A templomtereket személyessé, ugyanakkor szakrális térként is érzékelhetővé kell tenni

Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

Húha, hát tulajdonképpen építész. Már nyolcadikos koromból fennmaradt a nyoma, hogy az szerettem volna lenni. Édesapámmal építettünk egy nyaralót a Balaton-parton, illetve ő építette, én meg sokat segítettem neki. Szerintem ott kedveltem meg a „nagyobb léptékeket”, mert már korábban is nagyon szerettem építeni kockákból, mosógépdobozból, bármiből, ami a kezembe akadt. Mindenből építettem valamit.

Hogyan képzelte el az építészi pályáját? Melyek voltak azok az épülettípusok, amelyek különösen vonzották?

Amikor elkezdtem építészettel foglalkozni, még nem voltam hívő, viszont erősen kereső ember voltam. Nagyon érdekelt, hogy mi, pontosabban ki mozgatja a világot, mi hogyan működik benne, ezért szakrális épületeket mindig is nagyon szerettem volna tervezni. Persze bármi mást is, mert pont azt szeretem az építészetben, hogy sokoldalú. Minden egyes épület, és abban a maga funkciója, amivel kapcsolatunk lesz, újabb tanulás.

A megrendelő igényei szerint tanuljuk meg, hogyan történik a borkészítés, hogyan működhetne jobban egy iskola, hogyan használhatnak jól egy sportközpontot, tornacsarnokot, uszodát. Ezek olyan tanulási folyamatok, amelyek megelőzik a tervezést, és azzal együtt folyamatosan zajlanak. Abból, amit az ember megtanult és felmért, lesz egy épület, ami annál jobb lehet, minél alaposabb ismeretei vannak. A hitre jutásom és az azzal járó lelki átformálódás aztán nagyban befolyásolta, hogy másként tudjak tekinteni és hozzáállni az épületek tervezéséhez.

Ön szerint mennyiben más ráhangolódni egy templom megépítésére, mint egy köz- vagy magánépületére?

A családi ház ilyen szempontból az egyik legnehezebb épülettípus, ami csak akkor tölti be a funkcióját igazán, ha személyre szabott. Ha konkrétan, részleteiben is a megrendelők, a használók igényeire készül, mint egy egyedi, személyre szabott ruha. Egy szakrális épületnél pedig az a nagy kihívás, hogy miként lehet megfogalmazni épületként az adott közösség identitását. Az, amit gondolnak és ki akarnak fejezni Istenről, hogyan szűrődik át rajtam, és ehhez milyen felső támogatást kapok.

Protestánsként úgy fogom fel a templomépítést, hogy a templom a közösségek temploma. Mert a közösség képviseli Krisztust a világban, és ezért a közösség szenteli meg a helyet, ahol összegyűlik. Ezért fontos nekem, hogy egy közösség látását, identitását, missziójának elképzelését tükrözze az adott szakrális épület. Megerősítő, ha ehhez társul valamilyen vezérige, ami ezt kifejezi.

Melyek azok a templomépítészeti hagyományok, szabályok, amelyeket ön kötelezőnek vagy illőnek tart követni és továbbvinni, amikor egy-egy templomot tervez vagy felújít?

Az alap a funkcionalitás. Egy protestáns templomban ez az ige hirdetése és az úrvacsora, amiről semmi nem veheti el a figyelmet. Fontos, hogy ezeket mindenki jól láthassa és hallhassa. Mindennek szimbolikus jelentése van. Nálunk például az, hogy az úrasztalát körbeüljük, az utolsó vacsora emlékezete. Ahogyan a tanítványok körbeülték az utolsó vacsora asztalát, úgy üljük mi is körbe minden vasárnap az úrasztalát, amelynél egy kiemelt hely van, ahonnét az ige hangzik. A lelkész azért van palástban, hogy ne őt lássuk, hanem azt, aki rajta keresztül szól.

Ez egy nagyon szép kép. Szerintem egyébként mindenkor a hagyomány jelentése és megértése a fontos, és jó is, ha a megjelenítése formailag koronként változik.

Ahogyan Bartók írta a saját zenéjét, és beleivódott a népzene, amit gyűjtött. Vagy Kodály. Ettől szólnak annyira nekünk az ő darabjaik, és ezért értjük mi másként őket, mint a világ más tájain élők.

Ön szerint van ideális épített templomi tér, amelyben a hívők megnyugvásra és Istennel való kapcsolódásra lelhetnek? És ha igen, vannak-e önnek mintái, amelyeket a tervezései során esetleg követett?

Az idealitást mindig egy adott hely és szituáció dönti el. Szerintem az a fontos, hogy a lényegről ne vonja el a figyelmet semmi sem. A régi román kori templomok nyugodtsága ilyen tereket alkot. A gótika szárnyaló, fénnyel játszó, szerkezeteket megemelő struktúrája megint másféle tér. Mindegyik a maga korában és helyén volt tökéletes.

Van-e kedvence?

Nagyon szeretem a finn templomépítészetet. Ők teljesen újragondolták a helyi hagyományokat. Egy viszonylag szegényes népi építészetből teljesen új világot alkotott például Aalto, és abból fejlődött ki egy új nemzeti építészet. Ahol sokat játszanak a fénnyel, s minthogy ebből nagyon kevés van, ezért nagy az értéke. Letisztult, funkcionális tereket alkotnak alaposan megtervezve, analizálva, hogy minek milyen szerepe van, és mindezt a környezethez igazítják. A tér így az emberhez szól. Én ezt nagyon szeretem.

Hazai példák közül talán a már elhunyt Nagy Tamás evangélikus építész épületeit említeném, akinek minden általa tervezett temploma más, de mégis összekapcsolja őket valami. Van, amelyikben megemelte a tetőt, és a kupola alatt van egy olyan üvegezett tér, ahol a fák mozgása látható. Van olyan temploma, ahol színes üvegekből egy régi ének van felkottázva az oltárra, vagy olyan, amely egy tojás analógiájára épült. Mindegyik más, de mindegyikben van egy erős gondolat, és komolyan végiggondolt részletek.

Amiket az én templomaimban is szeretnék érezni: hogy ott van a Lélek.

Ezen túl mitől funkcionálhat jól egy templomtér?

Egy templom nemcsak az istentisztelet közvetlen teréből, hanem számtalan kisebb, közösségi funkciót betöltő közösségi térből áll össze, amelyek egy gyülekezet életét egybefonják. Fontos, hogy mindez jól átlátható, bejárható, a különböző korosztályok igényeit kiszolgáló részekből álljon össze. Egyre fontosabb az, hogy legyenek olyan külső terek, ahová azok is bejöhetnek, akik nem biztos, hogy elsőként rögtön bemennének egy templomba.

Budaörsön a templom a főutcára nyílik, és ott a bejárat mellett egy kávézó jellegű előteret alakítottunk ki, amely kinyitható az utcára, ahova be lehet ülni azoknak is, akik csak az első lépésre készek. És ebbe a térbe nyílik a lelkészi hivatal, ahol a lelkésznek is alkalma adódik, hogy bekapcsolódjon egy-egy nem feltétlenül, de talán az egyházhoz vezető vagy akár attól teljesen független beszélgetésbe.

A templomtereket pedig szerintem személyessé, ugyanakkor szakrális térként is érzékelhetővé kell tenni. A kedvenc játékszerem erre a fény, ami a legolcsóbb építőanyag, mégis a legcsodálatosabban írja le, milyen a Lélek. Állandóan mozgásban van, mégis mindig jelen van.

Építészként vannak-e kedvenc épületfantáziái, amelyeket megtervezne?

Minden, ami jön! Nagyon szeretem a műemlék épületeket is, az újakat is, és a kettő kombinálását. Nekem ilyen szempontból nagyon kellemes pályám van, mert sokfélét tervezhettem. Sok tervem maradt megvalósulatlan, de a munkatársaimmal mindenbe belekukkanthattunk. Minden épületben szeretem megkeresni, hogy mitől érdekes számomra is. Ha ezt megtalálom, akkor rendben van. Nem tudnék olyat mondani, ami nagy vágyam lenne, de a következő épület biztosan az lesz.

A lényeg számomra a közösség, akiknek épül, és a megrendelő. Nagyon szeretek beszélgetni a megrendelőkkel az épületek használatáról. Ki mit szeretne? És ebből minél többet beletenni az épületbe.

Mesélne a mostani templomépítési projektjéről?

