Nagy Mihály jelentős és fordulatos szakmai pályafutásának egyik fő motivációja az innováció, amihez regényíróként is ragaszkodik. A világhírűvé vált titokzatos Seuso-kincsek egyik legismertebb szakértőjeként jutott eszébe az ötlet, hogy regényben fejti meg a titkot. Ez nem is meglepő, hiszen sokféle regény születhetne a Polgárdi környékén talált, kriminális fordulatokat, majd egy New York-i pert követően a Nemzeti Múzeumba került, több milliárd forintnyi eszmei értékű műtárgyegyüttesről.
Senki se győzte le a kínai agyag hadsereget
A Seuso-per '89 végén kezdődött, amikor Nagy Mihály a Nemzeti Múzeumban volt gyűjteményvezető. Így vált részesévé a hosszú jogi eljárásnak, melyben szakértőként vett részt Londonban, Bázelben, Washingtonban vagy New Yorkban, ahol a per zajlott.
Nagy Mihály megírta a saját változatát a kincsek negyedik századi történetéről, de számára egy történet nem akkor kezdődik, amikor az író akarja, hanem az eseményláncok megfelelő pontján. A Seuso néven ismert, a késő császárkorban az akkori Balaton körül élő rejtélyes személy az 1970-es évek vége felé felbukkant kincseiről szóló regényt a tárgyak feltételezhető keletkezési kora előtti generáció idején indítja. Aki tehát arra kíváncsi, hogy miként rántja le a leplet a néhai pannóniai milliárdos titokzatos személyéről, az az 550 oldalas regény elolvasása után a nagy leleplezés előszobájáig jut. Amit Nagy Mihály gondol a titokról, majd a következő regényében osztja meg a nyilvánossággal.
Azt viszont elárulta a beszélgetésünk során, hogy miért is áll neki egy régész, muzeológus, minisztériumi tisztviselő és uniós szakértő regényt írni. Először is azért – mondja –, mert a régész is bölcsész. Bár gyerekkorában úgy gondolta, hogy előbb-utóbb nemcsak olvasni, hanem írni is fog egy regényt, érettségi után úgy döntött, hogy régész lesz. Tavasszal kimennek a terepre, bejárják a fél országot, télen jön a raktár, könyvtár, levéltár, szakmunkákat kell írni és olvasni. Érteni kell a filológiához, szakirodalomhoz, nyelvészethez, művészettörténethez és az ásóhoz is. Aztán kiállításokat rendeznek, hogy bemutassák mindazt, ami előkerült, és mindenki tiszteli őket.
A diploma után a Nemzeti Múzeumban dolgozhatott, ahol pályakezdőként bízták meg egy kiállítás megszervezésével. Ez volt a kínai agyag hadsereget bemutató anyag, amely '88-ban világszenzáció volt. Itt már megjelenik az innováció és a kreativitás, hiszen sikerült ingyen megszerezni a kiállítás anyagát, amiért Londonban hat számjegyű összeggel fizettek.
Amikor a titokról kérdem, elmeséli, hogy olyan tolmácsaik voltak, akik az ötvenes években Kínában tanultak. Segítőjük többek között elárulta: úgy illik tájolni a tárgyalóasztalt, hogy a kínai delegáció kommunista vezetője délre nézzen, mert a császár trónja mindig arrafelé néz. A ravaszul beállított asztalnál elhangzott, hogy a kínaiakat érdekelnék a magyar Ikarusok, csakhogy a Nemzeti Múzeumnak nem volt busza. Viszont az egyik kínai minisztérium magas beosztású hivatalnoka Magyarországon tanult. Kiderült, hogy számukra érdekes lehetőség tanulmányozni, hogyan lettünk a keleti blokk legvidámabb barakkja, mert ők is azon fáradoznak, hogy kikeveredjenek a Mao Ce-tung által létrehozott purista kommunizmusból. Megkaptuk az agyag hadsereget. Már csak azt kellett megoldani, hogy világszínvonalon rendezzék meg a budapesti kiállítást.
Magyar kreativitás Brüsszelben
Következő szakmai állomása a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma volt, az akkor létrejövő főosztályra kerestek szakembereket, és számára nem volt ismeretlen ez a terep sem.
Később jött egy brüsszeli lehetőség, ahol akkor hirdették meg a kreativitás és innováció európai évét. Félezer jelentkező közül őt választották ki. Munkakörükből kifolyólag nagyjából az történt, hogy két magyar, Nagy Mihály és a kolléganője dolgozta ki Brüsszelben, mi legyen a témája az évnek, miről szóljanak a rendezvények, miért fontos Európa számára a kreativitás és innováció.
