A művész még életében ide, a Kiscelli Múzeum templomterébe álmodta meg a kiterített leplekre festett sorozatát, ez volt a kiállítás szervezőelve. A körkörösség, a spirálszerű visszatalálás Reigl Judit művészetében hangsúlyos elem, ő is mindig visszatért azokhoz az ősélményekhez, amelyek meghatározták. Száz éve született, ebből az alkalomból több múzeum is bemutatja életművének különböző szakaszait. A Kiscelli Múzeum a figurális képeiből válogatott, a Fonds de dotation Judit Reigl alapítvány pedig egy nagyméretű képet adományozott a múzeumnak Reigl Judit Kívül-sorozatából. A festményt az alapítvány elnöke, Roberta Bernard adta át Molnárné Aczél Eszternek, a Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár főigazgatójának.
Az eseményen beszédet mondott Franciaország magyarországi nagykövete, Claire Legras is, aki kiemelte, ez az első alkalom, hogy az alapítvány ekkora értékű művet adományoz egy magyarországi közgyűjteménynek. A festmény kiválóan érzékelteti Reigl Judit munkamódszerét: régi képeire festette az újakat, meghagyva nyomait a korábbi rétegeknek. Ezen a képen a 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak, 1998-ban került rá a lebegő emberalak.
Az ünnepélyes képátadás után a kurátorok, Róka Enikő és Gát János tartottak tárlatvezetést. Róka Enikő bevezetésképp a kiállítás elrendezési szempontjairól beszélt. A kiterített leplek adták a rendezés alapját, a képek még Reigl Judit javaslatára lettek elhelyezve az egykori templomépület főhajójában. Ez az első, amit megpillant a látogató, és ahogy az épület gerincén végigfut a folyamat, sejthető, hogy nem a kronologikusság lesz a szervezőelv, hanem a spirálszerűség, a folyamatos visszatérés a kiindulópontokhoz, ahogyan a művész alkotói korszakai is egymásra rétegződnek, gyakran nem csak átvitt értelemben.
Gát János vezet végig a tárlaton. Barátsága Reigl Judittal minden mondatban tetten érhető, úgy beszél róla, mintha jelen lenne köztünk, és a videófelvételek, interjúk miatt mi is úgy érezhetjük, mintha ő is a kísérőink között lenne. A képek alatt az alkotó kommentárjai sorakoznak, mindegyik szakaszról van mondanivalója. Erős személyisége átüt a képeken, át minden irányzaton. Bár Franciaországban a szürrealistákhoz csatlakozott először, később úgy döntött, a saját útját járja. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – József Attila után ő is ezt a mottót választotta, mikor megírta André Breton szürrealista festőnek, hogy elhagyja az alkotói csoportot. Később sem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem, a saját útját járta, befelé.
A kiállítás a kritikusok által figurálisnak nevezett szakaszt állítja a középpontba, ez nagyjából a nyolcvanas évektől 2008-ig tartó alkotói időszak összefoglalása. Jelenleg a Szépművészeti Múzeumban tekinthetőek meg a kései grafikák, az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tartó alkotói szakasz pedig Berlinben látható. Azért érdemes kiemelni, hogy a kritikusok szerint figurális, mert Reigl művészetében nem különül el az absztrakttól, mintha az, ami absztraktnak tűnt, mindig is embert formázott volna. Gát János leszögezi, amikor a képekről vagy a művészről beszél, igyekszik elkerülni az ihlet, inspiráció és képzelet szavakat, mert a festő nem hitt abban, hogy ezek ténylegesen elkülönülve léteznek, Reigl Judit minden esetben saját vagy mások valóságát festette. A bejáratnál látható Egy test többesszámban II. című képen is mind valós figurák sorakoznak, például tárlatvezetőnk is, de szerepel a művész édesapja, egy ismerős család kisfia, akit egyszer látott táncolni, illetve Betty Anderson is, aki egy életen át társa volt. A kép az utolsó nagy munkák közül való – az ekkor már kilencvenhez közelítő művész belátta, hogy nem bír állni annyi ideig, amennyit egy nagy méretű kép kíván.
