Viszonylag kevés történész szakterülete a vadászat. Önből hogyan lett vadászattörténész és a Nemzeti Múzeum fegyvergyűjteményének vezetője?
Mióta az eszemet tudom, vonzottak a fegyverek. Konkrétan a vadászfegyverek iránti érdeklődésemet pedig a Nemzeti Múzeum Míves vadászfegyverek a 15. századtól napjainkig című kiállítása, illetve dr. Kovács S. Tibor igazgató úr tárlatvezetése keltette fel 2006-ban. Ez vezetett a Mezőgazdasági Múzeumba, majd a hatvani Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumba, két évvel ezelőtt pedig ide a Nemzeti Múzeumba, ahol lehetőséget kaptam, hogy az ország legnagyobb fegyvertörténeti gyűjteményében dolgozhassak. A vadászaton belül elsősorban a kora újkor főúri vadászati kultúrája, illetve a 19. századtól a második világháború végéig tartó időszak vadászattörténete és vadászfegyverei a fő kutatási területem. Ennek is köszönhető, hogy a 2021-es budapesti Vadászati Világkiállítás egyik kurátora lehettem.
Melyek a gyűjteményük legizgalmasabb darabjai?
A múzeum fegyvergyűjteményében közel félezer vadászfegyver található, a 16. század második felétől a 20. század második feléig. Vannak közöttük cseh, belga, angol, német és amerikai műhelyek remekei, de a gyűjteményünk gyarapítása szempontjából a magyar vonatkozású fegyverek a legfontosabbak. Számos kiváló mester települt be ugyanis a 17. századtól a Magyar Királyság területére, és később nemzetközi hírű fegyverkészítő dinasztiákat alapítottak. A legismertebb talán a budapesti Kirner család volt, de Zoller Mátyást is említhetném, mindegyiküktől őrzünk fegyvereket a múzeumban.
Az érdekességek közül a művészien faragott csontborítású puskáinkat és karabélyainkat emelném ki. Bár dísztárgynak látszanak, ugyanúgy használták őket, mint az egyszerűbb kivitelű társaikat, legalábbis a csöveikben lerakódott lőpornyomok és a faragványaik kopásai erre engednek következtetni. Mindenképpen megemlítendő az a puska is, melyet Franz Stransky fraknói mester készített az Esterházy és más főúri családok számára. Ennek a fegyvernek van egy, a puskatus gerincén kialakított, vadász felé néző rövidebb csöve és egy kihajtható szuronya is, így megfordítva pisztolyként használhatták vagy döfhettek vele, ha a helyzet úgy kívánta.
A fegyverműhelyek többféle kreatív megoldást találtak, többek között forgótáras, valamint két-, három- és négycsövű vadászpuskák konstruálásával. Mindegyik látványos és elismerésre méltó technikai újításnak számított, a három- és a négycsövű fegyver azonban rendkívül nehézek és nehézkesen kezelhetőnek bizonyult, így csak a vadászok, illetve a sportlövészek körében ma is használatos duplacsövű terjedt el világszerte.
Tusványoson melyik fegyvertípusokról esik majd szó?
Az előadásomban a gyűjteményünk műtárgyaira alapozva mutatom be, milyen vadászfegyverei voltak egy kora újkori magyar nemesnek, illetve, hogy milyen szerepe volt a vadászatnak a főúri családok életében, az élelmezéstől a szórakozáson át a vadgazdálkodásig. Elsősorban a 17. századra fókuszálok, röviden visszatekintve a 16. század közepéig, a fekete lőporral működő, elöltöltő lőfegyverek vadászatban való elterjedéséig. Ekkor jelentek meg az akár hónapokig is tűzkész állapotban tartható keréklakatos fegyverek, amelyeket már a vadászok is használni tudtak. Többek között ezeknek a keréklakatos vadászpuskáknak, vadászkarabélyoknak, rövid csövű stuccoknak és csinkapuskáknak a működéséről és használatáról, illetve a kor főúri vadászatainak protokolljáról és a fegyverként használt állatokról beszélek majd.
