hosszú nevű német politikai szervezeteket gúnyolja – a berlini fal újjáépítését szorgalmazta, ami utal a volt keletnémet és nyugatnémet államok területén élők egymással szembeni előítéleteire, valamint a különbségekre, de azt is ígérték, hogy körbefalazzák Svájcot. 

Ezek a pártok néha egészen jól szerepelnek a választásokon: a lengyel Sörimádók Pártja (Polska Partia Przyjaciół Piwa, PPPP) 1991-ben tizenhat helyet szerzett a 460 tagú Szejmben. A frakció egy idő után két részre bomlott, kis és nagy sörre, utóbbi pedig átkeresztelte magát Lengyel Gazdasági Programmá. A PPPP 1994-ben feloszlott. Az ugyanebben az évben tartott dán választásokon egyetlen független jelölt, Jacob Haugaard humorista jutott be a törvényhozásba: több reneszánsz bútort ígért az IKEA-ba, állandó hátszelet a bicikliutakra, valamint több bálnát a dán partokhoz. A parlamentben Haugaard komolyan vette a politikusi létet, elérte például, hogy Nutella kerüljön a katonák ellátmányába. Az izlandi Legjobb Párt a 2010-es önkormányzati választásokon a fővárosi mandátumok több mint egyharmadát szerezte meg, ezzel a legerősebb frakció lett a testületben. A pártot alapító Jón Gnarr humorista a szociáldemokraták támogatásával 2010 és 2014 között Reykjavík polgármestere lett. 

A humor egyidős az emberiséggel, és az említett példákból látható, hogy mint olyan sok jelenség a kultúrában, külsőre sokat változott az évezredek alatt, lényegét tekintve azonban mindig ugyanaz maradt.