Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc zászlóanyái, feleségei, szerelmei, ápolónői, kémnői, honvédnői, sőt álhonvédnői voltak Gulyás Adrienn történész előadásának főszereplői, akik gyakran több szerepben is kitűntek. A március 14-én a Nagy Imre-emlékházban tartott rendezvény címének – Női szerepek és kihívások a honvédség szervezetében – első felét ezzel ki is pipálhatjuk, legalábbis azt, ami a felsorolást illeti. Most pedig jöjjön az, amivel szembe kellett nézniük: az akadályok és a nehézségek helyenként áthághatatlan, helyenként viszont kitartással, makacssággal, finesszel és ravaszsággal nagyon is áthágott sora.
És máris egy kakukktojással kezdünk, mert a zászlóanyáknak, a katonai alakulat jelképét felszentelő prominens hölgyeknek csakis dicsőség járt. Voltak köztük katonafeleségek is, hiszen mint azt Gulyás Adrienn megjegyezte, a hátország és frontvonal a 19. században még nem vált el, a feleségek követték a férjeket a frontra vagy legalábbis egy frontközeli városba.
Így tett Görgei Artúr felesége, Adèle Aubouin is, aki a 33. honvéd zászlóalj zászlóanyja volt, és mind a felvidéki, mind a tavaszi hadjáratban ott volt a tábornok mellett. (Az elszegényedett francia árvalány és a császári és királyi hadseregből kilépett tiszt Josef Redtenbacher prágai kémikus házában ismerkedtek meg, előbbi nevelőnő, utóbbi pedig a professzor kedvenc tanítványa volt.)
Pallini Inkey Kázmérné a 47. honvéd zászlóalj szerencsecsillagaként ragyogott. Az egyik ifjú honvéd a szépek legszebbikének nevezte, de Berchtold Eleonóráról nem csupán ennyit írtak fel az annalesekbe. Az is ott áll a neve mellett, hogy ott lovagolt a legnagyobb ágyútűzben, Buda visszafoglalásánál bátran vágtatott.
Még mielőtt azt hinnénk, teljes volt az egyetértés a kérdésben, gyorsan szögezzük le, nem mindenki támogatta a nők jelenlétét. Leiningen-Westerburg Károly határozott álláspontot képviselt: asszony nem való hadi táborba; a kijelentést pedig Duffaud Karolina kapcsán tette, akibe Vécsey Károly Temesváron szeretett bele. Az akkor még férjes asszony nem sokkal a kivégzés előtt lett a későbbi aradi vértanú törvényes neje.
A Görgeivel és feleségével is jó viszonyt ápoló Beck Vilma bárónő nem élt veszélytelen életet, ugyanis hírszerzőként működött. Kossuth megbízásából több utat tett meg, főként csapatállásokról és hadmozdulatokról jelentett. Ekkor még a Racidula nevet használta a Horeczki Vilma néven született hölgy, aki később az osztrák hadvezetéssel is kapcsolatba került, és felvette férje nevét. Az álcázás nagymestereként ismerték: hol színésznőt játszott, hol meg mosónőt, egyszer gabonával, másszor divatcikkekkel kereskedett. Birminghamben halt meg 1851-ben, 41 éves korában. Emlékiratai először Londonban jelentek meg, 1901-ben adták ki magyarul a visszaemlékezéseiben némiképp torzító kötetet – de ez az átszínezés egy hírszerzőtől nem is oly meglepő.
Nem véletlenül kapták Kossuth Zsuzsanna nevét egészségügyi szakközépiskolák, sőt legújabban róla nevezték el az országos egészségügyi szakképzési versenyt: ő volt a tábori kórházak országos főápolónője. Kossuth Lajos húga – férjezett nevén Meszlényi Rudolfné – 1848-ban özvegyen maradt, majd kisfiát is elvesztette. Mély depresszióba süllyedt, még öngyilkos gondolatai is voltak, ezért talán nem állunk távol az igazságtól, ha azt vélelmezzük, a sógornője, Kossuthné Meszlényi Terézia alapította női egyletekben zajló munkához terápiás jelleggel is csatlakozott.
Az ápolási egyletek tagjai tépéseket, kötéseket csináltak, párnahuzatokat varrtak, az 1849. április 16-án az összes kórházak főápolónőjének kinevezett Kossuth Zsuzsanna pedig kapcsolatot tartott velük és a kórházparancsnokokkal, hogy az igényeket és a munkát összehangolja. Önkénteseket toborzott, segítőjével, Barna Ignác orvossal fáradhatatlanul járta az országot, helyszíni felméréseket végzett, szemlézte a kórházakat, újabbak telepítésére tett javaslatokat. Ő nevezte ki a kórházak főápolónőit, akik alá az ápolónők tartoztak.
Mint Gulyás Adrienn felhívta a figyelmet: korábban férfi ápolók voltak, idősebb és/vagy gyógyult, illetve vezényelt sorkatonák gondozták fiatalabb társaikat, és amikor a nők megjelentek ebben a munkakörben – ugyanúgy havi zsoldot kapva –, az gyakran konfliktushoz vezetett a kórházakban. Így lett az a megoldás, hogy az ápolók a nemük szerinti feljebbvalót kaptak.
