Kevés ember mondhatja el magáról, hogy a nagyapja háborús hős volt. Mikor érezted először, hogy ezzel a családi örökséggel kezdened kell valamit?
Anyai nagyapámhoz, akit Vörös Tibornak hívtak, kicsi koromtól fogva nagyon erős kötelék fűzött; sok időt töltöttem vele, nagyon közel álltunk egymáshoz. A háború előtt szabadidejében sportrepüléssel foglalkozott. Ezért került a légi kötelékhez, de ott nem pilótaként, hanem rádiós lövészként szolgált. A pilóta, vitéz Orbán József, az Öreg Tigris mögött ült megfigyelőként, és a hátrafelé tüzelő távirányítású géppuskákat kezelte. 1944. október 23-án Orosháza felett kilenc szovjet Jak-9 vadászgép rontott rá az egyetlen magyar Messerschmitt 210 Ca-1 gyorsbombázóra. Nagyapámék iszonyatos túlerővel küzdöttek, de végül kettőt lelőttek, a többi meg elmenekült. Erről a heroikus légi harcról szól az első képregényem, Az Öreg Tigris. Nagyapám rengeteget mesélt a háborúról, a repülős élményeiről, miközben maketteket építettünk vagy farepülőket faragtunk. Már óvodáskoromban fejből fújtam az összes repülő nevét az egyszerű ejtőernyőkétől a Jumbo Jetéig. Gyerekként nagyon megragadott a sztori, ezért később gyakran készítettem róla rajzokat.
Miért gondoltad úgy, hogy a történetét képregényben meséled el az utókornak?
A légi ütközet hetvenötödik évfordulója alkalmából készítettem néhány rajzot, amit elküldtem a családtagjaimnak. Ekkor anyukám idősebbik öccse jelezte, hogy nála lapul a padláson egy doboz, amiben korabeli ereklyék vannak. Így került elő nagyapám naplója, amelyben gyöngybetűvel és percre pontosan dokumentált mindent: a küldetések célját, a repülési útvonalakat, az ellenséges gépek lelövésének idejét. Ekkor kezdett erőteljesen megérni bennem a gondolat: mi lenne, ha képregényt készítenék ebből? Mivel ez a nagypapám tanította meg nekem a rajzolás alapjait, a legjobb, ami történhet, az, ha megrajzolom a történetét, gondoltam. Utánanéztem, hogy vannak-e második világháborús repülős képregények a piacon, és belefutottam egy francia kiadóba, az Editions Paquet-ba, amelynek kifejezetten igényes kiadványaira találtam rá. Lázasan elkezdtem rajzolni a tesztoldalaimat, és néhányat feltöltöttem egy nemzetközi repülős művészeti csoportba. Magam sem hittem, de még aznap magamra robbantottam a Facebookot. Egy nap alatt hatszázötven lájkot szereztem, és százával záporoztak rám a kérdések. De az igazi meglepetés csak másnap következett: üzenetet kaptam az Editions Paquet-tól, hogy látták a rajzokat, és szívesen kiadnák a könyvemet. Hát így született meg Az Öreg Tigris, elsőként francia nyelven, majd angol, holland, lengyel és magyar kiadásban.
Érdekes, hogy a képregény műfajára voksoltál, mert akkoriban a számítógépes játékok fejlesztése volt a fő profilod.
Valóban nem szerepelt a terveim között, hogy képregényekkel fogok foglalkozni. Gyerekként olvastam a Kockást (1981 és 1992 között megjelent képregénymagazin – a szerk.), ismertem az Asterixet, de ezzel ki is merült a műfajjal való kapcsolatom. Miután 2000 karácsonyán megjelent az első terepjárószimulátor-játékunk, amelyet nagyon sokáig a világ legjobbjaként tartottak számon, huszonéves fejjel elhittük magunkról, hogy tudunk olyat csinálni, ami a nagyvilágot is érdekli. 2005. decemberben aztán megalapítottam a cégemet, amiben már grafikai profil is volt. Foglalkoztunk arculattervezéssel, dekorációs falfestményekkel, társasjáték-grafikákkal, könyvborítókkal, webdizájnnal, tehát mindennel, ami kép. Ebben az időben, egy téli estén, a vonaton összekeveredtünk Boruzs Gergely Gábor fantasykönyvíróval, akinek korábban több kötetéhez is készítettem már borítót. Felvetette, hogy készítsünk közösen képregényt. Elcsalt egy börzére is, de az ötlet nem ekkor, hanem csak nagyapám ereklyésdobozának napvilágra kerülése után érett cselekvéssé.
