„Nyolcadikos koromban láttam az újságban a Forum Hotel Budapest (a mai InterContinental) terveit, és el is készítettem az »ellentervemet« a szállodára, nyilván egy tizennégy éves szintjén” – nyilatkozta korábban. Milyen indíttatásból tette ezt?

Gyerekkoromban kihívásként tekintettem arra, ha megfogott egy helyszín, illetve az, hogy milyen válaszokat fogalmaz meg az építész. Igyekeztem megérteni, tanulni belőle, majd kipróbálni, hogy én milyen válaszokat adhatok a kérdésre. Persze egy nyolcadikos szintjén.

Mi fogta meg a helyszínben?

A Duna-korzó. A panoráma, a fantasztikus vízszintes tagolás, amely a Duna-part eklektikus és klasszicista beépítésének párkányzatából, ablakrendjeiből ered. A struktúra részeként akartam „letenni” oda valamit. Persze ezt akkor még nem tudtam így megfogalmazni, de a rajzokból kiderül, hogy hosszú, vízszintes vonalakat húztam. Ahogy egyébként Finta József (a nemzet művésze, Kossuth-díjas építész – a szerk.) is. Megjegyzem, nem a ház volt a lényeg, hanem hogy tornáztattam az agyam.

Megtartotta a gyerekkori tervrajzait?

Rengeteget költözködtünk, de valahol biztosan megvannak. Emlékszem, hogy a rokonoktól minden évben kaptunk forgathatós, spirálos MÁV- vagy MALÉV-naptárat, amelynek az egyik oldalán be voltak osztva a napok, a hetek és a hónapok, a lapok hátoldala azonban szép fehér, nagyon jó minőségű, számomra bizsergető, érzéki élményt nyújtó volt, és szerettem rájuk rajzolni. Amikor lejártak, félretettem őket magamnak. Rajzolás közben nagyokat fantáziáltam. Inspirált, hogy hogyan néz ki a tervem, hogy milyen hangulatú, karakterű „lényt” tervezek, és ha elkészült, az orgazmikus állapotot okozott. Bizsergetett a teremtés gyönyöre, amely miatt érdemes élni. Ekkor már el volt vetve a kocka, hogy az építészet irányába haladok majd tovább.

Az építészet mellett a zene és festőművész rajztanára is nagy hatással volt az életére.

Az a tanárom, Kiss László (Székelykeresztúr, Bécs, Kassel) apám jó barátja és kollégája volt. Észrevette, hogy fogékony vagyok erre. Azt mondta neki: „Miklós, a fiad képekben gondolkodik.” Apám pedig tudomásul vette, és pont.

Nálunk mindig szólt a zene, amely generációk óta fontos szerepet tölt be a család életében. Nagyapám révén nekünk rengeteg lemezünk, a rajztanáromnak pedig kiváló hifiberendezése volt. Hordtam hozzá a lemezeket, beszélgettünk a zenéről meg arról, amit épp csinált. Észrevettem, hogy én is azt teszem, amit ő. Az egyik rajzórán felemelte a rajzomat, majd azt mondta: „Most, hogy új helyre költöztetek, ki is tehetitek a falra, mert ez a legjobb képetek.” Ekkor csöppentem bele a sűrűjébe, ezután pedig minden rajzomat elvittem hozzá. Hatodikos-hetedikes koromban sokszor kritizált úgy, hogy „ez itt meg ott is gennyes”, pedig eszméletlenül kidolgoztam a rajzaimat. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért mondhatja ezt, de hamarosan jött a válasz: a „túlcsinált” dolgokra vagy „a lapon való maradás törvényére” értette, amit mondott. A „gennyes” jelző megfejtése azért volt nagyon fontos, mert ezáltal megtanultam, mi az, ami igaz.

Kezdtem megérteni a logikát, amely hasonlít az ember társadalomban betöltött szerepéhez. Ő indított el engem ezen a filozófiai úton, amelyhez a zene és az építészet is hozzáadódott. Ez az évek során továbbépült. Voltak mély periódusok is, amelyeket alig lehetett túlélni, de ott is arra a belső törvényre támaszkodtam, hogy fénytörésben kell nézni a dolgokat. Ki kell várni a pillanatot, amikor megkapjuk azt a szöget, amelyben minden összefüggésben látszik. Ebből nem szabad nagy konklúziót levonni – ezt megtanultam –, de segít, hogy az adott műfajban ne csináljak hülyeségeket.