A történet ezen pontján meg kellett ismételnem a kérdést, vajon miért is állt neki regényt írni, és visszakanyarodunk a Seuso-történethez.
Eredetileg arra gondolt, hogy készíthetne egy népszerűsítő vagy ismeretterjesztő dolgozatot, melyből kiderül, milyen volt akkoriban a társadalom, a katonaság, a mindennapi élet.
De az is érdekelte, hogy az olvasó „belecsobbanjon a történetbe, olvasás közben úgy érezze, hogy ő is együtt kalandozik a szereplőkkel”.
Ki volt Seuso?
Ráadásul megalapozott elmélete van arról, ki is lehetett a több mint nyolcvan kiló tömegű ezüstből készült ötvöstárgyak egyikén olvasható latin feliraton szereplő titokzatos Seuso. Azt gondolja, hogy az egykori tulajdonos a 370-es években érte el karrierje csúcsát. Nagyon magas rangú lehetett, azt is sejti, hogy valójában ki volt. Ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy a Nemzeti Múzeumban kiállított kincset nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy mai milliárdos luxuscikkeit. „Van neki fehér Porschéja, az asszonynak kell egy piros, a városba terepjáróval illik bemenni, kell jacht is, meg egy motorcsónak.
Csakhogy ahhoz, hogy őt bemutassa, meg kell mutatnia, milyen erők hatottak az eggyel korábbi generációra a Konstantin-féle korszakban, amikor teljesen átrendeződött a Római Birodalom.
310-ben indítja az eseményeket, amikor Konstantin császár ötödik uralkodási évfordulóját ünneplik, és egészen a haláláig követi útját. Archeológusként és a korszakot több évtizede kutató tudósként összegyűjtött tényekre támaszkodva idegenvezetőként tárja elénk a negyedik századi birodalmat. Részletes, filmszerű élményeket kapunk Alexandriáról, Rómáról vagy épp azokról a vidékről, ahol most élünk. Elviszi olvasóit híres csatákra is, de azt is megmutatja, hogy élték mindennapjaikat a számtalan kultúrából összegyúrt, ellentétes viszonyokkal, érdekekkel és célokkal terhelt birodalom lakói.
A történet egyik fő szála az üldözött szektából épp államvallássá alakuló keresztény egyház története. Izgalmas és időnként dermesztő élmény tanulmányozni azt a folyamatot, melynek során Jézus korabeli követői, akik a nemrég kivégzett keresztény mártírok példáját követve életüket is feláldozták volna az egyetlen Isten nevében meghirdetett, szereteten és egyenlőségen alapuló hitükért, politikai és hatalmi szerephez jutva egymásnak esnek a földi hatalomért.
A regény másik monumentális struktúrája a negyedik században csaknem széteső, majd újra megszilárdított, a mai Európai Uniónál jelentősen nagyobb területet magába foglaló Római Birodalom.
– Diocletianus és Konstantin császár is zseniális szervező volt, nagyon komoly államférfiak, akik olyan irdatlan tempóban dolgoztak, amit mi ma nem tudunk elképzelni – mondja Nagy Mihály. – A történetírás adottnak veszi, hogy X elment valahová, és itt meg ott csatázott. Csakhogy ez a valóságban iszonyatos kommunikációs és logisztikai teljesítmény is, amivel a szakemberek nem foglalkoznak igazán.
A regényben igyekszik megmutatni, hogy Konstantin birodalomegyesítése gyakorlatilag rendszerváltást is jelentett, hiszen rengeteg tisztviselő az előző császár híve volt. Azokat lecserélik, vagy újra esküt kell tenniük. Ez nem volt egyszerű dolog – teszi hozzá.
Párhuzamok
Olvasóként feltűnik, hogy a regényében bemutatott korszak több szempontból hasonlít a miénkre. Ez természetesen a szerző számára sem jelent meglepetést: „Nem egy mai kihívás illusztrációjaként írtam a korról, bár nem lehet tagadni, hogy vannak párhuzamos jelenségek, és nem árt megnézni, hogyan kezelték azokat. Például ebben a korszakban, Valentinianus császár alatt falat építettek.
Az archeológiai, történelmi tényeken túl az volt számára igazán érdekes, amikor a korabeli emberek érzelmeit, az események lehetséges motivációit és a valóságos körülményeket kutatta.
