A Cervantes Intézetben vagyunk. Most jár itt először?

Érdekes módon igen, pedig rengetegszer jártam már Magyarországon. Legtöbbször barátokkal, rokonokkal találkozom, az intézet valahogy kimaradt.

Milyen gyakran jár Budapesten, Magyarországon?

Az elmúlt három évben a járvány miatt nem voltam, sőt Spanyolországból is alig mozdultam ki. Egy időben még a kisvárost, ahol élek, Vilanova i la Getrúdot sem hagytam el. Előtte nagyon sokat utaztam, de mivel már idősebb vagyok, vigyázni kellett.

A családja az 1940-es években kivándorolt Magyarországról, és Chilében telepedett le. Ön már ott született.

1948 novemberében mentek el, egy darabig Ausztriában voltak, majd néhány hónapot Olaszországban töltöttek, onnan pedig Chilébe mentek. Senkit sem ismertek ott, mégis nagyon jól érezték magukat. Fiatalok voltak, szerették a chilei életet, a jó időt.

Csak a szülei mentek ki vagy a rokonságból mások is?

Csak a szüleim, a rokonság nagy része Magyarországon: Budapesten, Egerben, Mezőtúron maradt.

Gyermekkorában jártak vissza Magyarországra?

Amikor Chilében éltünk, csak egyszer, de akkor az egész magyar rokonságot meglátogattuk. 12-13 éves lehetettem, és az apai nagyanyámat meg az anyai dédanyámat is akkor ismertem meg. Nagy élmény volt, mégis nehéz mindenki, különösen a szüleim számára. 14 éves voltam, amikor Ausztriába költöztünk. A középiskolát, az egyetemet és a doktorit is ott végeztem el. Onnan jön a német nyelvvel való viszonyom.

Amikor Chilében éltek, a szülei mennyit és miket meséltek önnek a magyar kultúráról?

Sokat. Apám rengeteget olvasott. Volt egy kis könyvtára tele magyar művekkel, mások mellett Krúdy Gyula, Herczeg Ferenc, Márai Sándor és Ady Endre műveivel. Őket nagyon szerette. Argentínában volt magyar könyvkiadó, a könyveket onnan is szerezte be. Ezeket a köteteket én is gyakran forgattam. A szüleimmel mindig magyarul beszéltünk, rendszeresen szó esett a magyar világról, életről. Ifjúként azonban számomra túlságosan távolinak tűnt a magyar élet, mert az én realitásom Chilében volt. Az én életemben Magyarország olyan volt, mint egy legenda. A szüleim számára viszont nem, hisz az életük része volt. A rokonokról sokat beszéltek. 1956 után az anyai nagyanyám is kivándorolt Chilébe, és hozzánk költözött. Onnantól ő is sokat mesélt nekem a magyar életről.

Ön pedig spanyolra tanította őt?

Igen, bár inkább fordítottam neki, például hogy tudjon vásárolni. A fordítás a gyerekkoromtól fogva jelen volt az életemben.

Akkor elég hamar egyfajta életmóddá vált.

Abszolút, mindig jelen volt, hiszen édesanyám már akkor is fordított, amikor Ausztriában éltünk, mindenféle leveleket, szövegeket. Van egy húgom, aki Kolumbiában, Bogotában él, ő is fordít, szóval a családban nagyon is jelen van a fordítás. Én németre is fordítok, bár azóta, mintegy negyven éve, hogy Spanyolországban élek, főleg spanyolra. Nemrégiben egy Kertész-szöveget fordítottam németre. Megcsináltam, de nehezen ment. A magyar mondatok ugyanis először spanyolul állnak össze a fejemben.

Forrás: Cseppek.hu

A művek lefordításában mi motiválja: az író személye, gondolatai vagy más egyéb?

A legfontosabb elv a kvalitás. Fontos, hogy egy jó szöveg irodalmilag, művészileg, tartalmilag és gondolatilag is jelentős legyen. A jó író könyvét könnyű, a rossz íróét nehéz fordítani.

Műfordítóként mennyire tartja fontosnak, hogy személyesen ismerje azt az írót, akit fordít?

Hozzájárul, segít. Vannak olyan írók, akiket személyesen is ismertem-ismerek, mint Kertész Imre, Krasznahorkai László, Földényi László. Velük barátságot is kötöttem. Ez könnyíti a munkához való közeledést.

