Nagy meglepetésemre vallástalan, sőt ateista ismerőseim válnak világvége-megszállottakká, figyelmeztetnek szinte naponta, hogy a világ a vesztébe rohan, és ez ellen semmit sem lehet tenni – de mindig hiába kérdezek vissza, hogy akkor egyáltalán miért mondják ezt nekem, hiszen a nyomasztáson kívül semmit sem érnek el vele. Sok válságjelenség egzakt módon mutat rá, hogy baj van, mégis úgy tűnik, hogy éles határvonal húzódik azok között, akik szektások módjára azt hajtogatják, hogy már nincs remény – közel a vég, de legalábbis a jelenlegi életfeltételeink összeomlása –, és azok között, akik különböző megoldási javaslatokkal állnak elő; ki radikálisabbakkal, ki enyhébbekkel: például hogy ne fürödjünk meleg vízben, ne együnk húst vagy ne autózzunk. De abban általában mind egyet szoktak érteni, hogy nekem milyen jó, mivel vidéken élek, és majd jól túlélem a katasztrófát a kertemben megtermő gyümölcsök-zöldségek révén. Amiről ők beszélnek, az ugyan nem maga az apokalipszis, de az is biztos, hogy a várakozásaik és a félelmük valami apokaliptikussal van kapcsolatban. Mit gondol, miért szaporodik az ilyen hiedelmekkel élő emberek száma?
Annak a jeleként, hogy beléptünk a posztszekuláris érába. Korábban kényelmesen belakható részekre, fészkekre szabdaltuk a világot, és onnan adtunk jeleket a többieknek, de ennek a mesterséges elkülönítésnek, úgy tűnik, lassanként vége lesz: a visszatérő vallási elemek új társadalmi magyarázatokat igényelnek. A korábbi, megszelídített területek már nem nyújtanak védelmet, de még felkészületlenek vagyunk erre az új helyzetre.
Milyen fészkekre gondol?
Mondok egy példát. Az ipari termelés egységes és tömeges kialakítása miatt korábban azonos mintáink voltak, ugyanazokon a vágányokon közlekedtünk, ezért bizonyos idősávokban tömegek csinálták ugyanazt. Mindenki értette például, mit jelent három műszakban dolgozni, így ha valaki délután kiszólt az ablakon, hogy „gyerekek, ne motorozzatok itt, mert aludnom kell az éjszakai műszak előtt”, ez a közlése közérthető és megszívlelendő volt. Ma viszont már nincs meg az életünknek ez az uniformizáló jellege, a vallási tartalmak pedig bárhová betörhetnek, mert a korábbi, meghatározó ideológiák páncélja felrepedezett, és így a réseken át beférnek. A legmélyebb kérdéseink számára újra tér nyílik.
Válaszolnék a barátainak arra a hiedelmére is, amely a kert terményeire alapozza a túlélést. Ki kell ábrándítanom: az apokalipszist ön sem fogja túlélni a kertjében, mert annak a záloga nem a gyümölcsök, a zöldségek és a víz lesz, hanem a közösség. Nem az elbújás, hanem a találkozások, az összefogás. Egyedül nem lehet, de nincs is miért túlélni.
Sok korban vált uralkodó hiedelemmé, hogy a világvége már egészen közel van, így voltak ezzel az 1. század keresztényei is, de szinte minden későbbi században fel-fellángolt időnként a megszállott világvégevárás. Emlékszem, nem sokkal 2000 előtt Budapesten odajöttek hozzám valamilyen távol-keleti vallási közösség tagjai egy olyan szórólappal, amely 1999. december 31-ére azt jósolta, hogy most már aztán nincs pardon, csakugyan mindennek vége lesz. Úgy tűnik, egyes időszakokban, bizonyos jelenségek, történések, változások hatására ez a várakozás, érzület, aggodalom felerősödik. Mi lehet ennek az oka, és mitől függ, hogy ki hogyan reagál a jelenségre? A hatása alól nyilván nem tudjuk kivonni magunkat, de az irracionalitásával is szembesülni szoktunk, és ösztönösen hárítani próbáljuk, hogy ránk erőltessék. Sokakban lehet erős igény arra, hogy úgymond józan ésszel viszonyuljanak a dologhoz.
