„A tematika adott volt: vidéken élők történetei a gyerekektől az idősekig” – Kiss Ottó költővel beszélgettünk

2011-ben jelent meg utoljára A másik ország címmel felnőtt regényed, miközben a gyerekkönyveidet folyamatosan publikáltad. Hiányzott már a klasszikus novellák világa?

Mindig a téma felől közelítek, mi az, amit meg szeretnék írni. Csak azután látszik, hogyan tudom megcsinálni: mesében, gyerekversben, felnőttprózában. Többnyire több szövegen dolgozom felváltva, ritkán írok kampányszerűen ugyanabban a műfajban, műnemben, így aztán ezek a novellák is évtizedek alatt gyűltek össze, illetve pontosabban: mostanra érett meg bennem az, hogy az évtizedek alatt összegyűlt novellákból egy válogatást készítsek. És az is csak mostanában, már a hatvanhoz és a pálya végéhez közeledve vált előttem is világossá, hogy felnőttprózában közelebb áll hozzám a novella, a novellafüzér, mint a regény.

Valamiért elterjedt, hogy IBBY, azaz Az év gyerekkönyve díjat kapott volna a legsikeresebb könyved, a Csillagszedő Márió, de ez nem volt igaz, ezt többször elmondtad már. Mi volt a legnagyobb félreértés veled kapcsolatban a pályafutásod során?

Szerintem ez. Úgyhogy nagy félreértések azért nem voltak. A Csillagszedő Márió annak idején egy másik szervezettől, az Írószövetségtől kapott Az év könyve díjat.

A részint válogatott novellákat tartalmazó új könyvedben is olvasható a Szávó udvara című novella. Abban írsz a kukumbáréról, amit más battonyai születésűek kukuca-barucának hívnak. Tapasztaltál olyat, hogy egy-egy tájszót már nem ismertek a Battonyától körülbelül ötven kilométerre található Gyulán, ahol már hosszú ideje élsz?

Most már biztos vagyok benne, hogy gyakrabban kellett volna beszélnünk. Az történt ugyanis, hogy amikor írtam a novellát, a sárral való műveletre tökéletesen emlékeztem, viszont sokáig nem találtam meg magamban hozzá az elnevezést. Aztán a sors úgy hozta, hogy egy gyulai kerti partin beszélgettem a házigazda idős édesapjával, és ő ugyanúgy írta le ezt a játékot, mint ahogy az bennem is élt a gyerekkoromból, ám ő a nevét is tudta: kukumbáré. Később más gyulaiaktól is hallottam mindössze egy betű eltéréssel: kukumbálé. Hogy miért választottam végül az „r”-es változatot, azt csak most értettem meg, hogy említed az autentikus battonyai kifejezést. És persze most már az is beugrott, hisz én is így hallottam annak idején, bár valamiért – szerintem a szóösszetételtől való idegenkedésem miatt – talán sosem mondtam ki.

Tehát nagyon mélyen, tudat alatt azért mégiscsak működött bennem a döntés során a battonyai változat, mert a barucában ugye ott az r, l pedig nincs benne. Persze az elnevezésnek a történetmondás szempontjából nincs jelentősége, hisz a novellában a helyszínről csak annyi derül ki, hogy valahol a vidéki Magyarországon játszódik. Azért az figyelemre méltó, de ezt a nyelvészekre bíznám, hogy a gyulai kukumbáré, kukumbálé mennyire hasonlít a battonyai kukucára.  

Van, hogy keverednek benned a gyulai élményeid a battonyai emlékekkel, esetleg írás közben ezek mindig szétválnak benned?

Ha akarom, szétválasztom, de nem kell szétválniuk, hisz ez ugyanaz a vidék, de legalábbis, ahogy azt az előző kérdés-válasz is jól példázza, nagyon hasonló. Ha jól emlékszem, az idézett részt tartalmazó novellában sem említek helységnevet, csak a „vidék” a lényeg, ahogy az egész kötetben. Persze az tagadhatatlan, hogy abból táplálkozom, amit jól ismerek, tehát ahol éltem vagy élek. Ha rövidre zárom, akkor – Féja Gézával – a Viharsarokban.     

Novelláidban sokszor találunk utalásokat a battonyai gyerekkorodra, a vad mesék világa tele van román és szerb nevekkel, szokásokkal. Ha Gyulát írod meg, ugyanolyan könnyedén képződik az élmények mágiája?