Sok olyan történelmi összefüggés szerepel a könyvében, amit a történészszakma nem vizsgál:
„A Konstantin-korszakról a korábbi időszakokhoz képest sok a forrás, rengeteg könyv és cikk foglalkozik vele, illetve az egyháznak is nagyon komoly vonatkozó irodalma van. Ha felütünk egy korszakkal foglalkozó könyvet, abban bizonyosan szerepel a 20. uralkodói jubileum, amikor Konstantin Rómába, a régi fővárosba megy. Addigra egyesítette a birodalmat, ami óriási jelentőségű, hatalmas siker volt. Közben azonban meghalt a felesége és a fia, valószínűleg kivégeztette őket. A hivatalos történetírás ezt itt le is zárja, mert nem tudunk róla semmit. De mi történhetett a fiáva, akit a kedvence volt, ráadásul sikeres hadvezér?”
A történész-író elmeséli, hogy a korabeli források egyik szerzője Eusebius püspök, aki fontos szereplő a könyvében is. Komoly történész volt, a birodalom legjobb tudósa. Hozzá köthető egy Krónika nevű munka, melyben évszámok szerint sorolja az eseményeket. A 326-os évhez beírta piros tintával, hogy szörnyű módon megölték a trónörököst és Fausta császárnőt. Tudta, hogy valami rémes dolog történt, ám nem írta meg a részleteket, mivel hivatalos szereplő volt, az új berendezkedés támasza.
„A mai történész azt mondja, hogy itt van előttünk, amit leírt, tessék szó szerint érteni. Ám ha némi irodalmi vénával olvasunk egy ilyet, rájövünk, hogy valójában nem azt akarta mondani, amit leírt. Ezeket az állításaimat szakmai grémium előtt is meg tudom védeni” – jelenti ki Nagy Mihály, aki regényírói kihívásai kapcsán arról is mesél, hogy igyekezett „lefordítani” a történészként tanulmányozott helyzeteket:
„Ilonának azt mondja a férje 18 évi együttlét után, hogy ne haragudj, szültél egy gyereket, minden jó volt, de most menj el. Úgy egyeztünk meg a kollégákkal, hogy feleségül veszem az egyikük lányát, ez lesz a biztosíték arra, hogy ne essünk egymásnak, nekem pedig legyen egy csomó utódom. De hogy érinti ez azt a nőt, akinek ez az egy élete van, és nem tud újat kezdeni, akkor sem, ha akarna, mert kijelölnek számára egy helyet, ott kell élnie. És mit gondol erről a fiuk?”
Ősforrás és képzeletbeli olvasó
Azt is elárulta, hogy íróként van egy képzeletbeli olvasója. Nem a szakemberek jelennek meg előtte, hanem egy kép, amint felszáll valaki a HÉV-re, leül az ablak mellé, előveszi a táskájából a könyvet, beleolvas, és Békásmegyeren leszáll. Lehet, hogy nincs egyetemi diplomája, mégis kézbe meri venni a regényt, és eligazodik a történetben.
Azt mondja, munkája kísérleti műfaj. Eredetileg az lett volna a címe, hogy Arché, amit meg is magyaráz: „Ez egy görög szó, az arché mindig valaminek az eleje, az oka, valaminek a kezdete, valamiből a fő, de jelent hatóságot és birodalmat is, csupa olyat, amiről a regény szól. Beleszerettem ebbe a dologba, és volt egy olyan elképzelésem, hogy könyvem műfaja archeo-, tehát nem történelmi regény lesz.”
Ennek jegyében archeológiai precizitással jár utána a tényeknek, amelyeket regényes formában tálal, nem téve engedményeket a divatoknak, kurrens áramlatoknak. Példaként a 19. század utolsó harmadában született és 1943-ig élt Collingwood nevű angol filozófust idézi. Régészként is jelentős volt, és írt egy azóta is érvényes könyvet a művészetfilozófiáról. Azt mondja, hogy a művészetben nem elég, ha tanulmányozunk egy tárgyat vagy szituációt, főleg, ha a múltról van szó, mert azt át is kell élni. Bárkinek, aki a múlttal foglalkozik, azt a helyzetet kell elérnie, amikor képessé válik újra „hatályba léptetni” a vizsgált világot.
„Az enactment kifejezést használja, ami a jogi nyelvben törvénybe iktatást is jelent. Az ő rendszerében tehát nem elég, ha ránézek valamire, és leírom, amit látni vélek, hanem bele kell lépnem, és hagyni, hogy hasson. Íróként ne a 20. vagy 21. századi magas lóról nézzek le a régi korokra, hanem próbáljak beleilleszkedni a valós negyedik századba.”
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