Hogyan zajlottak a vadászatok, és mire vadásztak Erdély főurai?
A Magyar Királyság területén, a Habsburg-udvarhoz közelebb élő birtokos nemesség teljesen átvette azt a nyugati vadászati kultúrát, melynek a reprezentáció is fontos része volt. Reprezentáltak a vadászkastélyokkal és a vadaskertekkel, a vadászruhákkal, a kerámia és porcelán tálalókészletekkel, a felszolgált ételekkel és italokkal, és persze egy míves, művészien díszített puska is komoly státuszszimbólumnak számított. Voltak fegyverek, amelyeket a főurak kizárólag reprezentációs céllal vásároltak, hogy a falra akasztva vagy vitrinbe téve mutogathassák a vendégeknek. Erdélyre mindez kevésbé volt jellemző, ott inkább az archaikusabb, középkori jellegű szokásrendszer jellemezte a vadászatokat. Sajnos nagyon kevés és hiányos forrásanyag áll rendelkezésünkre ezzel kapcsolatban, egy ilyen információmorzsa például, hogy a későbbi fejedelem, II. Rákóczi György esküvőjére érkezett vendégeknek I. Rákóczi György fejedelem nagy vadászatot rendezett.
A fejedelemség vadban gazdag terület volt, így őz, gímszarvas, vaddisznó, barnamedve, szürke farkas, hiúz, mezei nyúl, fogoly, fácán, fürj és különböző víziszárnyasok is kerültek terítékre. Kis túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenre vadásztak, ami csak élt és mozgott.
Ugyanúgy lőttek söréttel őzre, ahogyan golyóval harkályra vagy mókusra, attól függően, melyik fegyver volt kézközelben. Az egyik főúrról, Rákóczi Lászlóról fennmaradt, hogy golyós puskával fecskét lőtt röptében. Ezt eleinte magam is kétkedve fogadtam, de azóta személyesen is megtapasztalhattam, hogy egy jó minőségű kovás vagy keréklakatos puskával milyen kitűnően lehet célozni. Megjegyzem, a trófeák ekkor még egyáltalán nem játszottak központi szerepet, az agancsot főleg nyersanyagként használták, vadásztőrök nyelét és puskák agyát díszítették vele, vagy lőportartókat készítettek belőle.
Hagyományos lőfegyvereket és kézifegyvereket használtak még ezeken a vadászatokon?
A fekete lőporral működő elöltöltő puskák ekkorra szinte teljesen háttérbe szorították a hagyományos lőfegyvereket, az íjat és számszeríjat, illetve az úgynevezett hideg fegyvereket, a vadásztőrt, a vadászkardot és a vadászlándzsát. Persze néha előkerültek ezek a már főként sport- és díszfegyvernek tekintett vadászeszközök is, mert az íjjal és a számszeríjjal hangtalanul lehetett vadakat ejteni, míg tőrrel vagy karddal vadászni igazi virtusnak számított.
és a vadásztőrével döfte le őket. A vadászlándzsát szintén közelharcok során használták a vadászok, többnyire maguk elé szegezték és felnyársalták vele a támadó medvét vagy vadkant, de az is előfordult, hogy lóhátról dobták a menekülő vadakra. Fontos megemlíteni a vadászhálókat is, melyekkel a vadászok lővonala mögött vették körbe a vadászterületet, hogy az esetleg oldalra kitörő vadak ne oldhassanak kereket. A legtöbb vadfajtához speciális magasságú és szemsűrűségű hálót készítettek, hogy se átugrani ne tudja az állat, sem átbújni rajta. Feljegyezték, hogy egy hiúznak egyszer hatalmas szerencséje volt, mert éppen medveháló volt kifeszítve, melynek átfért a szemei között és elmenekülhetett.
A korabeli festményeken a nemeseket gyakran kedvenc vadászebeikkel örökítették meg. Milyen szerep jutott a főúri vadászatokon a kutyáknak és a vadászmadaraknak?
