Miért megkerülhetetlenül fontos Erkel Ferenc munkássága, és vajon vetélkedtek-e zeneszerző-librettista barátjával Egressy Bénivel – erről is szót ejtettünk beszélgetésünkben.
Évtizedek óta tanít középiskolásokat. Az az érzésem, hogy minden, ami kötelező, ebből a korosztályból berzenkedést vált ki. Hogyan lehet közel kerülni a Himnuszhoz, amit a legtöbben már óvodásként kívülről fújunk, de tán nem is gondolkodtunk rajta?
Valóban régóta tanítok ének-zenét egy nemzetközi iskolában, ahol – bár legalább húsz náció ül a padokban – mindig a magyar népzenekincsből indulok ki, és az éneklés örömére helyezem a hangsúlyt. Az a tapasztalatom, hogy a kezdeti feszengés után, amiben talán a korábbi iskolai énekórák élménye is ludas, szívesen énekelnek. Éppen néhány hete említette az iskola pszichológusa – név nélkül természetesen –, hogy az egyik gyerek arról beszélt neki, milyen megnyugvást és örömet jelent számára az éneklés.
Erkel Ferenc Himnuszát nemzeti ünnepeken szoktuk előadni, előtte elpróbáljuk, de mindig hangsúlyozom, hogy ez nem gyakorlat, amire osztályzatot kapnak. A lényeg, hogy egy ünnepen, ki-ki a maga képessége szerint, együtt énekeljen a közösséggel. Mindannyian emlékszünk olyan iskolai élményekre, amikor a Himnusz közös meghallgatására buzdítottak minket ahelyett, hogy elénekeltük volna. Ennek a rendszerváltozás előtt persze világos oka volt: nem örültek az Istennel kezdődő szövegnek, így az instrumentális változat szólt mindenütt. A családi kötődésen túl éppen ez sarkallt arra évtizedekkel ezelőtt, hogy a Himnusz történetével és az erkeli változat elterjesztésével foglalkozzam.
Éppen nemrég kaptam meg egy államtitkárnak írt levél másolatát egy számomra eddig ismeretlen váci úrtól, aki szorgalmazza, hogy térjünk vissza az Erkel-féle, eredeti változat énekléséhez. Annyi könnyítéssel, hogy egy kvarttal lejjebb szóljon, így nem okoznak gondot a magas hangok. Az egyházi gyakorlatban ez már bevett dolog. 2000-ben a Szent Alberik Kórus HYMNUS lemezére is felvettük Erkel Ferenc művét B-dúrban. Lukin László tanár úr, néhai kedves atyai jóbarátom fogalmazott úgy a lemezhez írt kísérőfüzetben, hogy a Himnusz „közének”, és ez szerintem pontos kifejezés.
Mi lehet az oka, hogy ilyen nehezen engedjük el Dohnányi Ernő átiratát, mikor előtte csaknem száz évig szólt a Himnusz Erkel verbunkos, kevésbé melankolikus hangszerelésében?
Dohnányi Ernő – akinek zeneszerzői munkásságát egyébként nagyon tisztelem –a későromantikus elvárásoknak megfelelően írta át a Himnuszt 1938-ban, és meglehetősen átalakította. Erkel számára fontos volt az elején a harangszó, amely egyrészt emlékezés a nándorfehérvári diadalra, másrészt a pozsonyi gyerekkora templomi harangjának hangját idézi. Hogy ez miért került ki, nem tudom, ahogyan a verbunkos karakter mellőzése, vagy a harmincketted felvezetés elhagyása sem igazán érthető számomra. Erkel ráadásul az európai himnusz-hagyományoknak megfelelőn a végére beleírta az utolsó sor ismétlését. Legutóbb, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával és a Magyar Állami Operaház kórusával így vettük föl.
De már ennek szellemében készült el korábban egy instrumentális változat, ami a sportversenyeken csendül fel.
2013-ban keresett meg a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy szükség lenne egy 90 másodperces zenekari változatra. Az azt megelőző évben akadt számos fiaskó. Komoly megütközést váltott ki belőlem is, amikor Szilágyi Áron kardvívó tiszteletére szólt Londonban a magyar himnusz, ám felcserélték az első és második hegedű szólamot, így teljesen torz himnusz-változat jött ki. Más nemzeteknek is voltak problémáik, ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött: létrehoz egy archívumot Lausanne-ban. A MÁV Szimfonikusokkal néhány nappal később fel is vettük ezt a változatot, és azóta is büszkeség tölt el, amikor olimpiai győzelmeknél felhangzik. Különösen emlékezetes számomra, mikor Szász Emese párbajtőröző 2016-ban az első riói aranyéremnél gyönyörűen énekelte a Himnuszt. Ez volt a debütálása, egyben megerősítése ennek a felvételnek.