Olyan, mintha a teremtés ágyának lepedőjét egy picit megemelném, és látnám, hogyan készül alatta a jövő, majd visszaejteném.

Ez egy pillanat, az élet pedig rögtön megy tovább, viszont ezek a villanásnyi felismerések hajtják az embert. Egy ház tervezésekor is erről van szó.

Milyen zenék szokták inspirálni?

Nincs műfaji preferenciám. Kisgyermekkorom óta hallgatok klasszikus és szimfonikus zenét, a barokktól kezdve a kortársakig. Komoly fenntartásaim akkor vannak, ha ideológiákkal, verbális történésekkel vagy olyan idézetekkel kell megtámogatni, amelyek kollázsa által jön létre valami. A lényeg, hogy zeneszerű legyen.

A ház mindig építészetszerű, nem zeneszerű, de mindenképp van a fejemben egy közös halmaz a két műfaj között”, fogalmazott egyszer. Hogy néz ki ez a közös halmaz?

Ha egy muzsikát lebontunk ritmusra, hangokra vagy egymás melletti egységekre, akkor az olyan, mint egy váz. A lényeg viszont ezek között jön létre. Az építészetben is így van. Hiába vannak óriási koncepciók, fantasztikus szerkezetek, burkolatok, terek, az esszencia mindig a kölcsönhatás miatt alakul ki: megfelelő-e a szerkezet az anyaghoz, passzol-e a karakter az anyagválasztáshoz. Ha eközben ismét megemeltem a teremtés lepedőjét, és egy pillanatig újra végigfut a gerincemen át a bokámig valami, akkor építészetről beszélünk; ha nem, akkor csak építés volt.

Hányszor fordult elő eddig ilyen az életében?

Ha ez nincs meg, akkor nem jó, amit csinálok. Úgy vélem, kegyelmi állapot, ha az ember legalább tíz ilyet felmutat élete során, bár minden alkalommal ilyen pillanatért küzdök. Most ott tartok, hogy ezért érdemes élni.

Korábban azt mondta, hogy a szemléletmódját ugyanúgy meghatározza származási helye, Erdély, mint a magyarországi közeg. Hogyan jellemezné az építészeti szemléletét?

Mindig kettős képeket látok. Az anyag szigorú, de érzelmes, határozott, de szelíd, kemény, de bensőséges megnyilvánulásait keresem. Hittel teli, de kételkedő módon. Intellektuálisan, de nem okoskodóan. Ebből sok van, és hogy pontosan így van-e, az más kérdés, de mindig ehhez próbálom tartani magam.

Mi az alapja egy jó háznak?

A munkához alázatra, a jó kérdések megfogalmazásához érzékenységre, de határozottságra van szükség. Ha sikerül azokat a kérdéseket meglátni, majd pimaszul és bátran föltenni, amelyek segítenek jó válaszokat adni, akkor nagy baj nem lehet. El kell érni, hogy a megbízó szerelmes legyen a személyiséged által közvetített problematikába és tudjon azonosulni vele, hogy a számára legkényelmetlenebb kérdéseket is át tudd vinni, és így a gondolat az anyag és a szerkezet formájában „öltsön testet.” Az időt kulturálisan és térben is meg kell fogni;

az épületnek láttatnia kell, hogy milyen társadalom, milyen gondolatkör hozta létre.

Nem csak az építésznek, hanem a megbízónak is önképzavart okoz, ha a ház időben nincs a helyén. Egy egész nemzedék önképét tönkreteszi, ha hiteltelenül építünk újjá vagy meg valamit. Sok ilyen van. A jó ház rendezi a látszólagos káoszt maga körül. Ha sikerül ilyet terveznem, azt szoktam mondani: „Igen, erre volt itt szükség!”

Mikor működik jól a tervező és a megbízó kapcsolata? Mennyire fontos ez?

