Ezúttal nemcsak a sodró lendületű cselekmény köti le az olvasó figyelmét. A sokak által sokszor mesélt történet fordulópontjaihoz hasonlatosan a főszereplő kételyei rögzülnek az olvasói tudatban, mert az emberi létezés erkölcsi normáival szembesítenek.
Utazni életünk legregényesebb fejezetei közé tartozik. Idegen kultúrákat, tőlünk eltérő életeket megismerni izgalmas lehetőség. A kényelmes kupé vonzerejét kellemes utasokkal senki nem tagadhatja. Ám, ha az embert marhavagonban szállítják sokadmagával, hogy még levegőt sem tud venni, más szükségletről nem is beszélve, ráadásul többedszerre, átértékelődik a sokra taksált utazás „élménye”.
Néhányszor dönthetett volna másképp, elindulhatott volna másfelé is, ám végzete és saját makacssága hazájába sodorta.
A befejezetlen Kilenc koffer esetében nem beszélhetünk a modern regény formai eklektikusságáról. Ám a szerző az idősíkokat olvasmányosan kezelve vezet végig egy életen keresztül, amelyet a 20. század minden elképzelhetetlen módon megalázott. Az a bizonyos kilenc bőrönd nem fért fel más vagonra, csak a Budapestre tartó vonatra. Ezért tért haza a második világháború kitörése előtt Párizsba távozó szerző és felesége „éppen a legjobb időben” Magyarországra, hogy elérjék a „másfajta” vonatot a koncentrációs táborba. Az író megjárta az első világháborút, a második világégésben zsidó munkaszolgálatosként került az ukrán frontra. De nemcsak az átéltek részletezése miatt emlékezetes a könyv.
Az egyik esszészerű részben a barbárságot nemcsak származási vagy osztálykülönbséggel magyarázza, így víziója apokaliptikussá szélesedik. „Doktorokat akarok a lovak mellett látni – recsegte Körösztös őrnagy, amikor Kijevbe megérkeztünk. Nem bankárokat, gyárosokat, még csak nem is valutásokat, Friedländer! Doktorokat! Még csak nem is a zsidókat akarják ezek megölni, Friedländer, hanem magát a civilizációt.” (213) (Zsolt Béla: Kilenc koffer. 21. Század Kiadó, Budapest, 2015.)
Az elbeszélőtechnikáját tekintve egyébként egyenetlen Kilenc koffer sokatmondó és elegáns narratív eljárással jelöli meg önmaga ideális olvasóját. Friedländer hűséges hallgatója, mintegy első befogadója, értékelője a főszereplő tudatában csapongóan megjelenő kínzó emlékeknek. Az első olvasó szenvtelensége, máskor kétségbeesése látszat csupán, hiszen Friedländer, a valójában aktív hallgató egyik fiát önkezével temeti el, míg a másiknak szökésében vesz részt tevékenyen. Aztán öngyilkosságot követ el, hiszen nincs már miért élnie és főleg nincs miért hallgatnia a szenvedés labirintusába rekedt ember történeteit. A regény világában így válik eggyé a mese, az emlékezés, valamint a befogadás roppant változékony intenzitása.
Magyarországon a Kilenc koffer az elsők között foglalkozott a holokauszt témájával. Bár a Haladás című hetilapban folytatásokban már 1946-ban olvasható volt, könyvalakban csak 1980-ban látott napvilágot. A regényt most Schallinger Richárd és Molnár-Keresztyén Gabriella írta színpadra. Az adaptációt az utóbbi rendezte meg a Bálint Házban.
Hallgatni kell, vagy beszélni róla, halljuk a felütésben. Salinger Gábor az író alakítójaként az utóbbit választja. Így avatódik be a publikum abba a rémítő korszakba, amelyben a legalapvetőbb emberi jogokat tiporták sárba, és mindezt ideológiával is indokolni igyekeztek. Később, a legaljasabb indulatok elszabadulásával nem volt szükség az eszmék segítségére, hiszen a terrort magyarázni sem kellett, elég volt következetesen alkalmazni.
Salinger elbeszéléseinek két időbeli iránya van. Az előadás jelen idejében az író mintegy 25 000 sorstársával együtt a nagyváradi gettóban vegetál. Ebből az alaphelyzetből kalandozik a főszereplő a saját és Magyarország múltjának pokoli rétegeibe.
Higgadt íróembert látunk, akit már kevés dolog tud kihozni a sodrából. Többen fordulnak a főszereplőhöz jó tanácsért, iránymutatásért, hiszen nemcsak értelmiségi, hanem közismert ember volt az elharapódzó őrület előtt. A színész szépen érzékelteti a folyamatot, amelyben az „én” saját maga tanújává válik. A testi-lelki fájdalom átlényegülése, azaz önmagán kívül helyezése, a megbízható megfigyelő pozíciójának megtalálása nem szándékosan történik. A tapasztalatok kényszerítik erre az egyént, de ez lesz túlélésének egyik záloga.
Salinger az előadás szituációjában megidézi az egyik kislányt a nagyváradi gettóból. A végsőkig kétségbeesett kisgyerek felháborodott, nem titkolt gyűlölettel fordul szüleihez, mondván, hogy merték azok zsidóként „erre” a világra hozni.
A Bálint Házban látható előadás alkotói jó érzékkel hagyják ki Zsolt Béla megmenekülését. Az író felesége és rokonai Auschwitzban vesztették életüket, míg a Kilenc koffer szerzője az úgynevezett Kasztner-akció segítségével vonaton jutott át Németországból Svájcba. Ám ez a színpadon nem jelenik meg, így lekerekítve teljesebb élményt kapunk.
A szépen sikerült produkció jeleneteit fenyegető vonatzaj választja el egymástól. A zárlatra felerősödik a fenyegető pályaudvari moraj. Bőrönd kerül a színpadra, és elindulnak a bevagonírozottak az utazásra, amelynek végállomásán a minden emberin túli várja őket.
Színlap és előadás-időpontok a Bálint Ház honlapján.
Fotók: Keresztyén Balázs / Bálint Ház