A visszatéréssel Erkel Ferenc változatához gátat lehetne szabni azoknak a kritikáknak, melyek szerint a magyar himnusz a legszomorúbbak egyike.
A magyaros elemek megtartásával a Himnusz visszakapja eredeti feszességet, gyorsabb tempóját. Mondjuk a másfél perces változat tempója némiképp kihívás elé állította a zenészeket is.
Miként lehetne elérni, hogy ismét elterjedjen az eredeti változat, és az szóljon például az iskolai ünnepségeken? Ez központi döntés kérdése?
Nem hiszem. A már említett, 2000-ben felvett változatot két évvel később minden magyar és határon túli iskolába elküldte CD lemezen a kulturális tárca. Azóta eltelt húsz év, CD-t már szinte alig hallgatnak, így időszerű volt újragondolni. Öt évvel ezelőtt kezdtük szorosabbra fűzni a kapcsolatot a Budapesti Filharmóniai Társaság és az Erkel Társaság között. A filharmónia zenekarát egyébként Erkel Ferenc alapította, és több évtizeden át dolgozott velük. A közös munka gyümölcse, hogy felvettük ismét az eredeti változatot, sőt, a többi pályaművet, köztük Egressy Béni verzióját is rögzítettük. A magyarhimnusz.hu oldalon ezeket mind meg lehet hallgatni.
13 pályamű érkezett a Hymnus megzenésítésére kiírt pályázatra, még Egressy és Erkel is egymással vetélkedtek.
Ők szakmai barátságot ápoltak, így talán a vetélkedés nem a legjobb szó. Bartay András volt akkoriban a Nemzeti Színház igazgatója, nevéhez köthető a két nemzeti fohász megzenésítése, mindkettőre pályázatot írt ki. Egressy Béni Erkel librettistájaként kezdte, és bár kiváló zenei vénája volt, nagyon szép dallamokat komponált, s zongorakísérettel ezeket le is tudta írni, a hangszereléshez nem értett. Éppen ezért alakult úgy, hogy Egressy Szózat-megzenésítésének hangszerelése is Erkelhez köthető.
Megjegyzem: Erkel is elkészítette a saját Szózat-változatát. A nyolcvanas években Tarczai Zoltán karnagy vetette fel Bárdos Lajosnak, hogy annyira jól sikerült Erkel Szózata, hogy mi lenne, ha elkészítené a kórus-változatát. Így is lett, és azóta szép ívet futott be a vegyeskari és a női kari változat is. Az említett 13 pályamű közül jópárat ismerünk, ám mivel jeligés pályázatról volt szó, nem tudjuk a műveket a nevekkel összepárosítani. Érdekes módon Egressy és Erkel változata a saját hagyatékukban is megmaradt, így az övékét ismerjük. Egressy változata feszegeti a himnikus kereteket, és akadnak benne a magyar nyelv prozódiájával ellentétes ritmusok.
Erkel sokat játszott operái esetében az ősváltozat vagy akár egy-egy jól ismert átdolgozás mellett teszi le a voksát? Leszármazottként lehet elfogulatlan választ remélni?
Lehet, de nem érdemes. 2014-ben a komáromi erődben mutattuk be Erkel utolsó operáját, az István királyt mindenféle húzás és változtatás nélkül, és tobzódtunk a szépségében. Ebből az operából olykor-olykor előadnak keresztmetszetet, de egészében azóta sem csendült fel. Egyetlen felvétel készült belőle, az sem egy magyar stúdióban, hanem egy világcég műhelyében.
Mi lehet ennek az oka?
Erkel soha nem volt a fősodorban, sem életében, sem azóta. Liszt Ferenc – akivel szerintem inkább barátságos viszont ápoltak, mint rivalizáltak – kora européer zeneszerzője volt, és a mai napig az ő neve meghatározó brand. Erkel tudatosan döntött úgy, hogy magyar zenét fog írni, s itthon marad. Egyszer talán Bécsig sikerült eljutnia, de onnan is hamar hazatért. Miközben Liszt járta Európát, az ő legjobb magyar tanítványait Erkel oktatta. Briliáns zongorista volt, nyolcvanéves korában is csodájára jártak, olyan Mozart-kadenciát játszott. Kodály Zoltán mondta róla, hogy Erkel volt az első, aki a zenét a nép felé, a népet a zene felé vitte. 143 év után sikerült előásnom a Magyar Cantate című zenekarra, kórusra és szólistákra komponált darabját, amely gyönyörű hitvallás a hazájához fűződő kapcsolatáról, minden benne van!