Az Öreg Tigris azonnal bestsellerré vált, és felkerült a francia képregényes toplistára, ahová olyan magyar alkotóé, aki ír és rajzol is, még soha. Mit éreztél?
Hatalmas öröm volt. Tudod, az a fajta, amikor a boldogságtól az ember napokig képtelen bármi másra fókuszálni. Amikor ez kiderült, a magyar kiadó vezetője felhívott, és azt mondta: „Figyelj, Gyula, gratulálok, ez egyedülálló magyar siker!” Elképesztően oda voltam, hogy rögtön az első képregényemmel felkerültem a listára.
Magyar szerző magyar története vajon miért kelt ekkora nemzetközi érdeklődést?
Talán az lehet a titka, hogy olyan különleges témát ragadtam meg, amiről keveset tud a világ. Nem az ezredik normandiai vagy Pearl Harbor-i sztorit rajzoltam meg, hanem egy kis ország soha nem hallott történetét. A franciák számára kuriózum, ha az ellenséges oldal pilótáinak szemszögéből ismerhetnek meg háborús történeteket. Ahányszor csak kint jártam dedikáláson, könyvbemutatón, az olvasók mindig lelkesen biztattak, hogy folytassam, mert nagyon várják az újabb sztorikat.
Ki a közönsége a képregényeidnek? A témája inkább az idősebbeket szólítja meg, a műfaja viszont egyértelműen a fiatalokat.
Nagyon sokféle korosztály olvassa pont azért, amit mondasz. Van, akit a történet fog meg, míg másokat a műfaja vonz. Franciaországban a képregény annyira a nemzeti kultúra része, hogy azt mi Magyarországon elképzelni sem tudjuk! A képregényrajzolókra pedig „szuperhősökként”, „rocksztárokként” tekintenek. Csak hogy számokkal is érzékeltessem: míg Az Öreg Tigrisből itthon ezer, a franciáknál tízezer példány fogyott el egy év alatt. Az Asterix a legkiemelkedőbb példányszámban eladott francia képregénysorozat, amelynek legutóbbi számából 1,6 milliót adtak el ugyancsak ennyi idő alatt. Ezért náluk a kilencedik művészeti ágnak hívják. Óriási a választék a különféle témájú képregényekből; egy könyvesboltban nem csupán polcnyi, hanem több ezer darab közül lehet választani!
Az Öreg Tigris óta két további képregényed is megjelent már. Ezeket mi hívta életre?
Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezt folytatni kellene, amikor Az Öreg Tigris bestseller lett. Meghívtak a Molnár László egykori vadászpilóta halálának évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésre Sopronba, ahol találkoztam a családdal, és kezembe vehettem az akkor megjelent, róla szóló könyvet. Azonnal éreztem, hogy ez lesz a következő téma, és lecsaptam rá. A család örült az ötletnek, és a franciák is azonnal igent mondtak a kiadásra. Így született meg Az ifjú Oroszlán, amely vitéz nemes Molnár László hőstetteiről, 2. világháborús légi csatákról ad beszámolót.
A legújabb, a Láthatatlan ellenség pedig vitéz Szentgyörgyi Dezső második világháborús hős, a Puma század (később osztály, majd ezred) legsikeresebb vadászpilótájának történetét dolgozza fel, aki túlélte a háborút, későbbi életét azonban egy sor tragikus esemény keserítette meg. A fia sokat mesélt róla, és meghívott magához. Olyan ereklyéket vehettem a kezembe, amiktől rendesen libabőrös lettem. Például azt a sakk-készletet, amit a börtönben a fiának faragott szék- és asztallábakból, vagy azt a pénzérmét, amit a lezuhant gépe kiemelésekor a zubbonya zsebében találtak. Szentgyörgyiről életrajzi könyv is született, ezért a fia megkérdezte tőlem, hogy mit akarok: színes sztorikat, legendákat vagy a fekete-fehér valóságot. Az utóbbit választottam.
A köteteid rajzai nagyon hitelesek. Ez miért fontos számodra?