A vadászkutyákról a legtöbb embernek a magyar vizsla jut eszébe, holott a ma ismert fajták akkoriban még nem léteztek, csak az elmúlt 100-150 év válogató tenyésztése során alakultak ki. A kora újkorban többek között a mostani magyar agárok elődeivel, a klasszikus magyar agarakkal, illetve kopókkal és szelindekekkel vadásztak. A kopóknak és az agaraknak főként az volt a feladatuk, hogy a zsákmányként kiszemelt állatokat a fegyverek lőtávolságán belülre hajtsák – ami akkoriban legfeljebb 100-120 méter volt –, de gyakran rá is eresztették őket a vadakra. A robusztus felépítésű szelindekeknek a medve- és vadkanvadászatnál volt kulcsszerepük: megállították, körbevették, lefogták vagy legalábbis lefoglalták a nagyvadat a vadász érkezéséig. Ez korántsem volt veszélytelen küldetés, szinte mindig felöklelte néhányukat a vadkan vagy leütötte a medve, úgyhogy lényegében fogyóeszköznek számítottak.
A sólymokat a vadászat elején felbocsátották, és a magasból csaptak le a felrebbenő szárnyasvadra, ezzel szemben a héjákat és a karvalyokat a solymász kesztyűs kezéről indította. Amikor a kutyák által felriasztott fürj, fácán vagy fogoly a madár figyelmének középpontjába került, a solymász levette a ragadozó madár szemeit is takaró sapkát a már kellően éhes madár fejéről, és a karjáról indította támadásra. A szárnyas vadászok minden eredményes pedzés után jutalomfalatot kaptak, vagyis a gazdájuk „elcserélte” velük a zsákmányt a táskájában tartott kis húsdarabra.
Izgalmas dolog lehetett akkoriban vadásznak lenni. Nem gondolja, hogy a vadak mára teljesen kiszolgáltatottakká váltak a korszerű fegyverekkel szemben?
Hogy ne legyenek teljesen azok, az európai szabályozás tiltja az automata fegyverekkel való vadászatot. Mindemellett vannak, akik visszatértek a századokkal ezelőtti vadászeszközökhöz, így többek között az elöltöltő fegyverek másolataival, replikáival vadásznak. Magyarországon dr. Németh Balázs történész kollégám az egyik úttörője ennek a „sportágnak”. Mert itt a szó mindkét értelmében sportszerű vadászatról van szó. Közel kell férkőzni a vadhoz, túl kell járni az eszén, ki kell játszani az érzékszerveit, nesztelenül kell becserkelni, ügyelve arra, hogy közben ne kapjon szimatot.
Több kötete megjelent már az elmúlt években vadászati és fegyvertörténeti tárgykörben. Az előadása témájával kapcsolatban nem tervez publikálni valamit?
Éppen szerkesztés alatt áll és előreláthatólag az év végén jelenik meg a Magyar Nemzeti Múzeum KK. Bibliotheca Humanitatis Historica sorozatában a Vadászat, fegyver, reprezentáció címmel 2023 nyarán megvédett doktori disszertációm, amelyben erről a témáról is szó esik. Egészen pontosan a Magyar Királyság és az annak részét képező Erdélyi Fejedelemség területén rendezett vadászatokról, vadas- és fácánoskertekről, a főurak által használt vadászpuskákról és egyéb felszerelési tárgyaikról, a vadászpuskák díszítéseiről, illetve a vadászathoz kapcsolódó szokásokról és reprezentációról olvashatnak benne az érdeklődők. Dolgozom még egy Rákóczi Lászlóról és a kutyás vadászatokról szóló ismeretterjesztő könyvön, amely a Magyar Nemzeti Múzeum KK. Tárgyak, Korok, Emberek sorozatában jelenik meg a jövő év folyamán. Továbbá a Horthy-korszak vadászati viszonyait és vadászfegyvereit Nadler Herbert személyén keresztül bemutató kötetem is készülőben van a Martin Opitz Kiadó gondozásában.
Majdnem elfelejtettem megkérdezni: ön vadászik-e?
Bármilyen meglepő a válasz: nem.
Fotó: Hegyi Júlia Lili