Ezeket a templomokat általában pályázatokon tervezik meg, ami szerintem nagyon jó. Az egyikük, ami most épül Pesthidegkúton,  református templom és gyülekezeti központ, amely nagyon különleges épület lesz. Mindig a közösség dönti el, hogy megszólítva érzi-e magát arra, hogy építsen, a pesthidegkúti pedig egy régi gyülekezet, amely a 30-as években épült kis templomát már kinőtte.

Itt egy zöldtetős templom lesz egy fás területen, és a mondanivalója, hogy „Épüljetek fel lelki házzá” (Péter 2:5). A gyülekezet, a közösség úgy épül fel, mint egy épület. Az elemek egymáshoz illeszkednek, és mindegyiknek megvan a szerepe, a helye. A templom megjelenését ez fogja meghatározni. Ahogyan a többi templomainkban, itt is megjelennek azok az elemek, amelyek a református templomok sorához kapcsolják ezt az épületet, bármennyire is modern vagy más, mint a korábbiak.

Van még egy másik terv is születőben Szentkirályszabadján, egy régi vidéki református templom felújítása, amihez kicsit másképp állunk hozzá, mint a műemlékekhez általában szokás. Minden értéket igyekszünk benne megőrizni, de úgy szeretnénk átformálni az írott játékszabályokat, hogy az alkalmas legyen a jelenkori igények kiszolgálásra. A templom bútorainak újrafogalmazásával egy új belső struktúrát igyekszünk létrehozni. Ez rendkívül izgalmas kihívás.

Műhelytitkok, nehézségek és nem várt fordulatok… Kérem, meséljen néhány, a templomépítéseikhez kapcsolódó emlékezetes történetet.

Az első megépült templomunk a Magvető háza csömöri református templom. Erre egy meghívásos tervpályázatot írtak ki, amire minket is felkértek. Amikor értesültünk, hogy megkaptuk a megbízást, kiderült számunkra, hogy nincs semmilyen költségvetés. Illetve ez túlzás, mert az alapkő letételénél kiállt a gyülekezet főgondnoka, és a csömöri reformátusság történeti kialakulásának ismertetése után kijelentette, hogy „hetvenen vagyunk, hétmillió forintot gyűjtöttünk, készen állunk a templom megépítésére”. Ez az összeg talán csak egy garázs építésére lett volna elég, de ez egy olyan erős mondat volt, és akkora hitet mutatott, hogy azóta áll a templom, áll a parókia, és most ünnepeltük az átadás ötödik évfordulóját.

Az idősebbek közül volt, aki az egész vagyonát beletette ebbe a templomépítésbe. Egy idős presbiter, amíg nem állt a templom, az ingatlanait bocsátotta rendelkezésre, hogy ott találkozhasson a gyülekezet a hétközi alkalmakon. Hétvégenként az evangélikus templomban tartották az istentiszteleteiket. A kora reggeli alkalmat helycsere követte. A reformátusok jöttek ki, az evangélikusok pedig be, és egymás köszönéseivel váltották egymást. Egy idős bácsi, amikor eldőlt, hogy templomot építenek, eladta a földjeit, és öntetett három harangot. És az a három harang ott volt, amikor még a templom alapját sem rakták le. Már nem érhette meg, hogy a templom elkészüljön, de szerintem mindig is tudta, hogy ez az ő dolga. Az egyik család egy orgonát vásárolt Németországban, elvitette Erdélybe, ott átalakíttatta, és úgy hozták be a templomba. Elképesztő, hogy miket éltünk meg ott. Az Apostolok cselekedeteinek lapjai újra nyíltak.

A budaörsi templomnál is erős és szép történeteket élhettünk végig: a Szőlősgazda háza református gyülekezeti központ az evangélikus templom szomszédságában épült. Az evangélikusok fogadták be itt is a gyülekezetet az építés alatt. Jó látni, ahogy manapság vasárnap reggel az evangélikusok és a reformátusok is gyülekeznek a saját templomuknál, de az istentiszteletek előtt még beszélgetnek kicsit egymással, mert a befogadás által közel kerültek egymáshoz. A katolikus testvérek a felépült templom kertjébe szőlőtőkéket adtak ajándékba, amik befuthatják a Szőlősgazda házának pergoláit.

Sok ilyen szép történetünk van, és mint kincsek, ezek már mind a mieink.

Fotó: Éberling András / Magyar Kultúra magazin