A műszaki zseni, aki sosem fogyott ki az ötletekből

Hammond 1895. január 11-én egy bankár fiaként jött a világra az Illinois állambeli Evanstonban. Kétéves volt, amikor apja az általa alapított bank csődje miatt öngyilkos lett. Művész édesanyja folytatni akarta tanulmányait, ezért gyermekeivel Európába költözött: laktak Genfben, Drezdában, majd Párizsban telepedtek le. Hammond már gyermekként kitűnt műszaki tehetségével: 12 évesen tervezett egy automata sebváltórendszert, amit – határozott anyja közbenjárására – a Panhard autógyár főmérnökének is bemutatott. Mint kiderült, a működési elv jó volt, de megfelelő keménységű acél híján a szerkezetet nem lehetett megépíteni.

Az idő tájt Franciaországban a 14 éves fiúk számára kötelező volt a katonai képzés, a család ennek elkerülése érdekében visszaköltözött Evanstonba. Hammond itt végezte el a középiskolát, és 1912-ben benyújtotta első – egy olcsó barométer kifejlesztésére vonatkozó – szabadalmát. A New York állambeli Cornell Egyetemen 1917-ben kitüntetéses gépészmérnöki diplomát szerzett, de elhelyezkedni már nem tudott. Miután az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, őt is besorozták, 1918-ban az expedíciós erők egyik mérnökezredének kötelékében szolgált Franciaországban, és kapitányi rangban szerelt le.

A háború után Detroitba ment, ahol egy volt bajtársa révén a hajómotorokat gyártó Gray Motor vállalat főmérnökeként helyezkedett el. 1919-ben feltalálta a csendes rugós órát – a meghajtó motort hangszigetelt dobozban helyezte el –, amellyel megalapozta egzisztenciáját, New Yorkba költözött és csak az ötletei megvalósításán dolgozott. 1922 decemberében mutatta be a térhatású (3D) filmek előállítására és nézésére alkalmas Teleview rendszerét, amely a nézők körében nagy tetszést aratott, de a kiépítése olyan költséges volt, hogy csak egy New York-i mozi vállalkozott rá.

Később kifejlesztett egy szinkronmotort, amelynek fordulatszáma megfelelt az akkoriban általánossá váló, 60 Hz-es váltóáram periódusának, így igen nagy pontossággal működött. Ez a motor lett a szíve későbbi sikeres találmányainak, a Hammond-órának és a Hammond-orgonának. A tökéletesített, villanymotor hajtotta óra gyártására céget alapított, de a nagy gazdasági világválság 1929-es kitörése miatt nem várt nehézségekbe ütközött. A vállalatot újabb találmányokkal igyekezett megmenteni, 1932-ben piacra dobta az elektromos bridzsasztalt, amely lapokat osztott a játékosoknak.

Az óragyárat végül egy másik fejlesztése, a villamos orgona feltalálása mentette meg. Hammond és mérnökcsapata 1933 elején kezdték el kutatni, hogy hogyan lehetne elektromos szintetizálással hagyományos zenei hangokat létrehozni. Vett egy használt zongorát, amelyet darabjaira szedett, csak a billentyűzetet hagyta érintetlenül, ezzel tesztelte a különböző hanggeneráló módokat, míg végül megtalálta a legjobbat, a hangkerék-generátort.

1934 elejére megtervezte és elkészítette elektromos szinkronmotorral forgatott, 91 fogazott hangkerékkel ellátott, egyedi hangzású hangszerét, a mára legendássá vált Hammond-orgonát. A hangkerekek mögött 1–1 mágneses hangszedőt helyezett el, az elektromos gitárhoz hasonlóan generált hang bonyolult huzalozáson és kapcsolórendszeren át jutott egy egyszerű csöves előerősítőbe, majd onnan egy külső aktív hangsugárzóba. A billentyűzet fölött elhelyezett kihúzható felhang-rudak segítségével hangszínek millióit lehetett keveréssel megszólaltatni. Találmányára 1934. április 24-én kapott szabadalmi jogot, majd a következő évben bemutatta Model A nevű prototípusát.

Orgonáját eredetileg templomoknak szánta, hogy olcsó alternatívát kínáljon a sípos orgonával szemben. A hangszer nem várt üzleti sikert aratott, az első három évben ötezer orgonát adtak el, de csak harmadát rendelték templomok, a többit magánszemélyek (köztük Henry Ford és George Gershwin), valamint zenekarok vették meg.

A Hammond-orgona hamar kivívta helyét a jazzben, bluesban, gospelben, majd az 1960-as évektől a rockzenében is. Olyan nagyságok játszottak rajta, mint a jazz-zenész Fats Waller, Jimmy Smith, a rockmuzsikusok közül Jon Lord, Steve Winwood és Keith Emerson. Az orgona később kiegészült a Donald Leslie által kifejlesztett Leslie-erősítővel, ma is együtt használják őket, együtt adják a jellegzetes „Hammond-hangzást”, amellyel Magyarországon a zene mellett a legtöbben a Mekk mester, a Kukori és Kotkoda vagy a Frakk tévés mesefilmek nézőiként találkozhattak.

A hagyományos orgonát gyártó versenytársak 1937-ben panaszt tettek az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottságnál, mondván, hogy a Hammond felépítése miatt nem is számít valódi orgonának. A hatóság három év huzavona és egy nyilvános „vak meghallgatás” után a feltalálónak adott igazat, a gyártás folytatódhatott.

A profil bővítésével a cég 1937-től Hammond Instrument, majd 1953-tól Hammond Organ Company néven működött. A mérnök a cég elnökeként is újabbnál újabb szabadalmakkal rukkolt elő, többek között feltalálta a Novachordot, a világ első polifón szintetizátorát, a zongora billentyűzetéhez illeszthető, zenekari hangzást keltő Solovoxot és a házi hangszernek tervezett akkordorgonát. A hadiiparban hasznosított találmányai között szerepel többek között egy újfajta giroszkóp, a bombák irányításához használt infravörös fényérzékelő és a légi felvételekre specializált gyors fényképezőgépzár.

Cége elnöki tisztéről 1955-ben mondott le, öt évvel később nyugdíjba vonult, de élete végéig aktív maradt. Hammond, aki 78 éves korában, 1973. július 1-jén halt meg a Connecticut állambeli Cornwallban, 110 szabadalmat hagyott hátra. Az általa alapított, ma Hammond USA néven működő cég a japán Suzuki Music Corp. tulajdona, klasszikus külsejű, új orgonáikba a legmodernebb digitális technológiát építik be.

A képen Helmuth Kohl német kencellár és felesége, aki Hammond-orgonán játszik. Fotó: Sven Simon / AFP