A folyamatosságot és visszatérést sokszor az élet hozta: egy galéria, amely a képeit tárolta, beázott, így az otthonába érkezett nagyjából negyven régebbi képe. Ezeket is újraalkotta néhány hónap alatt, az emberalakok többnyire krétával vagy szénnel kerültek az olajképekre, utóbbi technikához Csontváry szénrajzai adták az ötletet. A Folyamat-sorozat, valamint a Kijárat/Bejárat-sorozat képei is újjászülettek így. Betty halála ihlette azokat a figurális képeket, ahol ezek az emberalakok krétával és vagy szénnel rajzolva megjelennek.
Érdekes az élet és művészet gyakori összjátéka: Reigl édesapja sokszor mint Lázár jelenik meg a képeken. Az első világháború alatt törmelék alá került, és három napig nem találtak rá. Akit tehát halottnak hittek, mégis élt, ezután született Reigl Judit, új élet fakadt. Az illúziók másutt is felbukkannak, például az Ember-sorozatban. Reigl Judit fiatal korában látott egy Michelangelóról szóló fekete-fehér brosúrát, ez megragadt emlékezetében. A sorozat darabjain eleinte nem látszott világosan az emberi torzó, absztraktnak tűnt, de később erőteljes színű hátteret kapott, így már elsőre látható a férfitest. A folyamatosság lehetőséget teremt arra, hogy idővel szemünk elé táruljon az, ami végig ott volt. Mivel a művésznek végtelenül fontos volt a költészet – különösen József Attila –, ezért úgy is fogalmazhatnánk a képekkel kapcsolatban: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve/ nézem, amit meglátok hirtelen.”
A kiállításon folyamatosan úgy érezhetjük, egy történés, happening részesei vagyunk, a bennünk zajló történések hozzák elő a képek lényegét. A korábban említett Lepel-sorozat fordított frottázstechnikával készült (frottázstechnika: Max Ernst használja, mikor egy tárgyra, például egy érmére papírt helyezünk és a papír dörzsölésével feltűnik az alatta lévő tárgy minden részlete – a szerk.), a művész széles és vékony ecsettel temperát vitt fel a lepedőkre. A gyors száradást követően a lepedő másik oldalán is feltűnik egy kép. Ezek a lepedők is átmenetek, amelyek eleinte számára is meglepetések voltak, később pedig tudatosan használta ezt a technikát. A főhajóban lebegő lepedők szakrális asszociációkat hoznak fel, elég csak a torinói lepelre vagy Veronika kendőjére gondolni. Végtére is minden lepedőn, vásznon és képen a saját tükröződésünket látjuk. A nagy tér is segítségünkre van, közelről megnézhetjük, távolról megláthatjuk a valódi képeket, helyük lesz a nagy egészben.
Egy időben teljesen lekötötte Reigl Juditot az anyaggal való kísérletezés, folytatja tárlatvezetőnk. Olaj és akril reakcióját vizsgálta, hogyan reagálnak egymásra – ez volt a korábban említett Folyamat-sorozat. A kísérletezések eredménye egy olyan vastag festékfal lett, amit a művész át akart törni, így később kapuk kerültek a képekre közel két éven át. Aztán a kapu előtt megjelent egy emberi alak. Önéletrajzi könyvében említi, hogy akkori lakhelyén kaput vágott a lakás két szobája közé, de egy másik élmény is meghatározó volt a folyamatban. 1947-ben látott egy férfit Ravennában, aki gyümölcskosárral kezében állt otthona kapuja előtt, kulcsát kereste. Reigl gyorsan le akarta rajzolni, de a lábak valahogy nem kapcsolódtak a földhöz, nem értek le, mintha a küszöb és a test taszítaná egymást. Ezután kezdtek figurái szárnyalni, felfelé lebegni. Greco álló figurái repülnek, repülő figurái állnak – Reigl Judit ezt csodálta, és megpróbálta felemelkedtetni figuráit.
