Huszonöt éve nincs köztünk, pedig még csak ma ünnepelné nyolcvanadik születésnapját a Syrius alapítója-szaxofonosa, Baronits Zsolt. 1962 és 1978 között ő volt a számos stílusváltást megélt együttes vezetője és egyetlen állandó tagja, aki a kilencvenes években felesége, Ungár Anikó bűvész ügyeit intézte, és már nem lehetett ott a zenekar legendás felállásának 2001-es nosztalgiakoncertjén.

Baronits Zsolt szaxofonos, Rákosi László gitáros, Pataki László orgonista, Veszelinov András dobos és Orszáczky Miklós basszusgitáros-énekes, a Syrius tagjai 1969-ben. Fotó: FŐFOTÓ / FORTEPAN
Baronits Zsolt szaxofonos, Rákosi László gitáros, Pataki László orgonista, Veszelinov András dobos és Orszáczky Miklós basszusgitáros-énekes, a Syrius tagjai 1969-ben. Fotó: Főfotó / Fortepn

Az elektroműszerész-végzettségű, zongorán és oboán egyaránt játszó muzsikus a hatvanas évek hajnalán számos hazai beatformációban megfordult, a visszaemlékezések szerint Benkó Sándor vette neki az első tenorszaxofonját (merthogy az akkoriban még vegyes műsort adó zenekarában épp erre a hangszerre volt szükség), ami aztán a védjegyévé vált. 1962-ben alapította meg a Syrius együttest, amelynek voltaképpen három, egymástól eléggé élesen elváló korszaka volt: a hatvanas években népszerű slágerbeatet játszottak, és számos táncdalfesztiválon léptek fel, 1970 és 1973 között – teljesen más tagokkal – a progresszív jazzrock magyarországi meghonosítója voltak, majd 1974-től feloszlásukig könnyedebb, de igényes, fúvóscentrikus popzene jellemezte őket.

A korai Syrius

Baronits benkós korszakában döntötte el, hogy a szaxofon lesz a fő hangszere (úgy vélte, oboistaként maximum szimfonikus zenekarban érvényesülhetne), és későbbi társával, a szaxofonos-énekes Molnár Ákossal már akkor önálló formációban gondolkodtak. Bár a beatkorszak hajnalán, 1962-ben létrehozták a saját együttesüket, az akkoriban kötelező kétéves sorkatonai szolgálat nagyban hátráltatta a külföldi mintákat koppintó, divatos slágerzenét klubokban játszó Syriust. Aztán 1966-ban csatlakozott hozzájuk az énekes-zongorista Pápay Faragó László, a Fekete patkány című dallal egy évre rá harmadik helyezést értek el az egyetlen polbeatseregszemlén.

Aztán jöttek a táncdalfesztiválok, azokon pedig a ma már megmosolyogtató, de akkor közönségkedvencnek számító slágerbeatdalok (Tranzisztori, Így mulat egy beates magyar úr). Nem csoda, hogy 1968-ban az ország legnépszerűbb beatzenekarai között tartották őket számon. Mígnem 1968 őszén Pápay Faragó László és a zenészek többsége – zenei-üzleti nézeteltérések miatt – kiváltak (a továbbiakban Juventus néven folytatták), Baronits pedig azt vette észre, hogy lényegében magára maradt.

Syrius: Így mulat egy beates magyar úr (1968)

A klasszikus Syrius

A zenekarvezető azonban másodszor is nekifutott, új zenésztársak után nézett, és lényegében modernizálta a zenekart. Létrehozva ezzel Magyarország első supergroupját, a klasszikus Syriust, mely rétegzenét (jazzrock) játszott, de abszolút világszínvonalon.

Már az 1969-es táncdalfesztiválon is egy, a korábbi Syriustól szokatlan, funkys-soulos dallal indultak (Fáradt a nap), melyet a frissen csatlakozott billentyűs Pataki László (ex-Liversing) visszaemlékezése szerint egy, az Erzsébet sörözőben töltött „csajozós, iszogatós” este után írt. Ebben már hallható Orszáczky Jackie Miklós (ének, basszusgitár), a gitárbetétet pedig az éppen leszerelt Barta Tamás játszotta fel, aki nem sokkal később a Hungaria, majd 1971 elejétől a Locomotiv GT tagja lett.