Kocka mérnök vagyok, számomra az adat az adat. Mindig is szerettem a tudományos-ismeretterjesztő dokumentumfilmeket, azért, mert azok is hitelességre törekednek, és nem a sztori kiszínezésére. A könyvek közül is azokat kedvelem, amelyek szerzői nem arra utaznak, hogy a regényük minél olvasmányosabb és látványosabb legyen. Az a célom, hogy a képregényeimet a legmagasabb szintű történelmi hitelességgel alkossam meg. Kuriózumként a finom részletekre megyek rá. Például arra, hogy a repülőgép oldalára festett szám, a kormányfelületek vagy a vezérsík valódi legyen. Vagy arra, hogy ha melegben repültek a pilóták, nyitva legyenek a hűtőzsaluk. Meg arra, hogy ha ki tudom deríteni, milyen színű volt az adott gép légcsavarkúpja, akkor korhűen ábrázoljam. Mondok egy egészen meghökkentőt is: a Messerschmitt 109-es egészen kicsi, könnyű gép volt marha nagy motorral, ami felszálláskor hatalmas erőt adott le, és hajlamos volt a gépet balra elhúzni. Emiatt a pilótáknak már a gázadás pillanatában jobbra kellett tekerniük az oldalkormányt. Így aztán ha ilyen gépet rajzolok a felszállás pillanatában, mindig ügyelek arra, hogy a rajzon az oldalkormány jobbra legyen kitérítve.
Akkor úgy tűnik, hogy nem a történetek felfejtése a legnagyobb munka az alkotás során, hanem a korhűségre való törekvés. Ehhez komoly kutatómunkát kell végezned, ugye?
Igen, a legtöbb időt és energiát a vizuális háttéranyag begyűjtése emészti fel. Biztosan tudnom kell, hogyan néztek ki a gépek, milyen volt a festésük; pontosan tájékozódnom kell a helyszínekről, a szereplőkről, az egykori ruhákról, egyéb felszerelésekről, fegyverekről, járművekről. Sőt az is tudnom kell, milyen lehetett akkor az időjárás vagy a hold állása. A fényeket és az árnyékokat sem hasraütésszerűen, hanem a legprecízebb hitelességre törekedve állítom be, hogy a lehető legvalóságosabban tükrözzék az egykori körülményeket.
A mai mozgóképes, digitalizált világban szerinted miért népszerűek a képregények?
A mai francia képregények valójában könyvek. Rendkívül igényes, kemény fedeles, nagy formátumú albumok, amelyek ezért komoly értéket képviselnek. Vagy egyre inkább egzotikumot. Bár itthon egészen más a társadalmi megítélésük, elfogadottságuk, és a képregényrajzolást nem tartják különálló művészeti ágnak, tagadhatatlanul a mi vizuális és írott kultúránknak is fontos része. Talán az is ennek a bizonyítéka, hogy most erről beszélgetünk.
Számodra alkotóként mennyire számít nehéz műfajnak?
Az egyik legösszetettebb vizuális műfaj, hiszen úgy kell egy sztorit megfogalmazni és megrajzolni, hogy egyszerre legyen hiteles, és állja meg a helyét képregényként. Kiemelkedően fontos a dramaturgia, a szövegek, az érzések, hangulatok, amelyeket a szereplők mozdulataival, arckifejezésével is érzékeltetni kell. Nagyon tömören kell fogalmazni: úgy, mintha sms-ben akarnál egy sztorit megírni. A képregény leginkább képekkel operál, a szövegbuborékok révén csak kiegészítjük a rajzokat információkkal, párbeszédekkel, vagy hangokat érzékeltetünk; azt fogalmazzuk meg, amit képben nem tudunk. Az én képregényeimben az a plusz és a kuriózum, hogy mindegyikben találhatók magyarázó ábrák, amelyek az adott repülő típusáról vagy a főszereplő életéről árulnak el izgalmas részleteket.
Gegeket is alkalmazok, amivel kicsit lazítok a sztorin. Ha két pilóta élet-halál kérdésekről beszél, de közben egy kutyával játszik, az szerintem bájossá, kedvessé és legfőképp életszerűvé teszi a szituációt. És ezzel nem utolsósorban erős kontrasztot szeretnék mutatni a háború és a béke között. A főhőseim huszonéves srácok, akik élni szerettek volna: játszani, barátkozni, családot alapítani – de a háború lett a sorsuk. Az én sorsom pedig az lett, hogy magyar hőseink életét a képregény eszközével bemutassam a világnak. Ez komoly felelősség, hiszen hazánk a második világháborúban a németek oldalán harcolt, ami napjainkban is különösen érzékeny téma. Én olyan képregényeket szeretnék készíteni, amelyekről nemzetiségi, politikai vagy vallási hovatartozástól függetlenül bárki az gondolhatja: ilyen a méltó megemlékezés egy nemzeti hősről.