Nem, ez csak a battonyai gyerekkorral működik. Amikor Gyulára kerültem, szinte már felnőtt voltam, még a békéscsabai középiskolás évek is erősebben élnek bennem.  

Azt gondolnánk, hogy válogatott verseket könnyebb összerakni, mint válogatott novellákat. Voltak-e sajátos szempontjaid, dramaturgiai megfontolásaid az írások összeválogatásakor?

Szerettem volna, hogy az összegyűlt anyag sokszínűsége ellenére a kötet viszonylag egységes nyelvi megformáltságot mutasson. Számos novella tehát eleve kimaradt, aztán az első korrektúra alkalmával is kivettem még négyet. A tematika adott volt: vidéken élők történetei a gyerekektől az idősekig, a melósoktól az értelmiségiekig. Időben nagyjából kronologikus az összeállítás, persze nem a megírás sorrendje szerint, hanem hogy az olvasás során a rendszerváltás előtti időktől haladjunk a közelmúlt, illetve a jelen felé, az utolsó írásokban a közeljövő fikciós teréig. A címadó írás ilyen szempontból választóvonal. 

A Mobil című szövegben írsz egy magnóra felvett P. Mobil-koncertről, amely a békéscsabai Téglagyári Művelődési Házban volt. Keringett Battonyán egy szintén csabai Mobil-koncerten rögzített kazetta, sokan átmásoltuk. Te is vettél fel koncerteket, megvannak még ezek a kazetták?

Ezerkilencszáznyolcvan körül, pontosan 1978-tól 1982-ig én egy békéscsabai középiskolai kollégiumban laktam, onnan jártunk csapatostul koncertekre. A Mobilban elmesélt történet tehát, ahogy a kötet novelláinak többsége, személyes élményeken alapul, de a konkrét sztori fikció, az akkori élmények esszenciája. Azokban az időkben szokás volt rögzíteni a koncerteket, elsősorban azokét, akiknek nem lehetett lemezük, de nekem akkor már nem volt meg a kazettás magnóm. A kollégisták közül sokan készítettek felvételeket, azokat hallgattuk aztán bent.     

Szépirodalmi eszközökkel nem írták még meg a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji úgynevezett csöves jelenséget, te viszont remek atmoszférát teremtve megírtad a Mobil című novellát. Mit gondolsz, miért nem írtak többen és többet erről?

Nem tudom. Talán azért, mert dokumentum- és játékfilmek azért készültek, lásd például a Kopaszkutyát. Talán én sem nyúltam volna a témához, de jó alkalom volt a Magvető Kiadó felkérése „magyar rocknovella” írására, így aztán később megjelent a Hasítás című kötetben, most pedig felvettem A Kék Oroszlánba, mert beleillett.   

A novellaválogatásból kihagytad az irodalmi karrieredet igazán elindító Szövetek című kötetet, ami meghatározása szerint regény, de ha akarom, novellaként is működnek a történetek. Nem jutott eszedbe a Szövetekből is válogatni?

A Szövetek darabjainak függő beszéde, egységes központozása másfajta poétikai szövegformálású. Részeket nem lett volna szerencsés kimetszeni belőle, egy az egyben pedig nem akartam átemelni, mert már a szöveg közel száz oldalnyi terjedelme miatt is máshová került volna a novellaválogatás hangsúlya. Másrészt remény van arra is, hogy a Szövetek akár a közeljövőben megjelenhet újra egyben.

A regényeid, a Javrik könyve és a Szövetek nem mondhatók vastagnak, az egyik 160 oldal, a másik 96. Még mindig nem vonzanak a nagyobb, terjedelmesebb formák?

Úgy látszik, nem, bár A másik ország kivétel, jó volt rajta dolgozni. Van egy téma, amit még meg szeretnék írni, és az igényli a terjedelmet. Regénynek indult, de mostanra – köszönhetően az első kérdésedre adott válaszomban leírt felismerésnek – novellafüzérré kezd változni. Igazából csak akkor dolgozom rajta, ha legalább három nap szabadidőm van, és ez meglehetősen ritka, van úgy, hogy egy év is eltelik, mire hozzányúlok. 

Mi az, amin dolgozol, várható-e új gyerekkönyv karácsony előtt?

Úgy volt, hogy lesz egy kis verseskötet, de az illusztrációkra várni kell, úgyhogy az idei karácsonyra biztosan nem lesz meg. Egy másik kiadónál van még egy mesekönyvem, jövőre talán az is kijöhet.

Nyitókép: Kiss Ottó József Attila-díjas író. Fotó: Kiss Anna Boróka