Az emberalakok szerelme halálával megsokszorozódtak, halottai a képeken éltek tovább. Különösen érdekes az a kép, amely zöld embertömeget ábrázol, ami „egy kórus, aki mindannyian vagyunk, és mindenki magát látja” – mondta róla a kurátor. Érdemes aktívan részt venni a kiállításban, nyomokat olvasni, felfedezni a különböző rétegeket. „Hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat” – ötlik eszembe automatikusan a versrészlet.
2001-ben a szeptember 11-én történtek nagy hatással voltak rá, ahogy ő fogalmazott „amikor (…) megpillantottam a New York-i ikertornyok pusztulásának a képeit, mindenki máshoz hasonlóan szörnyű sokk ért. Ezután következett az újabb döbbenet, amikor holttestek elkezdtek hullani, hiszen ez engem személyesen érintett. A zuhanó testek látványa pontosan az én képi problémám volt (a hatvanas évek óta), amely a szemem előtt bontakozott ki a képernyőn. Néha a kép mozdulatlanná válása miatt a testek akár emelkedni, akár zuhanni vagy lebegni látszottak egy meghatározhatatlan térben.”
Ez a tragédia újabb löketet adott annak a problémának, ami régóta foglalkoztatta. Közel egy évig festett az ikertornyokból zuhanó testeket, majd következett a feltámadás: az alakok lebegni kezdtek újra, és az ég felé tartani. Gát János kiemelte, hogy a Feltámadás-sorozatban a kréta- és szénvonalak széttartanak, fogalmazhatunk úgy is, hogy láthatóvá válik a folyamat, amikor a lélek és a test kettéválik.
A templomtér néhai sekrestyéjében az emberalakok után megjelennek a madárfigurák. Természetesen ennek is egy gyerekkori madárélmény az alapja: a pálosok templomában látott öntöttvas madár nagy hatással volt a művészre, már korábbi munkáiban is megjelent az ötvenes években, de mikor már nehezére esett a járás, akkor kezdett el újra a madarak felé fordulni. 2012-ben hosszú papírtekercsekre rajzolta őket tussal a földön ülve, hogy aztán a falra kifeszítve szárnyalhassanak az ég felé. Velük együtt Reigl Judit is, aki élete vége felé gyakran mondta, hogy mivel már nem tud járni, ezért most repülni tanul.
Keserédes a tárlatvezetésünk vége. Gát János búcsúzásképp elmondta, úgy érzi, Reigl Judit nem is halt meg. Gyakran azon kapja magát, fel akarja hívni, hogy elmondja neki, milyen jól sikerült a kiállítás. Hasonlóan viszonyult a festő is a halottaihoz: amikor szerelme meghalt, gyakran mondta, ha jó hírt hallott, hogy fel kéne hívni Bettyt.
Sokáig maradok még a kiállítás apró tereiben, a tágasság után jólesik egy kis zug, ahol ha fel nem is hívom, de hallgathatom Reigl Judit hangját. Néztem a videóra vett műtermet, amelyet önmagának épített, rengeteg újságkivágással a falon, gyerekkori emlékképekkel, kedves festményekkel, kinagyított fotókkal az ikertornyokból zuhanó emberekről. Tényleg nehéz eldönteni, merre tartanak ezek az idegenek, zuhannak-e vagy emelkednek. Az interjúkban álmairól is mesél, amelyeket nagyon élénken élt meg, az álmodás része volt életének és valóságának. Kilencven éves kora után egyre inkább az álmok lettek a hangsúlyosak, mivel kevesebb történes érte a mindennapokban.
A lebegésemből egy egészen prózai részlet rántott ki: a valaha volt kolostor pincéjébe invitálnak, hogy nézzem meg A jólfésültség története című tárlatot. Pompás frizurák, fodrász-szalonok és hajtekerő ketyerék között próbálok visszaevickélni a valóságba, vagy legalábbis közelebb érni a lábammal a földhöz. Nem egyszerű mutatvány, ha nem is pokolra, de pincébe kell hozzá menni.
A Szárnyalás című kiállítás október 27-ig, A jólfésültség története pedig október 29-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.
Nyitóképen Reigl Judit Szárnyalás című kiállítása a Kiscelli Múzeumban. Fotó: Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár / Keppel Ákos