A történész a markotányosnőket illetően azonnal eloszlatott egy félreértést: nem 1848–49 Kurázsi mamáit tisztelhetjük a személyükben, hanem azokat az egyébként nem veszélytelen munkát választó nőket, akik – sokszor özvegyként – csak magukra számíthattak, és zászlóaljakhoz csatlakozva mosással, főzéssel, varrással keresték kenyerüket, hogy előteremtsék a megélhetést családjuknak. A front közelében éltek, sőt az sem volt ritka, hogy a frontvonalban megsebesülteket húzták ki az ágyútűzből, vagy épp ők maguk szenvedtek komoly sérülést.
Hadicselekben is részt vettek. Gróf Bethlen Gergely például hatvan markotányosnőt lóra ültetett, az osztrákok pedig azt hitték, a huszárok sokan vannak, így amikor Bem Vízakna, majd Piski felé hátrált, nem támadták meg a magyar csapatokat, és ennek a későbbi győzelemben is komoly jelentősége volt. Egy-egy anekdotában vagy visszaemlékezésben szerepelnek (például itt, itt és itt), de képzőművészeti alkotásokon ritkán ábrázolták őket. Gulyás Adrienn mindössze két példát talált erre, az egyik Györgyi Alajos Vigasz című festménye. Felnéztek rájuk, és komoly presztízst jelentett a markotányosnői múlt, amit özvegy Matolcsi Józsefné Ecsedi Julianna gyászjelentésének szövege is bizonyít.
Voltak olyan nők is, akik önszántukból vettek részt harci cselekményekben, azaz maguk választották a katonáskodást. Ki gondolta volna, hogy Kolozsváron volt egy 18 tagú női vadászalakulat? (Persze ez annak, aki olvasta Jókai Mórtól az Egy bujdosó naplóját, nem meglepő.) Ennek volt a tagja Bányai Julianna és Nyári Mari, akiknek az élete túlzás nélkül kész regény.
Nyári Mari bécsi gombkötő lányaként jelentkezett id. Lendvay Mártonhoz a Nemzeti Színházba, így került Tatára, majd Kolozsvárra, ahol csatlakozott a honvédekhez. Aschermann Ferenc ezredes futára volt, és még a fegyverletétel után is huszár egyenruhában járt. Miután belekötött egy császári tisztbe, a rendőrfőnök megfenyegette, és hogy szabadon engedje, az osztrákoknak kellett kémkednie. Végül a Nemzetibe került kardalosnőnek. Naplójában Jókai is megemlíti őt, bár nem név szerint, de mint a huszár hadnagyból lett vaudeville-énekesnőt, Potemkin Egervári Ödön pedig a Budapesti Hírlapban emlékezett meg róla. 27 évesen, 1852-ben halt meg.
Bányai Júliának hosszabb élet jutott (1824–1881). A vízaknai születésű fiatalasszony Sárossy Gyula ügyvédhez ment férjhez, aki 1848-ban meghalt. A bécsi Cotier-lovardában műlovarnőként fellépő Júlia honleányi öntudatból, ám férje nevén, férfiruhában csatlakozott a magyar csapatokhoz, és a 27. honvédzászlóalj főhadnagya, majd századosa lett. Többször is megsebesült, valószínűleg a nagyváradi katonai kórházat elhagyva csatlakozott a női vadászokhoz. Hihetetlen hőstetteket hajtott végre. Egy alkalommal például úgy óvta meg a tábori pénztárat, hogy a ládával együtt a fenesi hídról a Szamosba ugrott. Amikor később Bem női ruhában meglátta, hitetlenkedett, és Bányai Júliának más választása nem volt, mint levetkőzni a tábornok előtt.
Átváltozóművészete miatt – nevezzük így – kémként is bevetették, a szabadságharc leverése után pedig Törökországba emigrált. 1850-ben ment férjhez Matta Ede honvéd századoshoz. Hazatérése után részt vett egy osztrákellenes összeesküvésben, amelynek leleplezése után ismét Törökországba menekült, onnan a Krím, Konstantinápoly – ahol bejutott egy hárembe is, hogy szétnézzen –, Szmirna, Ciprus felé vették az irányt, majd férjével Kairóban telepedtek le és nyitották meg a Fáraóhoz címzett fogadójukat. Róla is neveztek el középiskolákat.
Pfiffner Paulina viszont ma sem elég comme il faut ahhoz, hogy bármilyen közintézmény a nevét viselje, még akkor sem, ha sógora, Kovács József Egy magyar amazon címmel írta meg életét, amelyet Mogyorósy János lerövidítve A hős honvéd leány címmel jelentetett meg. Paulina anya nélkül, férfiak közt, a mezőhegyesi katonai méntelepen nőtt fel. Vadászott, jól célzott és szép férfiasan írt, ám a korban ez egy nőnek értéktelen érdeklődést és tudást jelentett.
Már a forradalom előtt férfiruhában próbált érvényesülni. Ő is színésznő akart lenni, őt sem vették fel a Nemzetibe, ezért egy erdélyi vándortársulathoz csatlakozott. 1848-ban Ligeti Kálmán néven lépett be a magyar seregbe, ahol a hadnagyi fokozatig vitte. Egy sebesülés után, a nagyszebeni kórházban derült ki, hogy nő. Nem büntették meg, úgy gondolták, elég fegyelmező ereje lesz annak, ha apja galíciai állomáshelyére küldik. Onnan 1851-ben tértek haza, és mivel el kellett tartania addigra már nyugdíjazott apját, Ligeti Kálmánként szegődött el sógorához írnoknak. Ivott, dohányzott, káromkodott, remekül passzolt a férfitársaságba, sőt még udvarolt is, főképp idősebb és tehetősebb nőknek.
Egy bizonyos K. Fáni szerette volna, ha feleségül veszi. Először finoman próbálta lebeszélni őt Paulina családja és baráti köre, majd más választás nem volt, mint feltárni az igazságot. Fáni a nagyváradi törvényszéken feljelentést tett, Paulinát pedig lengyelbarátság vádjával elítélték. A gyulai zsandárlaktanyában tartották fogva, hogy orvosi vizsgálatnak vessék alá, és végleg eldöntessék a neme. Nem bírta el a megaláztatás súlyát, ezért az egyik iroda faláról levett egy pisztolyt, és öngyilkosságot kísérelt meg. Tormássy Lajos főorvos a vizsgálat helyett életet mentett és gyógyított, ám négy hét után a tüdőseb elfertőződött, és Paulina-Kálmán meghalt.
A fenti példákból úgy tűnhet, a honvédnők élete jól adatolt, ám ez koránt sincs így. A hosszú éltű Vargha Andrásné Csizmárovits Mária (1831–1898) esetében már a születési hely is kérdéses. A dokumentumok azt írják, Uhorszka, de ez vajon a mai Kárpátalja vagy Szlovákia hasonnevű települése-e? Azt mindenesetre tudjuk, hogy ott volt Isaszegen, Buda ostrománál és az augusztusi szőlősi fegyverletételnél is. Kémkedésért halálra ítélték, ő azonban 300 pengőforinttal megvesztegette az őrt és női ruhában megszökött. Bécsben, Hamburgban élt, egy olyan férfihez ment hozzá, akivel a Coburg-huszárezredben szolgáltak. Pesterzsébeten telepedtek le, sírja a Fiumei úti temetőben található, és azt jövőre a Nemzeti Örökség Intézete felújítja.
Míg a fent említett hölgyek valódi hőstetteket hajtottak végre, voltak nők, akiket akaratukon kívül övez dicsfény – hangozzék ez bármilyen furán –, és bizony akadtak olyanok is, akiket nyugodtan nevezhetünk szélhámosnak.
Szentpály Janka az előbbi kategória. Az erdélyi földbirtokos családból származó író, az arcolvasás „tudományának” egyik első hazai művelője az utókor történetíróinak tévedése nyomán került a honvédnők közé. Ő csupán annyit tett, hogy két kötetben megjelentette aradi hadifogoly vőlegényével folytatott levelezését.
Jagello Apollónia viszont nem bízott semmit a véletlenre. Olyan életrajzot, sőt életrajzokat (!) kreált magának – lengyel királyi felmenőkkel, bécsi és pesti barikádokkal –, amire nem csupán a magyar emigránsok, de még Zachary Taylor amerikai elnök is csak elismerően tudott tekinteni. Pedig ha egymás mellé tették volna őket, azonnal feltűntek volna benne az ellentmondások és a hiányok, amire egy egykori bajor tiszt, bizonyos Henry Charles De Ahna felhívta a figyelmet. Szerinte Juliana Eisfeldt életének a krakkói kocsma, bécsi és komáromi illetlen házak, továbbá egy hamburgi hotel voltak főbb állomásai – utóbbiban egy osztrák kémmel figyelték a magyar emigránsokat.
Ám ha valaki annyira népszerű, mint Apollónia, ráadásul a férje egy korábbi lengyel tiszt – akkor már amerikai ügyvéd és tolmács –, ráadásul bejáratos a legfelsőbb kormányzati körökbe, evidens, hogy az ő verzióját hiszi el a közvélemény. (A pervesztes De Ahna urat Alaszkába száműzték.) Született róla két életrajz, a honvédnők közt emlegetik ismeretterjesztő munkák, díszkiadványok és napilapok alkalmi cikkei. (További szaftos részletek az életéről itt.) Ráadásul egyre rövidül a felsorolás, de Apollónia valahogy sosem bír kimaradni a honvédnők névsorából. A self-branding majd’ 170 év múltán is működik, mi több, egyre jobban. Csak el ne homályosítsa a valódi hősnők emlékét!