Milyen indíttatásból kezdett el magyar irodalmat fordítani?

Amikor 1980-ban Ausztriából Spanyolországba költöztem, eleinte egy fordítóirodának dolgoztam. Mindenfélét fordítottam, prospektusokat is, főleg németről és angolról. A magyar irodalom iránt akkoriban nem igazán volt kereslet, az érdeklődés inkább a rendszerváltozás után erősödött meg. Akkor a spanyol kiadók is kíváncsiak lettek a magyar irodalomra. Tudták, hogy tudok magyarul, mert korábban is fordítottam magyarról, és egyszer csak elkezdték velem felvenni a kapcsolatot.

Akkor már ismerte Kertész Imrét?

Személyesen nem, de akkor már olvastam őt. Először a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét, amelyet egy német költőnő javasolt. Elkezdtem járni a kiadókat, hogy ezt a művet le kellene fordítani, de akkor még nem volt iránta érdeklődés.

Milyen hatással volt önre ez a mű?

Mélyen megérintett, és kinyitotta előttem Kertész művészetét. Azóta az összes kötetét elolvastam, és a Sorstalanság kivételével mindet lefordítottam. Azt azért nem, mert Xantus Judit fordításában már megvolt.

Nincs hiányérzete, hogy épp a Sorstalanságot nem fordította le?

Akkor volt egy kicsi, de ma már nincs. Akkor megvolt rá a lehetőségem, de úgy gondoltam, maradjon meg Xantus Judit fordításában, akivel jó viszonyban voltam.

Hogyan ismerkedtek meg Kertész Imrével?

A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című esszékötete volt az első, amit fordítottam. Javasoltam egy kiadónak, akit érdekelt. Voltak kérdéseim, ezért kinyomoztam a telefonszámát, amit Dés Mihály író, újságíró adott meg, aki Barcelonában élt. Felhívtam, elkezdtünk beszélgetni, majd 2000-ben találkoztunk. Később pedig évente többször is összejártunk, és nemcsak itt, Pesten, hanem Berlinben, Madridban, Barcelonában és Bécsben is. Jó barátok lettünk.

Milyen embernek ismerte meg?

Nagyon szellemes, helyes, kommunikatív ember volt. Mindig készségesen segített, ha kellett. De olyan pillanatai is voltak, amikor a tekintete elsötétedett. Arra az állapotára tisztán emlékszem: olyankor valami átsuhant rajta. Amikor találkoztunk, sokat beszélgettünk irodalomról, zenéről.

A műveiben mi fogta meg?

Hogy a 20. századi ember ki is volt, azt szerintem ő analizálta a legmélyebben. Másrészt az individualitás fontosságáról alkotott véleménye hatott rám. És persze nyelvileg is érdekeltek a művei: különös nyelvezete van, ami nagyon megragadott.

Forrás: Litera

Hogyan fogadta, amikor Nobel-díjat kapott?

Épp otthon voltam, fordítottam. Ment a rádió, és meghallottam, hogy Imre Nobel-díjas lett. Rögtön felhívtam, és szeretettel gratuláltam neki. Akkoriban úgy volt, hogy 2002 decemberében Barcelonába megy, és beszélgetni fognak vele. Ha így történik, találkoztunk volna, de végül nem tudott menni, mert a stockholmi díjátadóra kellett készülnie.

Kertész mellett Krasznahorkai Lászlót, Bodor Ádámot és Hamvas Bélát is fordította.

Hamvas szövegeiből nemrégiben jelent meg egy kis antológiám. Először A bor filozófiája című könyvét fordítottam le, amely ugyan nem a legfontosabb műve, a nyugati olvasó számára viszont már csak a címe miatt is nagyon érdekes. Spanyolországban, a spanyol nyelvterületen egyébként Hamvast az én nevemhez kötik, mert eddig csak én fordítottam. Fontos szerző az életemben, sok mindent olvastam tőle. Kertésszel, aki szintén fontosnak találta, sokat beszélgettünk róla. A 20. század egyik legfontosabb szellemi jelensége; sok arca van, érdekes figura. Krasznahorkait is nagyon fontos prózaírónak tartom, a világ egyik legnagyobbjának. Ma alig van olyan fontos szerző, mint ő. 

