A népi mesterségeket gyakran családilag „öröklik” az alkotók, nálad máshogy történt. Hogyan csöppentél bele a világukba?
Szülőfalumban, Kókán a szomszédunkban van egy százéves parasztház, amelyben anyai nagymamám rokonai éltek. Gyerekként sokat jártunk oda játszani és a régi szerszámok, tárgyak között kutakodni. A sárral döngölt padláson és kamrában mindig újabb és újabb kincseket találtunk: fonott kosarat, faragott szekrényt, lócát, bodzából készült csévét. Azt hiszem, ott kezdődhetett a régi tárgyak, kézművesmesterségek iránti érdeklődésem. Keresztszüleim néptáncosok is, ez hozzásegített ahhoz, hogy a népi kultúra világa beszippantson. Habár a szüleim nem foglalkoznak kézművességgel, mindig bátorítottak a kipróbálására.
Az általános iskola végén mindenki számára eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, hová szeretne menni továbbtanulni. Engem a végleges döntés meghozatalához a Mesterségek Ünnepén tett látogatásunk segített hozzá, ahová egy ismerősünk javaslatára érkeztünk, mert hallottunk tőle a Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskoláról. Bár eleinte bőrműves szerettem volna lenni, a szövőműhely és Galánfiné Schmidt Terike néni varázsolt el, és emiatt végül a szövést választottam. Így kerültem Nádudvarra, ahol három évet töltöttem, és 2018-ban, takács szakon Terike néninél végeztem. Rengeteg programban, bemutatóban, kirándulásban, gyűjtőútban volt részem, amelyeknek köszönhetően emberileg és szakmailag egyaránt nagyon sokat tanulhattam. Ebben az iskolában csodálatos mesterekkel és diáktársakkal van körülvéve az ember, és ez nagy barátságok, szerelmek alapja lehet.
Milyen érzés volt tanárszerepben visszatérni?
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez nem mindenkinek adatik meg. A takácsműhely vezetését vehettem át Terike nénitől és egykori tanulójától, Antal Imolától. Hihetetlen érzés, nagy felelősségként és kihívásként élem meg. Nagyon magasra van téve az a bizonyos léc, de a legjobb tudásom szerint igyekszem teljesíteni. Természetesen izgultam, hogy milyen lesz a másik oldalon állni, hogyan fognak hozzám viszonyulni a gyerekek, de így lassan egy év után azt mondhatom, hogy otthon érzem magam ebben a szerepben. A kollégáim nagy része engem is tanított, így teljesen olyan érzésem van, mintha mindennap hazamennék.
Több helyen és több mesternél képezted magad, női szabó is vagy.
A nádudvari évek és egy érettségi megszerzése után maradtam Hajdú-Bihar megyében, és a Debreceni Szakképzési Centrum Kreatív Technikumába mentem továbbtanulni. Az első év tavaszán az osztályból ketten Tóthné Gyarmati Zita női szabómesterhez kerültünk gyakorlatra egy varrodába, ahol munkaruhák készítésével is foglalkoztak. Nekünk az iskolai feladatokat kellett elvégeznünk, de a nagyobb megrendelésekbe is besegítettünk. A varrodában dolgozók összeszokott kis csapatot alkottak, jó hangulatban teltek a gyakorlatok, és tőlük is rengeteget tanultunk. Zita hozzáállása hozzánk és a szakmához is példaértékű volt. Ha nem így csinálja, biztosan nem lennék ma itt.
Mester-inas kapcsolatom tovább folytatódott Csordás Katalin viseletkészítő népi iparművésszel. 2023-ban három napot töltöttem a műhelyében, ahol a férfimellények szerkesztésének és varrásának folyamataiba vezetett be minket. Azóta igyekszem további tanulás céljából minden évben pár napot nála lenni. A támogatása sokat jelent.