Valóban megesik, hogy ez az érzület kívülről köszön ránk, mint az ön esetében. De ez részben annak a megtestesülése, ami már eleve ott van bennünk. Az első keresztények a közeljövőre várták a világvégét, és ez az etikájuk változásának alapproblémája lett, amelyet fokozatosan dolgoztak fel. Bizonyos korai szerzetesi mozgalmak például szerették volna siettetni, de később a türelmes várakozás vált általánossá.
A berlini egyiptomi kiállítást látva, amely az egykori életmód bemutatására vonatkozóan is teljességre törekszik, megdöbbentem azon, hogy egy olyan kultúra, amely a maga korában öröknek hitte magát, és a legapróbb részletekig megoldást kínált az élet összes felmerülő igényére a szépségápolástól a gyereknevelésen át a szabadidő tartalmas eltöltéséig, továbbá világnézeti értelemben is mindenre kiterjedő magyarázattal szolgált, mindenestül elsüllyedhetett a történelemben, és mi ma évezredek távolából – magunkat persze sokkal okosabbnak képzelve – nézegethetjük az üveg mögött ennek az egykori teljességnek, védőernyőnek a rekvizitumait: babaruhákat, bútorokat, játékokat, csodálatosan díszített szarkofágokat, istenszobrokat, bölcseleti szövegeket. Egy ilyen élmény, szemlélődés azért megdöbbentő, mert mindenestül megkérdőjelezi, amit elemi módon az azonosságunk garanciájának tekintünk: a teljes értelemadó összefüggésrendszert relativizálja, amely bennünket hordoz. Hiszen amikor azt mondom: józan ész, akkor is ennek a bizonyos kultúrának és kornak a termékéről beszélek, amelyben élek, és amely ebből a nézőpontból végső soron mindenestül mulandónak mutatja magát. Az ember azonban olyan lény, amely kortól és körülményektől függetlenül valami megkérdőjelezhetetlenül biztosra vágyik. Ön szerint hogyan lehet meghaladni ezt az ellentmondást?
A történelmi lépték mindig jobban megmutatja a vallási magyarázatok többletét. Az ember egyrészt a teremtés csúcsa, másrészt szerencsétlen, szánalomra méltó, kiszolgáltatott lény. Kialakítja az életvilágát, de közben biztonságélményre van szüksége, amit nem tud önmagának előállítani, mert az az őt meghaladó kapcsolatrendszeréről szól. Valójában nem biztonságra, hanem reményre van szüksége. Bőven el tudunk képzelni olyan eseményeket, amelyek véget vethetnek a jelenleg relatíve biztonságosnak érzett helyzetünknek, és egzakt adatok, fizikai törvényszerűségek szólnak amellett, hogy a világvége bekövetkezhet, sőt egyszer biztosan be fog következni. Legfeljebb az lehet számunkra megnyugtató, hogy a kozmosz végéről szóló elméletek, például a hőhalál, a Nagy Reccs (amely szerint az univerzum végül egyetlen pontba roskad majd össze – a szerk.) vagy a nagy összeomlás nem a mi életünkben, hanem csak a távoli jövőben várható. Olyan keretnarratívák, mint a sztoicizmus, segíthetnek az egyéni érzelmi rendíthetetlenség elérésében, de végső soron mindenki számára csak a saját keretek átlépésére felkészítő spiritualitás marad. Lelkész barátom, aki sok haldoklót kísér, azt mondja: az, hogy ki tud Isten akaratába belesimulva, szépen meghalni, általában csak az utolsó pár percben derül ki.