Számomra nagyon fontos. Olyan ez, mint egy szerelem: várjuk a találkozókat, egy cél érdekében gondolkodunk és cselekszünk. Együtt „kihordjuk” az időnek a pontos anyagi megnyilvánulását, ami rendkívül pozitív élmény. Ha ez sikerül, a ház úgy öregszik, hogy egyre szebb lesz. Nagyszerű érzés, amikor egy húsz évvel ezelőtt megtervezett és megépített házam olyan tartományait mutatja meg, amitől ma több leszek.

Észrevehető az elkészült házon, ha nem működött a megbízó és a tervező közti „kémia”?

Igen. Úgy vélem, nincs olyan házam, amelyik egy településszerkezetben vagy egy kulturális kontextusban „bűntettnek” számítana. A jó épület legalább 98 százalékos, de ha elértük a 70-et, már nincs baj. Volt olyan, amikor a megbízó úgy tekintett rám, hogy „csak” rajzoljam meg azt, amire neki szüksége van, de éreztette, hogy ő tulajdonképpen jobb építész, mint én. Az ilyen kapcsolat nem tud rendesen működni. A ház sem lett olyan. A betege lettem a dolognak, szó szerint depressziót okozott. Úgy gondolom, az ilyesmitől mindkét fél kevesebb lesz. A megbízó nem is tudja, hogy mennyire buta, ha így viszonyul a tervezőhöz. Bár valószínű, hogy megélhetési kényszerből vagy tehetség híján sok építész elviseli ezt.

Melyek azok a jegyek, anyagok, amelyek az Ön számára kötelezően meg kell hogy jelenjenek?

Ilyen nincs. A házaim nagyon sokfélék, és a megbízó meg a hely adta kérdések is befolyásolják ezt. Nem az én dolgom ezeket a jegyeket megkeresni vagy kimutatni, mert nem szeretem kívülről nézni azt, amiben vagyok. Azzal csak megölném az eredeti erejét. De nagyon sok ilyen példát látni Magyarországon. Jobb benne lenni, mint folyton kikandikálni és igazodni.

Egyetemi oktatóként megengedi a hallgatóinak, hogy pimaszok legyenek Önnel, mert fiatal korában nehezen élte meg, ha emiatt kategorizálták, mondta egyszer. Hogyan nyilvánult meg a pimaszsága?

Diplomás építőmérnökként kezdtem el az építész szakot, tehát pár évvel idősebb voltam, mint a többi évfolyamtársam. Előtte Kolozsváron olyan emberek mellett edződtem, akik természetesnek vették, hogy a tanárt az előadás végén kérdésekkel szedik szét, aki lubickol ebben. Örvend a diákság motiváltságának. Ilyen volt például Cs. Gyimesi Éva vagy Angi István. Az építész szakon viszont a hallgató hallgatott, és ha az előadó megkérdezte, van-e kérdés, szinte sosem volt. Nos, én nem hallgattam, hanem kérdeztem, és néha beleszóltam, mert bizonyos dolgokat tudtam vagy másként láttam. Ezt a fajta pimaszságot a legtöbben furán értelmezték, és ufónak tartottak miatta. Éppen ezért örülök, ha tanítás közben ezt tapasztalom, mert tudom, hogy én is ilyen voltam, mert e mögött motiváltságot látok.

Miért ne lehetne olyan hibám egy-egy előadás alkalmával, amely egy gyerekből pengés vagy ne adj Isten, ekés kérdést vált ki? Gyerünk, vizsgáljuk meg, hogy mire gondolt! Én is nyerek általa valamit, de ő biztosan. És az a lényeg, hogy ő profitáljon.

A 2021-es Média Építészeti Díj épületei közül a közönség tetszését ebben az évben a kolozsvári PJ-ház nyerte el, melyet Ön, a Péterffy+ Dőry Architects építésze tervezett. De más rangos építészeti díjat is kapott a közelmúltban. Mit jelentenek Önnek a díjak?

Nagy örömöt. A házon is meglátszik, ha örömöt lelek benne, vagy azt sugároz, az emberek pedig szeretnek örülni. Az örömöt keresi mindenki, nem?

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu