„A sztárságról keveset tudok” – Interjú Földes Tamással

„Most úgy érzem, hogy a zenés színházban valahogy futnak ki alólam a szerepek. A musical fiatalos műfaj, kevés igazán izgalmas szerepet tartogat az idősebb színészek számára. Éppen ezért erősödött meg bennem a vágy, hogy prózai szerepeket játsszak” – mondja Földes Tamás.

Azt mondta korábban, hogy mindig egy
kicsit önmagát játssza a színpadon. Ez leginkább ösztönösséget jelent?

Igen. Többféle színész létezik. Én ahhoz a típushoz
tartozom, aki csak úgy tud hiteles lenni, ha átszűri saját magán a szerepet, a
történetet. Fel kell kutatnom a bensőmben ezeket az érzéseket, élményeket,
amelyek összekapcsolnak a szerepemmel. Én kizárólag így tudok létezni a
színpadon.

Van olyan, amikor képtelen közel kerülni a
karakterhez?

Persze, ez mindig egy küzdelem.

Minden szerep – legyen bármekkora – tanulás önmagunkról is.

A karantén elrendelése előtti napon
mutatták be a Tajtékos dalok című előadást. Érezték a próbák vége felé,
hogy ez az előadás már nem biztos, hogy tavasszal eljut a bemutatóig?

Bennem ez fel sem merült. Ilyen szempontból naiv ember
vagyok, igyekszem mindenben a jót látni, emiatt gyakran ér csalódás. Úgy emlékszem
ezekre a hetekre is, hogy váratlanul ért bennünket a leállás és a helyzet
hirtelen súlyosbodása.

A kényszerszünetet felüdülésként élte meg
vagy inkább szorongással telve?

Eleinte hiányzott a munka, de e tekintetben kapaszkodót
jelentett, hogy a színház számára online videókat készítettünk. Teljesen
természetesen vészeltem át a bezártságot, közelebb kerültünk egymáshoz a
párommal a közös elfoglaltságaink során. Én egyébként is nagyon elfogadó
vagyok, ezt a helyzetet is elfogadtam, és éltem a pillanatok adta
lehetőségekkel.

Húsz éve dolgozik a Budapesti
Operettszínháznál. Már a Rock Színházban töltött évek alatt elkötelezte magát a
zenés színházzal. Alkalmanként játszik másutt is, de nem foglalkoztatja, hogy
érdemes lenne jobban körülnézni, mást is kipróbálni?

Most úgy érzem, hogy a zenés színházban valahogy futnak ki alólam a szerepek. A musical fiatalos műfaj, kevés igazán izgalmas szerepet tartogat az idősebb színészek számára. Éppen ezért erősödött meg bennem a vágy, hogy prózai szerepeket játsszak. Erre volt is lehetőségem az elmúlt években, komoly feladat volt Az ördög főszerepe a Karinthy Színházban. Miközben nem akarok elfordulni a zenés műfajtól, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt – bármilyen nagyképűnek hangzik –, szükség van olyan emberekre, akik úgy gondolkodnak a zenés színházról, mint én és a kollégáim. Ez egy komoly, összetett műfaj, amely éppolyan színház, mint a prózai, annyi nehezítéssel, hogy a kottában megadott idő szabja meg az előadás feszes ritmusát, énekelni, táncolni kell. Előszeretettel gondolunk rá „könnyű” műfajként, a jelző minden negatív felhangjával együtt, holott ennek éppen ellenkezője igaz.

A zenés színház elkötelezett rajongókat
szerzett a művészeinek, igazi „sztárcsináló” műfaj.

A sztárságról keveset tudok.A zenés színház
erejéről annál többet.A zene isteni dolog, bármit is jelent számunkra
ez a fogalom. Elképesztő spirituális hatással bír, és ez adja meg a műfaj
erejét is.

Visszafogott ember, jórészt szakmai
lapokban bukkan fel a neve. Soha nem vágyott arra, hogy az újságok címlapján
forgó sztár legyen?

Nem vagyok elhalmozva szakmai díjakkal sem. Éppen a Kaszás Attila-díj jelölése apropóján gondolkodtam rajta, hogy hálás vagyok a feljebbvalónak, amiért így alakult az életem. Nem szálltam el, nem kerekedett bennem felül a hiúság.

Egyszerű ember maradtam, akit a társulata érdemesnek tart erre a díjra, és ez nekem sokat jelent.

A díjra olyan színészeket jelölhetnek,
akik közösségépítő szerepet vállalnak.

Én nem vagyok igazi társulatépítő ember a szó hagyományos értelmében. Nem maradok a büfében az előadások után, nem vagyok a társaság középpontja, és nem gondolom, hogy mindenki a barátom. Kaszás Attilával a Rock Színházban dolgoztunk együtt, és ő sem ebben az értelemben volt közösségi ember. Egyszerűen létezett, és az emberek azt érezték, hogy jó vele találkozni, beszélgetni. Ha mondott nekem néhány személyes mondatot, az igazán sokat jelentett. Meghatározó találkozás volt ez számomra, és segített abban, hogy olyan emberré váljak, amilyenné szerettem volna.

Zárkózott ember?

A párom is mondta, hogy zárkózottnak látszom.
Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy nem a világ elé tárva élem az
életemet, de ha valaki megszólít, nyitottan fogadom a közeledést, szívesen
beszélgetek vele. Nem zárkózom el senki elől, aki őszintén kíváncsi rám.

Sokáig meghatározó volt az életében a
tanítás. Oktat még az Operettszínház stúdiójában?

Már nem. Soha nem gondoltam arra, hogy taníthatnék, erre bármi feljogosítana. Kerényi Miklós Gábor vélte úgy, hogy Szabó P. Szilveszternek és nekem tanítanunk kell. Eleinte komoly kétségeim voltak, ám idővel megszerettem.

A tanítás sokat formált rajtam is.

A pályám első szakaszában rendkívül ösztönösen működtem, a tanítás viszont rákényszerített arra, hogy magamban is tudatosítsak bizonyos dolgokat. Attól fogva én is kicsit másként dolgozom. Már nem oktatok, mert a külföldi turnék rendszeresen több hetes elfoglaltságot jelentettek, és nem éreztem tisztességesnek, hogy diákokat vállaljak, miközben nem tudok jelen lenni. Efféle tudatosság most sincs bennem, hogy egy hónap alatt egy kurzuson koncentráltan át tudjak adni valamit a gyerekeknek. Akkoriban is mondtam nekik, hogy sokszor dadogni fogok, nem biztos, hogy pontosan érteni fogjátok, mit szeretnék, mert nem vagyok olyan okos. De ha figyeltek rám, akkor talán kaphattok olyan dolgokat, amelyek majd segíteni fognak titeket a pályátokon.

Rendezett korábban, ez nem foglalkoztatja?

Csak akkor rendeznék, ha valami nagyon fontos lenne számomra. Bár valóban rendeztem előadásokat a növendékeknek is, de én nem vagyok rendező, ez egy szakma. Ha eszembe jutna olyasvalami, amiről úgy érzem, fontos, súlya van, szíven talált, akkor belefognék.

Azt mondta: a zenés színház éppolyan
alapokon nyugszik, mint a próza. Nem is küzdött a már említett Molnár Ferenc
darab főszerepével?

Az ördög esetében a
legnagyobb nehézséget a helyzet jelentette: Balikó Tamás halála után újítottuk
fel az előadást, az ő szerepét kellett átvennem a saját rendezésében. Sok idő
után az első nagyobb prózai szerepem volt, ezért kicsit tartottam tőle. Eleve
bizonytalan ember vagyok, nem hiszem magamról, hogy mindent meg tudok csinálni.
Szabó P. Szilveszter – akivel régóta együtt dolgozunk, barátok vagyunk –
lökdösött át ezen a feladaton, elhitette velem, hogy sikerülni fog.

Nyár végén lesz egy bemutatója, a
dunaújvárosi Bartók kamaraszínház Sándor Mátyás című musicalje.

Ha az élet nem rendezi át, akkor augusztus végén
előbemutatót tartunk Balatonbogláron, majd szeptemberben Dunaújvárosban lesz a
premier. Az Operettszínházban pedig ősztől a Marica grófnőben játszom
majd.

Már nem tart annyira az operettektől?

Korábban nagy mumus volt számomra, mert úgy hittem, az operett olyan műfaj, ahol jópofának kell lenni. Jónéhány operettbemutatóval a hátam mögött már látom, hogy ez nem így van, az operettben is húsvér emberek szeretnek, csalódnak, és nekem színészként ezt kell megmutatnom. Még akkor is, ha a műfaj célja a derű, hogy az emberek elfeledjék a szomorúságukat, a hétköznapok gondjait. Imponáló, hogy az operettekben mindig van megoldás és happy end. Hajlok arra, hogy a színház feladata, hogy harmóniát, szépséget mutasson. Az évad második felében lesz még egy izgalmas feladatom: a Nine című musicalben játszom Balázs Zoli rendezésében. Nem dolgoztunk korábban együtt, de a júniusi koncepció megbeszélésen úgy éreztem, kiváló munka lesz, és ez nagyon feldobott.

A fotók forrása a Budapesti Operettszínház, a borítókép az Isten pénze című musical előadásán készült.