A magunk mulandóságának felismerése is elgondolkodtathat a világ mulandóságáról, már rögtön például azáltal, hogy a nyelv vagy az életmód változásait érzékeljük, és persze a rengeteg technikai újdonság láttán, amelyek az életmódra, sőt a világszemléletre is kihatnak (tőlem például újabban már naponta kérdezik meg, hogy a cikkeimet a mesterséges intelligenciával íratom-e, és amikor ezt kikérem magamnak, maradinak neveznek). Vagyis már folyamatában érzékelhetjük, hogy amit sokáig biztos talajnak éreztünk, kifutni látszik a lábunk alól. Egyszerre kell józannak és nagyon alkalmazkodóképesnek lenni ahhoz, hogy ne kezdjünk a divathullámokkal sodródni, de abba a hibába se essünk, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, amit megszoktunk és adottnak veszünk. De hogyan dönthető el, hogy mi alaptalan képzelgés, és melyek azok a változások, amelyekhez a saját érdekünkben mindenképpen igazodnunk kell?
Igaza van: a világ változik, és ugyan mi magunk változtatjuk meg, az irányítás később ki szokott csúszni a kezünkből. Megpróbáljuk extrapolálni az eseményeket, elképzelni, hogy mi várható, melyek az élhető jövőt veszélyeztető tényezők, de hogy a jövő aztán valójában milyen lesz, azt senki sem tudhatja. A kulcsfogalom számomra a közösségiség, az együtt gondolkodás. Úgy gondolom, Jem Bendell deep adaptationje, mélyalkalmazkodása megszívlelendő üzenetet hordoz. Együtt kell élnünk azzal a felismeréssel, hogy a társadalmunk át fog alakulni, és nekünk leghelyesebb a „négy r”: resilience (talpra állás), relinquishment (elengedés), restoration (helyreállítás) és reconciliation (megbékélés) képességeinek jegyében viszonyulnunk ehhez. Készüljünk fel, hogy jelentős változások várnak ránk, és fogadjuk el, hogy már elkezdődött ez a folyamat.
Közösségi módon kell szembenéznünk vele. Olyan iskolai felelethez hasonlítható a helyzet, amikor a tábla elé kihívott diáknak kellene megmondania a megoldást, noha azt még a tanár sem ismeri. Ezért arra van szükség, hogy az egész osztály részt vegyen a probléma feldolgozásában, és közös válasznak kell születnie, amelybe mindenki beleadja, amiben ő a legjobb. Még ez sem garantálja, hogy tökéletes lesz az eredmény, mint közös erőfeszítés termékét mégis mindenki a legvállalhatóbbnak fogja tekinteni.
Úgy tapasztaltam, hogy a Covid sokakban keltett végidőkre vonatkozó képzeteket, és sok téveszme alapja lett. Mit gondol, mi minden bizonytalanítja még el korunk emberét annyira, amiktől a fake newsra ennyire fogékonnyá vált, és noha éppen a hiteles információk hiányától szenved, mi miatt veti bele magát a teljesen alaptalan magyarázatok tengerébe, e sajátos módon kezelve a szorongását, a jövőt illető bizonytalanságát? Ez amiatt is különösen aktuális kérdésnek tűnik, mert az ijesztgetés, félrevezetés valóságos iparrá vált, az pedig egyfajta valláspótlékként is felfogható, hogy emberek milliárdjai találnak maguknak ilyesféle, számukra mások által nagyrészt nyilván anyagi okból gyártott magyarázatokat. Mégsem csak a pénzt lehet emögött sejteni, hiszen a lelkiismeretlen rémhírterjesztők mindig arra hivatkoznak, hogy ők csak az eleve meglevő igényeket szolgálják ki. Óriási éhség van tehát a megbízható válaszokra, de mintha senkinek sem állna érdekében, hogy ezekkel kínálja meg a tömegeket.