A debreceni nőiszabó-képzés mellett a Hagyományok Háza által szervezett egyik kurzuson is részt vettem, ahol a méretes ruhaszerkesztést lehetett elsajátítani Stumpf Imre nőiszabó-mestertől. A Csoóri Sándor Alap Mester és Inas pályázatának köszönhetően később újabb alkalmakon is tanulhattam tőle. A program sikerének köszönhetően szakmai kapcsolatban maradtunk, és további egy évet inaskodtam a kezei alatt.
Akárcsak Zita és Kati, Imre szakmai iránymutatásai is hozzásegítenek a jelenlegi munkáimhoz. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha nem tőlük tanulok, akkor biztosan nem tartanék ma itt.
Milyen eszközöket használ egy szövő- és varrónő 2025-ben?
Egy nehezen megszerzett, de annál nagyobb becsben tartott „lőrinczes” (Lőrincz Péter pápai takács és szövőszékkészítő mester műhelyéből származó – a szerk.) szövőszékkel és a szüleimtől kapott varrógépeimmel dolgozom.
A hagyományos technikák vagy az újítások híve vagy?
Mindkettő. Csak akkor fogunk tudni hiteles másolatokat, feldolgozásokat alkotni, ha a hagyományos tárgyakkal, azok motívumaival tisztában vagyunk. Úgy gondolom, sok népművészeti tárgy a 21. században már elvesztette funkcióját, ezért új rendeltetést kell adnunk nekik a mai modern lakás- vagy viseletkultúrában, hogy továbbra is fennmaradjanak. Én is úgy igyekszem alkotni, hogy az eredeti motívumokat megőrizzem, de olyan köntösben jelenítsem meg, amely ma is használhatóvá, hordhatóvá teszi őket.
Miket készítesz? Ruhákat, táskákat is láttam a portékáid között. Eladásra szánod őket, megrendelésre készülnek, vagy műtárgyként tekintesz rájuk?
Hagyományos technikákkal készítek ma is viselhető ruhákat, kiegészítőket. Van, amit eladásra, vásárokba, de olyanok is, amelyek megrendelésre készülnek. Nem tekintek a termékeimre műtárgyakként; fő célom jó minőségű használati tárgyak alkotása, amelyeken régi motívumok jelennek meg, és hagyományos technikával készülnek.
Mit jelent az, hogy viseletkészítő? Egy adott tájegység viseletére fókuszálsz, vagy több régió mintakincséből is ihletet merítesz?
A viseletkészítő ismeri egy adott tájegység eredeti viseletét, el tudja készíteni, és stílusjegyeiket megőrizve tud ma is hordható öltözeteket alkotni. Én ebben még kicsit kezdőnek érzem magam. A Kárpát-medence népi kézműves kultúrája sokszínű és kiapadhatatlan. Ez a sokszínűség arra sarkall, hogy minél több tájegység jellegzetességeit ismerjem meg.
„Hagyományos” ruhákat is varrsz?
Azért is izgalmas számomra éppen Katitól és Imrétől tanulni, mert más-más területen alkotnak. Kati leginkább a magyar népviseletek világában van otthon, Imre pedig a francia szabászati technológiával készülő ruhák készítésében. Ez nem azt jelenti, hogy a másik területhez nem értenek: bármit meg tudnak varrni, ha arról van szó. Katitól főként a népviseletekről, Imrétől a francia méretes szabászati technológiáról tanultam sokat. A „hagyományos” ruházat készítésében egyelőre otthonosabban mozgok, mint egyes tájegységek viseleteinek varrásában.
Hozzád kötődik a Varró-da nevű Facebook-oldal. Ezt nevezhetjük a márkádnak, a vállalkozásodnak?
Nevezhetjük, bár még kevéssé ismert. Azon dolgozom, hogy ez változzon.
Ősszel Junior Prima díjjal ismerték el a munkásságod. Mit jelent ez számodra?
Megtiszteltetést, és visszajelzést, hogy jó, amit csinálok: a rengeteg munkának és áldozatnak beérett a gyümölcse.
