Az előző BS koncert előtt (amelyik a ?91-es turnéjuk része volt) azt mesélték a szervezők, hogy az e-mail-re, amelyben azt kérdezték a csapattól, mire van szükségük (erre a kérdésre Madonna például sorolta: a színpadon 18 fokra, egy jól felszerelt büfé-kocsira, és így tovább, ahogy ezt hozzá hasonlóan minden fellépő részletesen szokta tudatni), ők annyit válaszoltak, idézem: 220V, 50A. Elragadó német humor volt már ez is, mint ahogy az önreprezentációjuk, a zenéjük (és itt hosszú felsorolást kezdhetnék, hány zenész és/vagy okos ember ragadtatta magát olyan kijelentésre, hogy ez nem zene) is túlmutat a gépi-lüktetésen, dallamon, szavakon, képeken, mert a Kraftwerk egy önironikus világnézet mulattató reprezentációja, közvetlen kapcsolódási pontokkal a huszadik századi német filozófiához, irodalomhoz, sőt és nyilván közélethez. Az alaptétel: jól felismerhető, és matematikai pontossággal leírható működés szerint ? ami a testet, viselkedést, kapcsolatainkat, világunkat illeti ? embergépek vagyunk, hiába nem elég emelkedett ez a metafora nekünk. Talán ehhez a gondolkodásmódhoz vezethető az is vissza, hogy aligha volt és pláne nincs ebben a nagyságrendben zenekar, akiket nem tudott a média használni, ellenben ők a maguk érdekei szerint megjelentek a sajtóban, ha aktuálisan üzenetük volt. Így aztán sokkal többet nem lehet tudni a két már javában nagypapa korú alapítóról sem, minthogy azért feszül az űrbúvár-ancúg rajtuk, mert sokat bringáznak.
A tóparti koncerten többségében a harminc évvel ezelőtti dalokat ? az 1974 és ?81 között született darabokat (Autobahn, Radioactivity, Trans Europe Express, The Model, Computerworld és így tovább) ? remixelték, inkább a hagyományokra tekintettek korszerűsítve, semmint forradalmi hangulatban. Előadtak persze újabb dalokat is ? mint például az Aerodinamic című és tartalmú munkát, szélcsatornás vizsgálatok alapján egységbe dolgozva a régebbiekkel. A hangzás olyan volt, mint egy új Mercedes: sok minden már nem a régi, a láthatatlan dolgok aztán végképp mások, de a lényeg mégis ugyanaz, mint negyven évvel ezelőtt: ipari népzene ez, ahogy Ralpf Hütter mondta a kezdetekkor. Tréfás program düsseldorfi konzervatóriumban végzett zenészektől, hogy kisebb nagyobb kihagyásokkal negyven éve német hatékonysággal, precizitással, sőt kimondott sportszemlélettel zenét csinálnak ? aki vevő az önreflexív humorukra, az most is jól szórakozott az elektro-popart-esztrádon. A zene motorikus tai-chi mesterei, vagy ahogy magukról mondták: musik-arbeiterek a dalok egy részét német verzióban adták elő (a francia és angol mellett, és a já tvoj szluga, já tvoj rábotnyik kritikai szóhasználatát se feledjük), amitől még inkább konstruktivista hangzású lett a koncert. A Menschmaschine után pontban tizenegykor ért véget a géphangverseny, hogy aztán magukból kivetkőzve rátegyék a harminc perc jól kidolgozott ráadást: az áthajlás a We are the Robots volt, ezalatt a négy laptop mögött négy felsőtesthumanoid ?zenélt?.
