Fogjunk össze, és fosszuk ki együtt a természetet!
A modern ipari társadalmak működésének abszurditása ezzel a rövid mondattal összefoglalható. A többi már csak ennek a cizellálása. Mégis, rengeteg pluszréteget adott a témához Lányi András író, filozófus, a magyarországi humánökológiai képzés elindítója, valamint Jordán Ferenc hálózatkutató biológus beszélgetése, amely Lányi nyolcrészes, Miért nem szeretjük a zöldeket? című vitasorozatának nyitó alkalma volt. A beszélgetés szintén meglehetősen provokatív címet kapott, de ennek ellenére, vagy pont ezért, a Mikor lesz a világvége? – A katasztrófakutatás diszkrét bája telt házat hozott össze az Inga Kultúrkávézóban.
A két gondolkodó, bár eltérő háttérrel és nézőponttal, hasonlóan kritikus módon látja a világot. Míg Lányi a modern társadalmak felelősségét domborította ki, addig Jordán a természettudomány nézőpontjából világított rá a jelen és jövő veszélyeire. A moderátor, Jakabfi-Kovács Boglárka által irányított diskurzus során a résztvevők az összeomlás elkerülhetetlenségéről, az emberek viselkedéséről és a lehetséges megoldásokról is vitatkoztak.
Felvezetőjében Lányi rámutatott, hogy valójában mindannyian tudjuk arra a választ, hogy miért nem szeretjük a zöldeket. A modern ipari társadalmak rendjének alapja ugyanis az egyetlen dolog, amiben egyetértünk: hogy szeretnénk fenntartani a jólét pazarló formáját.
Azóta egy fenntarthatatlan növekedési modell uralja a világot, aminek következményeit régóta ismerjük: „Az 1890-es években egy svéd fizikus már modellezte a klímaváltozást. Minden információ rendelkezésre áll, a tudósok, politikusok és társadalmak mégis csak most kezdik komolyan venni a problémát.”
Jordán Ferenc egyetértett Lányival: az összeomlás nem valami, ami a jövőben várható, hanem egy már javában zajló folyamat.
A jövő latolgatása vagy mélyalkalmazkodás?
A beszélgetés egyik kulcsmomentuma a jövővel kapcsolatos két lehetséges stratégia ütköztetése volt. Lányi és Jordán egyaránt úgy vélik, hogy az emberiség válaszút előtt áll: megpróbálhatjuk előre jelezni a jövőt, vagy alkalmazkodóképesebbé tehetjük magunkat. Jordán szerint az utóbbi stratégiának nagyobb esélye van a sikerre: „Az ember rugalmasabbá teheti magát akkor is, ha nem tudja, mi jön. Nyelveket tanul, új készségeket sajátít el, kevésbé lesz helyhez kötött.”
Lányi ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy hiába a rugalmasság, ha az emberek csak saját kis világuk megmentésére koncentrálnak, a globális folyamatok akkor is továbbsodorják a Földet a katasztrófa felé. Véleménye szerint a zöldek is elkövették azt a hibát, hogy állandóan arról beszéltek, hogy a bolygót kell megmenteni.
Jordán Ferenc arra is rámutatott, hogy az utóbbi években egyre többen az alkalmazkodás szükségességére hívják fel a figyelmet a megoldások keresése helyett. Példaként említette a Golf-áramlat változását, amelyet irreverzibilisnek tart, és amelyhez szerinte kénytelenek vagyunk alkalmazkodni. Ezzel ellentétben például a mezőgazdasági beporzás problémája még korrigálható, ha közbeavatkozunk.
Passzív alkalmazkodás helyett aktív cselekvést!
Lányi András elutasította a puszta alkalmazkodás stratégiáját, mondván, hogy az csak az önfeladást szolgálja. „Egy süllyedő hajón nem azon gondolkodunk, hogyan alkalmazkodjunk a vízhez, hanem hogy hogyan tömjük be a léket” – érvelt. Az egyéni cselekvés jelentősége szerinte abban rejlik, hogy a világot csak olyan emberek képesek megváltoztatni, akik már változtattak a saját szokásaikon. Az ökológiai válság megoldása ugyanis nem fog bekövetkezni pusztán a politikai döntéshozók cselekedetei által, ahhoz egyéni és közösségi szinten is meg kell változnunk.
A moderátor azon kérdésére, hogy a nagyobb változások előidézésében ki a felelős: azok az országok, amelyek a válság fő okozói, vagy azok, amelyek a legnagyobb mértékben szenvednek tőle, Lányi egyértelműen fogalmazott: „A mi technikánk, tudásunk és nem utolsósorban a mi pusztításunk törte össze, fosztotta ki és tüntette el az afrikai, ázsiai civilizációkat.” Úgy vélte, hogy Európa és a nyugati világ kezében van a legtöbb lehetőség és felelősség a változtatásra. Szerinte az európai embereknek kellene élen járniuk a cselekvésben, mert a saját civilizációnk torz tükörképét látjuk visszaköszönni a globális világban.
