Van az a mondás, hogy akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát. A modern mezőgazdaság is valahogy így működik: ha van egy traktorunk, akkor minden talajt fel akarunk szántani vele. Pedig a talaj nem szög, és nem is eszköz, hanem élő, réteges, bonyolult rendszer, amelynek egészsége a mi egészségünk záloga is. Dr. Gyulai Iván szerint a talajt évszázadok óta úgy kezeljük, mintha csak a veteményes földi porhüvelye lenne, nem pedig egy bonyolult, szimbiózisokból álló ökoszisztéma.
A neves – és a felkonferálás alapján saját rajongótáborral rendelkező – ökológus, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke azonban egy új talajdefiníciót ajánl: a földfelszínen elterülő, ásványi és szerves anyagokból, fizikai, kémiai, biológiai folyamatok útján kialakuló réteg az, ami a növények növekedését lehetővé teszi. Vagyis a talaj nemcsak úgy „van”, hanem folyamatosan alakul. Az egyes rétegek – avarszint, kilúgozódási zóna, felhalmozódási szint, talajképződési szint és persze az anyakőzet – mesterséges bolygatásával pedig az ember alaposan bele tud rondítani ezekbe a folyamatokba.
Talajra, magyar!
A talaj fellazítása, forgatása, szántása – amit évszázadok óta „józan paraszti ésszel” végzünk világszerte – paradox módon pont az, ami miatt a talaj pusztul. Olyan ez, mintha a bőrünket kaparnánk le nap mint nap, mert alatta úgyis friss bőr van. Ezeknek a módszereknek köszönhetően a talajélet – egy hektáron 15-35 tonna élőlény – az egyik leglátványosabb vesztes. A szántóföldeken már csak 2-4 tonna maradt, és még csodálkozunk, hogy semmi sem nő rendesen?
Gyulai szerint ha tizedére csökken a talajélet, tizedére csökken a növények által felvehető tápanyagtartalom is. Innen már csak egy lépés a műtrágya – meg az ördögi kör. Hiszen ha már kiéheztettük a talajt, akkor etetni kell a növényt. Ugyanakkor az iszonyatos környezeti terheléssel létrehozott nitrogénműtrágyák hatékonysága mindössze 37–46 százalékos, a foszforé pedig csak 3–8 százalékos. A többi? Eltűnik, pontosabban: megjelenik máshol, például a vizeinkben vagy a klímastatisztikákban.
Pedig a természet, ha békén hagyjuk, szívességi alapon működik. A növények együtt élnek a mikrobiótákkal, a baktériumokkal és gombákkal. A gyökereiken keresztül szénhidrátokkal és fehérjékkel etetik e mikroszkopikus segédeiket, akik cserébe lebontják, átalakítják és újrarendezik a szerves anyagokat: egyrészt közvetlenül felvehető tápanyagokat hoznak létre, másrészt hosszú távra szóló tápanyagraktárakat, azaz humuszanyagokat alakítanak ki. A mikorrhiza gombák például akár a talaj foszfortartalmának felét is elérhetővé teszik a növények számára, már ha hagyják őket élni.
Ám ha műtrágyával dolgozunk, a növény felmondja ezt az együttműködést: „köszi, inkább gyorsan eszem valami instantot”. A mikrobák így viszont elpusztulnak, mert nem kapnak több tápanyagot a növénytől. Az eredmény pedig egy vízmegtartásra képtelen, porszerű és élettelen talaj lesz.
És hogy ez miért baj nekünk? Mert nemcsak a növény éhezik, hanem mi is, igaz, nem kalóriában, hanem minőségben. Az ipari mezőgazdaság növényei ugyan szépek és gyorsan nőnek, de olyanok, mint egy túl gyorsan felfújt lufi: gyengék és könnyen kilyukadnak. Az erőltetett növekedés miatt a növények a saját tövüket is leárnyékolják, a sejtjeik fellazulnak, aminek elsősorban az őket megtámadó gombák és rovarok örülnek. Aztán jönnek a növényvédő kemikáliák, mi meg csodálkozunk, miért leszünk allergiásak a paradicsomra.