Ezt tapasztalja?

Igen, a spanyol nyelvterületen van egy olyan olvasói réteg, amelyik érdeklődik iránta, várja és szereti a Krasznahorkai-fordításokat. És Bodorhoz is nagyon közel érzem magam. Érdekel a zárt világ, amit leír. Szenzitív, a nyelve közel áll a dolgokhoz, és remekül visszaadja őket. Amikor őt fordítom, mindig úgy érzem, hogy jól fordítok. Ami amúgy nincs mindig így, mert történik, hogy nem értek valamit vagy az az érzésem, hogy hiányzik valami, aminek ott kellene lennie. A Bodor-fordításokban viszont ott vagyok, mert az ő nyelve közel áll hozzám.

A magyar szerzők vissza szoktak jelezni a fordítások kapcsán?

Mindannyian megkapják, megköszönik, de egyéb visszajelzés, megjegyzés nem érkezik. Ami érthető, hiszen nem ismerik vagy nem jól ismerik a spanyol nyelvet. Krasznahorkai időnként azt mondja, hogy mintha a maga „spanyol logikára hangolt” változatát olvasná. Emlékszem, amikor Kertészt kérdeztem a fordításaimhoz való viszonyáról, azt mondta: „A döntés nálad van. Te tudod, hogy a nyelveden mi a jó. A szöveg a tiéd lesz. Te vagy érte a felelős.”

Mit tapasztal, Spanyolországban milyen közönsége és helye van a magyar irodalomnak?

Elismerik. Van egy kis olvasóbázis, amelyik aktívan érdeklődik iránta, és általában a közép- és kelet-európai irodalomnak is van publikuma. Azt tapasztalom, hogy aki magyar irodalmat olvas, az lengyelt, ukránt és csehet is.

Említette, hogy az 1990-es években, a rendszerváltozás után lett érdekes a magyar irodalom világszerte. Manapság mennyire vonzó?

Ezt nem tudom pontosan, mert akiket fordítottam, főleg ahhoz a generációhoz tartoznak, amelynek a tagjai a rendszerváltozás előtt és után írtak, mint Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György és Spiró György. De az utánuk következő generáció szerzői közül már nem sokat ismerek, nem is fordítottam őket. És azt sem tudom, milyen helyük van a spanyol olvasók lelkében.

Milyennek látja a magyar irodalom jövőjét Spanyolországban?

Szerintem az érdeklődés meg fog maradni. Bár ez az író egyéniségétől is függ meg attól, miket ír. És persze attól is, hogy a következő években mi fog történni a magyar irodalomban. Attól, hogy ha valaki csak a magyar olvasóknak ír, az mennyire érdekli majd a spanyolokat vagy a németeket. Kertész, Nádas vagy Krasznahorkai a világnak írt, nemcsak Magyarországnak.

Egy 2017-es interjúban azt mondta, hogy Krúdy Gyulától mindenképpen szeretne még fordítani valamit. Teljesült a vágya, hisz a Szindbádot lefordította tőle.

A kis kötet valójában a Szindbád válogatott elbeszéléseit tartalmazza. Most pedig az Asszonyságok díján dolgozom. Visszatérek a kezdetekhez, apám ugyanis nagyon szerette Krúdy műveit, sokat olvasott tőle. Ezért is akartam őt fordítani. A jó fordításhoz elengedhetetlen, hogy az illető műveit igazán le akarjuk fordítani.

Mekkora kihívás egy mintegy száz évvel ezelőtti szöveget úgy lefordítani, hogy a mai olvasó is megértse?

Nem könnyű. Most nagyon benne vagyok, és jobban látom, mint amikor a Szindbádot fordítottam. Minden lépés nehéz, de próbálkozom. Még az elején járok, nem tudom, mi lesz a vége. A fordításaimat százszor átnézem, az első változatból alig marad valami. Folyamatosan javítok.

A szöveg milyen kihívások elé állítja?

Konkrét kérdések vannak: az egész akkori, 20. század eleji pesti világot úgy kell bemutatni a spanyol olvasónak, hogy megértse. Hogy lássa maga előtt például a kocsist vagy az emberek öltözetét. És ez nem könnyű.

Nyitókép: Cervantes Intézet/Acantilado