Több meghatározó kiállítás és díj áll már mögötted. Melyek voltak a szívednek legkedvesebbek?
Az egyik az Országos Népművészeti Kiállítás Élő népművészet című pályázatáé volt, amelyre az elmúlt öt év legfrissebb alkotásaival lehet jelentkezni. Ott díjat kapni vagy kiállítani az egyik legnagyobb megtiszteltetés. 2020-ban pedig az Agrárminisztérium folkTrend díját vehettem át. A kiállítások közül kettőt emelnék ki: az egyik a Pesti Vigadóban 2022-ben megrendezett, Életgazdagság című volt, ahol a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának alkotóiéval és számos országszerte elismert művészével együtt volt látható a munkám. A másik a 2023-ban megrendezett II. Népművészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban, ahol a Harminchármak teremben harminchárom 33 évesnél fiatalabb alkotó munkáit állították ki, köztük az enyémet is.
A munkádból kifolyólag más országokban, sőt kontinenseken is jártál már.
Mindig is volt bennem vágy az utazásra; arra, hogy más kultúrákat, etnikumokat ismerhessek meg. 2019-ben több kézműves társammal együtt kéthetes művészeti fesztiválon jártam Törökországban, Büyükçekmecében. Régen karavánok által használt épületben rendeztek kézművesvásárt, és a világ minden tájáról hívtak résztvevőket. 2022-ben Litvánia fővárosába, Vilniusba utaztunk, szintén két hétre. Célunk a helyi mesterek és a kézműves-alapítvány munkájának megismerése volt. 2023-ban Dél-Koreába jutottunk el pár napra, szintén fesztiválra, ahol a magyar népviseleteket mutattuk be nagyszabású divatbemutatón. Ez különösen megtisztelő volt, hiszen több magyar viseletkészítő és -gyűjtő alkotásait vihettük. 2024 végén az Amerikai Egyesült Államokba repültünk a New York-i székhelyű Darida Réka Alapítványhoz, amely a magyar közösségeket támogatja a magyar nyelv és népi kultúra megőrzésében, megismerésében. Minden évben több, népszokásainkhoz kapcsolódó programot szerveznek. Mi is ilyen alkalomnak lehettünk részesei: adventi, karácsonyváró foglalkozást tartottunk. Idén márciusban pár napra ismét Törökországba, Isztambulba utaztam a Texhibition textilexpóra, ahol az összes nagy török textilgyártó cég bemutatta a legújabb méteráruit, fonalait, kellékeit.
Mit tapasztalsz, mennyire fogékonyak a hivatásodra a (még) fiatalabb generációk?
Ez nagyon változó. Az iskolában azt tapasztalom, hogy a gyerekek nyitottak, és nemegyszer maguktól, nem szülői nyomásra érkeznek. Ilyenkor van a legkönnyebb dolgom. Attól is függ a fogékonyság, hogy én hogyan szeretném őket rávezetni dolgokra, milyen a hozzáállásom. Mint már meséltem, ha a mestereim másképp állnak hozzám, akkor ma nem ezt csinálnám.
Miken dolgozol most, és milyen terveket szövögetsz?
A tanítás mellett igyekszem az idei Mesterségek Ünnepére készülni és az egyedi megrendeléseimet teljesíteni. Jövőre pedig szeretnék a Népművészet Ifjú Mestere címre pályázni.
| Egyéb szenvedély, hobbi, ami nem került szóba: |
| Gondolataim nagy része az alkotás körül forog, de egy éve beszippantott a kovásszal készült pékáruk világa is, így, ha marad időm, akkor azok sütésével szoktam kísérletezni. |
| Az eddigi legnagyobb kihívásod: |
| Azt hiszem, a tanítás. |
| Kedvenc tárgyad: |
| Mindig az éppen elkészült tárgyam a kedvencem. A legnagyobb kedvenceim mégis azok, amelyek azért lettek kiemelkedőek, mert a mestereim szakmai felügyeletével készítettem őket. |
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