A műtrágyák tehát nemcsak a talajt gyengítik el, hanem a növényt is. Mi meg kapjuk a toxinterhelt zöldségeket, gyümölcsöket, amelyekben ráadásul a szükségesnél jóval kevesebb a vitamin, antioxidáns, ásványi anyag.
Gyomlálás helyett gyönyörködés
Amióta az ember felfedezte, hogy a földbe dugott magból étel lesz, folyamatosan próbálja „megjavítani” a természetet. Feltúrja, megtrágyázza, gyomlálja, locsolja, vegyszerezi, mert így tanulta. De mi van, ha mindez fölösleges? Mi van, ha a természet tudja a dolgát, csak hagyni kellene?
Gyulai szerint pontosan ez a helyzet. Gömörszőlősi ökológiai kertjében például huszonöt éve nem forgatja a talajt, egy kapavágásnyit sem. A mélymulcsos talajtakarási módszer szószólójaként vastag szerves anyaggal borítja a földet, amit aztán az apró élőlények bontanak le. Jó pár képet mutatott a kertjéről, amely a szép, sorokba ültetett növényekhez szokott szemnek mintha egy komplett káosz lenne. Pedig az ökológiai kertészkedés pont ilyen: átadjuk a slusszkulcsot a természetnek, és mi visszaülünk a hátsó ülésre, hogy onnan csak nézzük, mi történik.
Egy ilyen kertben a különböző növények változatos gyökérzete eltérő mélységekből hozza fel a vizet és tápanyagokat, miközben magukhoz édesgetik a mikroorganizmusokat, akik cserébe tápanyagot mobilizálnak számukra. De nincsenek ellenségek, kártevők sem. Példaként hozta fel a sokak által gyűlölt levéltetveket. A tetvek kiszívják a levelekből a szénhidrátot, amit aztán mézharmat formájában ürítenek ki. Ezt a hangyák szorgalmasan lenyalogatják a fenekükről, de a darazsak és méhek is rájárnak az édes nedvre. Amikor pedig az eső lemossa a mézharmatot a földre, az a talaj élővilágát gazdagítja tovább. De a rettegett tafrina és korompenész sem vészes, Gyulai szerint ezek csak lassítják a növekedést, viszont helyettünk elintézik a metszést is.
Még az aszat is hasznos, pedig tűzzel-vassal irtjuk, ahol csak lehet. Holott képes két-három méter mélyre hatolni a gyökerével, ami jelentősen lazítja a talajt. A diófalevélről is gyanús történetek keringenek, ezért sokan meg akarnak tőle szabadulni. Még szerencse, hogy a földigiliszta nem hallott ezekről: ahogy behúzza a járataiba a leveleket, bekeni őket azzal a nyákkal, ami a testét fedi, és amelyben mikrobióták ezrei rejtőznek. Ezek a parányi lények aztán elkorhasztják a diólevelet, amelyet így már a giliszta meg tud enni, a végén pedig létrejön a „híres”, tápanyagban dús gilisztaszar. De még a meztelencsiga is hasznos: megeszi a maradékokat, és szintén humuszt csinál belőle.
A talajba nyomuló nehézgépek viszont tönkreteszik ezt az egyensúlyt. Az általunk segítségnek vélt kapálás, ásás, szántás nemcsak feltúrja a már említett talajrétegeket, de szétvágja az alagutakat, és elpusztítja az élőlényeket is. A kulcs a talaj takarása és békén hagyása: ha folyamatosan szerves anyaggal fedjük, nem kell ásni, öntözni, gyomlálni, magyarán nem kell harcolni a természettel. És ha legközelebb valaki azt mondja, hogy a kertünk rendetlen, mert nem gyomláltunk, nyugodtan mondjuk neki, hogy ez itt nemcsak egy kert, hanem ökológiai kísérlet, majd jóízűen harapjunk bele a bioalmánkba, és heveredjünk le a lombos cseresznyefánk árnyékába. Vagy idézzük dr. Gyulai Ivánt, aki szerint pont, hogy
„a tökéletes rend a káosz”.
Gyulai Iván előadása az Alfa Biztosító Élhető Jövő Programjának indulónapján hangzott el. A Klímabarát kert programra magánszemélyek, társasházak, intézmények és közösségi kertek is pályázhatnak. Részletek itt érhetőek el.