A sok szempontból úttörő Fáradt a napot – mely Koncz Zsuzsa Négy szürke fal című dalával jelent meg közös kislemezen – a Táncdalfesztivál zsűrije nem díjazta különösebben, de a szaxofonos-fuvolista Ráduly Mihály (ex-Pege Quartet) 1970 eleji csatlakozásával kialakult a Syrius legendásnak deklarált ötfős felállása.
Első nyilvános fellépésüket 1970 februárjában adták a Csanády utcai pinceklubban – a Chicago és a Blood, Sweat & Tears zenei világát idéző muzsikájuk híre futótűzként terjedt a fővárosban.

Ahogy a Sebők Jánossal közös A magyarock története 1. című könyvben írom: „Jazzszínvonalon játszottak, de igazi rockos attitűddel. A legtöbben a Műszaki Egyetem Bercsényi utcai Rózsa Ferenc Kollégiumára szoktak – némi pátosszal – emlékezni, ahogy az ételszagú ebédlőben, a kőpadlóra dobált matracokon heverve, ülve, hátat hátnak támasztva hallgatták a zenét. Amely amúgy elég tág határok között mozgott: hol jazzrock, hol progresszív rock, hol jazzbe oltott rhythm and blues, de Orszáczkyék az elsők között játszottak népdalfeldolgozásokat, versmegzenésítéseket (József Attila: Tiszta szívvel), néha a műsorukba még század eleji kuplékat vagy Frank Zappa-zenebohózatokat is felvettek.”

Aztán a magyar származású Charlie Fischer producer elhívta őket Ausztráliába, ahol egy év leforgása alatt a kontinens egyik legnépszerűbb zenekara lettek. Összesen 22 városban léptek színpadra, a Sydney melletti Odyssey Fesztiválon a Pink Floyddal, a Black Sabbathtal, a Deep Purple-lel és a Chicagóval is állták a versenyt. Majd a Generation stúdiójában felvették a Devil’s Masquerade című nagylemezt.

Syrius I've Been This Down Before (1971)

Ezek a külföldi sikerek azonban nem érték el a hivatalos hazai intézmények vezetőnek ingerküszöbét, az amerikai turnémeghívásuk is elakadt valahol az Interkoncert útvesztőjében, az állami monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pedig még arra sem vette a fáradságot, hogy magyar nyelvű albumot vegyen fel velük – egyszerűen megvették a Devil’s Masquerade licencét, és új borítóval, Az ördög álarcosbálja címmel 1972-ben háromezer példányban kinyomták. A maguk részéről ezzel letudva a dolgot.

1973-ban az Egyesült Királyságba invitálták őket, de oda se mehettek. Még felléptek a Diósgyőri Popfesztiválon, majd elutaztak Ljubljanába, egy jazzfesztiválra, nyáron a Syrius-klubhajó is kifutott a Dunára, de aztán előbb Ráduly Mihály, majd Orszáczky Jackie intett búcsút a társaknak. És ezzel végérvényesen lezárult a Syrius „legendás nagy” korszaka.

Syrius: In Australia (1971)

A kései Syrius

Mivel a hetvenes évek elején a magyar nagyközönség érdeklődése fokozatosan az új, populáris stílusirányzatok (Apostol, Bergendy) felé fordult, Baronits Zsolt újra nekifutott, Veszelinov András (dob) és Pataki László (orgona) mellé újabb társakat toborzott (köztük Friedrich Károly, Sípos Endre fúvósokat, Schöck Ottó billentyűst és Turai Tamás énekest), és a kései Syriusszal a könnyebben emészthető, soulos, funkys zene felé mozdult el. Amikor 1976-ban végre megjelent a zenekar második (egyben utolsó) nagylemeze, a Széttört álmok, az egykor 22 perc hosszú címadó szerzemény mindössze négypercesre zsugorodott. A korong pedig kikezdte az együttes körüli mítoszt. Előbb Veszelinov és Tátrai Tibor (gitár) szállt ki, majd miután 1977-ben Pataki is lelépett (Ausztriába), Baronits Zsolt hamarosan levonta a konzekvenciákat, és végképp pontot tett a Syrius pályájának a végére.

Syrius: Széttört álmok (1976)

 

Ez követően pedig váltott: felesége, Ungár Anikó hazai és elsősorban külföldi fellépéseinek szervezője lett. Hosszú évekig külföldön is éltek. Miközben Baronits kényszerűen megállapította, hogy a Syrius már nem több, mint legenda. Hosszan tartó, súlyos betegsége, majd 1999. augusztus 3-i halála pedig végképp megakadályozta abban, hogy részese lehessen a zenekar klasszikus felállásának, mely 2001. szeptember 7-én még egyszer színpadra lépett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.