Ha nem a pénz, akkor a hataloméhség áll a jelenség mögött. Thomas Mann Cipollája jut eszembe erről, aki az emberek kiszolgáltatottságát kihasználva bárkivel bármit képes megcsináltatni. Az autonóm emberek is rákényszerülnek arra, hogy az információik jelentős részét másoktól szerezzék be, és ha a hírek szolgáltatói visszaélnek ezzel, ha emiatt csak hamis hírekhez jutnak hozzá, akkor nem lesz min gyakorolniuk az autonómiájukat. Az Egyházak Világtanácsának oldalán nemrég olvastam Kenneth Mtata dél-afrikai teológus gondolatait arról, hogy ahol az igazsággal visszaélnek, ott az egyházaknak nem szabadna hallgatniuk; hogy a demokrácia visszaszorulásának jele, amikor a legitim módon megválasztott politikusok hatalmuk megerősítése érdekében irányítják a „demokratikus” folyamatokat, és karizmatikus vezető vagy egy kis csoport kezében koncentrálják a hatalmat, amikor termékeny talajt teremtenek a bűnbakkeresésnek és a megosztó retorikának, valamint démonizálják a kritikát.
Döbbenetes, hogy Konrad Lorenznek a ’70-es években írt, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyve mennyire aktuális ma is. Hiszen az általa felsorolt tényezők – köztük például a nukleáris háború veszélye, a hagyományok megszakadása, a genetikai romlás, az érzelmi élet elsekélyesedése, a kapkodás és a természet pusztítása – mind olyanok, amelyekkel mintha siettetni akarnánk a világvégét.
Rákérdeznék két kettősségre. Elsőként az egyéni végesség és végességtudat meg az egész emberiség, a Föld, a Naprendszer és végső soron a kozmosz végességére vonatkozó homályos tudásunk viszonyára, másodikként pedig a természetpusztulás, a klímaváltozás, a szélsőséges időjárási jelenségek, tehát úgymond a világvégére utaló immanens válságjelenségek és a bölcselet meg a vallások által feltételezett és már évezredek óta hirdetett tanok közötti összefüggésre, ha van ilyen. Valamint arra a különös tapasztalatunkra, hogy ezek mintha korunkban kezdenének egymásba érni. Csupán illúzió ez, vagy lehet alapja?
A vallások előnye az, hogy az egyéni világmagyarázatokkal szemben már kipróbáltak. Ha láttam nagyapámat, majd apámat meghalni, az a magam majdani halálát is elképzelhetőbbé, sőt elfogadhatóbbá teszi. Ha vállalok egy vallási hagyományt, évezredek tapasztalatait kapom meg vele. „Ti görögök mind gyermekek vagytok (...), nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől szürke ismeret” – mondja Platón Timaioszában egy egyiptomi pap egy görögnek. És valóban: a tradíció világmagyarázatot kínál és elhelyez a világban.
Nemrég meghallgattam egy előadást Irvin Yalomról, és feltűnt, hogy pszichológiai rendszerének kulcsfogalmai egybeesnek Paul Tillichéivel, aki a 20. század egyik legnagyobb hatású evangélikus teológusa volt. A szintén evangélikus Dorothee Sölle gondolata is nagyon ideillik, aki szerint „spiritualitásunknak apokaliptikusnak kell lennie” – amit ő úgy értett, hogy a világ ugyan mindenképpen a pusztulása felé rohan, de nem mindegy, hogy mi hogyan veszünk részt ebben, ezért folyamatosan figyelnünk kell, mi romlik el benne, és amit lehet, megjavítani. Isten mindig sokkal szebbet gondol az emberről, mint az saját magáról, teremtésének „csúcsteljesítményeként” gondol rá. Teilhard de Chardin Az emberi jelenségben „a kozmikus evolúciós folyamat tudatos csúcsaként” jellemez bennünket.
Mit gondol, mi közük a preppereknek a világvégéhez, az ő világvége-felfogásuknak a vallásokéihoz?
Nem sok. A gondolkodásmódjuk távol áll a keresztény és általában a vallási felfogástól. Ők ugyanis leválasztják magukat a közösségről, kizárólag a materiális igényeikről akarnak gondoskodni, és éppen azokkal az eszközökkel próbálják a bajt megelőzni, amik okozzák.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