Jordán Ferenc hangsúlyozta, hogy a legjobb módszer a best practice-ok követése, azaz a jó példák gyors átvétele. Két polinéz szigetet említett, amelyek eltérő módon reagáltak az ökológiai válságra. Tikopia lakói fenntartható földhasználati gyakorlatokat – például intenzív erdőgazdálkodást, a disznótartást felváltó növényalapú mezőgazdaságot, a halászat korlátozását –, valamint szigorú népességszabályozást vezettek be. Az erőforrások gondos kezelése, a szigorú szociális normák és a közösségi döntéshozatal lehetővé tették, hogy a sziget lakossága hosszú távon fenntartható módon éljen, ellentétben Rapa Nuival (Húsvét-sziget), ahol az erdőirtás és a túlnépesedés ökológiai összeomláshoz vezetett. Jordán szerint Tikopia megoldásait kellene globálisan alkalmazni: „Egy pici sziget megcsinálta, a másik nem. Hát ezt kéne most fölskálázni a Föld méretére.”
Az egyén szerepe és a kisközösségek ereje
Mint a moderátor elmondta, a jelenlegi narratívák két véglet között mozognak: egyfelől az államok és nagyvállalatok kezében van minden lényeges döntés, másfelől az egyéneknek kellene alulról szerveződve változtatni. Jordán egyre inkább úgy véli, hogy a hatékony változások felülről jönnek. Példaként említette a mali hőhullámot, ahol az 53 fokos hőségben az elnök kijárási tilalmat vezetett be, amivel valószínűleg több ezer ember életét mentette meg. Lányi ugyanakkor igen szkeptikus a felülről jövő megoldásokkal kapcsolatban, hiszen éppen azok érdekeltek a status quo fenntartásában, akik a legtöbb információval és erőforrással rendelkeznek. Lányi szerint csak a közösségi szerveződések révén van esély befolyásolni a döntéshozókat.
A klímaváltozás kapcsán a két, legtöbb vitát kiváltó téma a népességszám és a táplálkozás. Jordán Ferenc szerint nem a népesség nagysága, hanem a minősége a fontos. Izland és Észtország lakossága csekély, mégis virágzó kultúrával bírnak. Lányi András más megközelítést választott. Szerinte nem azokkal a magyarokkal van a baj, akik nem születnek meg, hanem azokkal, akik elmennek. A fő probléma, hogy a legtehetségesebbek tömegesen hagyják el az országot nem csupán anyagi, hanem életminőségi és morális okokból. A hangsúly tehát nem csupán a születési ráta növelésén van, hanem azon is, hogyan lehetne az országot vonzóbbá tenni a tehetséges fiatalok számára.
A migrációval kapcsolatban Jordán elmondta: szerinte a népvándorlás összetett folyamat, amelyet ökológiai, gazdasági és politikai kényszerek mozgatnak, és a tömeges migráció hatásaival igenis számolni kell. Lányi ehhez azt tette hozzá, hogy elsősorban Európa feladata, hogy segítsen stabilizálni a kibocsátó országokat, hogy az emberek otthon maradhassanak, hiszen a migránsok soha nem jókedvükben indulnak útnak.
Jordán Ferenc a beszélgetés záró szakaszában az ökológiai krízisre hívta fel a figyelmet, különösen a természetes élőhelyek drasztikus csökkenésére. „Ha megadjuk a természetnek a megfelelő teret, akkor az fog minket megvédeni. Nem nekünk kell védeni a természetet, csak hagynunk kell, hogy működjön” – mondta. Mivel az ember mindenevő, nem szükséges szélsőséges étrendi változtatásokkal élni, de ökológiai szempontból előnyösebb lenne kevesebb húst és több növényt fogyasztani. A mezőgazdasági területek nagy része ugyanis az állattenyésztés miatt van kizsigerelve, és ha ezen változtatnánk, hatalmas területeket adhatnánk vissza a természetnek.
A beszélgetés rávilágított arra, hogy bár az alkalmazkodás elkerülhetetlen része lehet az ökológiai válság kezelésének, önmagában nem elegendő. Az igazi változás csak a mély társadalmi és politikai struktúrák újragondolásával, az egyéni és közösségi szintű aktív cselekvéssel érhető el. Az emberi közösségek és a természeti környezet sorsa ugyanis szétválaszthatatlanul összefügg, és csak egy komplex, többszintű megközelítés adhat megoldást a kihívásokra.
Lányi András vitaestsorozata, a Miért nem szeretjük a zöldeket? már a YouTube-on is megnézhető.
