Árvíz, hit és delírium: tíz kortárs magyar fotókönyv a legjobbak közül

Szombat Éva: Echo in Delirium 

„Az Echo In Delirium a nyolcvanas és kilencvenes évek tárgykultúrájával és designjával foglalkozik, amikor a régió egyik izmusból a másikba vándorolt” – írja fotókönyvében Szombat Éva. A nosztalgia találkozása Szombat hihetetlenül egyedi és felismerhető képi világával pedig nagyon betalált: a kiadvány tavaly novemberben a Paris Photón volt versenyben a PhotoBook of the Year kategóriában, ami a szakma egyik csúcsa. 

A fotográfus azt vizsgálja, hogyan válik a múlt nosztalgikus tárgykultúrája a jelen bizonytalanságai között egyfajta kapaszkodóvá, menedékké, ahova komfortos néha visszabújni. Míg Szombat Éva előző könyve (Orgazmust akarok, nem rózsát) a női szexualitást vizsgálta, az Echo in Delirium a pandémiák, konstans háborúk, gazdasági recessziók és lappangó AI-fenyegetés korában hív vissza az 1980–90-es évek miliőjéhez, egyszerűbben értelmezhető világához no és tárgykultúrájához, egyszerre idézve fel a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet emlékeit és a történelem ciklikusságát.

Zoltai András: Flood Me, I’ll Be Here 

A 2025-ben Hemző Károly-díjjal elismert Zoltai András Flood me, I’ll be Here (Eláraszthatsz, én itt leszek) című albuma nem egyszerű riport: egy lírai dokumentarista munka, világszínvonalon tálalva. Az északkelet-indiai Majuli szigetén, öt éven át készített sorozat a klímaváltozás és a talajerózió következtében eltűnő világot mutatja be, de nem úgy, ahogy azt a hasonló, szenzációhajhász anyagoknál megszokhattuk. A katasztrófaturizmus esztétikája helyett a fotográfus humanista, spirituális és ökológiai nézőponttal közelít. 

A kötet vizuálisan is lenyűgöző, meditatív ritmusú tájképei és a hétköznapok jelenetei úgy áramlanak, mint a Brahmaputra, a folyó, amely olykor könyörtelenül bánik az emberrel, de amellyel a helyiek megtanultak együtt élni. Az Eláraszthatsz, én itt leszek az emberi kitartásról, a mulandóságról és a folyamatos változás elfogadásáról szól. 

Zoltai András így emlékezett vissza, hogy hogyan alakult ki a sorozat narratívája: „2020-ban még tapasztalatlan fotográfus voltam. Próbáltam intuitíven közelíteni – majd úgyis lesz valahogy. Az első élményem ott az volt, hogy ez a homoksziget csökken. Gátakkal és homokzsákokkal próbálják védeni, de végül el fog tűnni. Azonnal bekapcsolt a fotóriporteri reflex: be kell mutatni, hogy a klímaváltozás hatására az itt lakóknak el kell menekülniük. Hamarosan kiderült, hogy ez téves feltételezés volt részemről, amit a nyugati narratíva mondat velem, azaz, hogy ezek az emberek áldozatok. Nem biztos, hogy ez a vezérszál, mert ebben a történetben sokkal fontosabb dolgok is rejlenek.

Például az, hogy valaki négy órán át halászik, és utána szétosztja a faluban a zsákmányt. Az sem feltétlen igaz, hogy az itt élőknek el kell menekülniük: leszúrják száz méterrel arrébb a bambuszházukat, és ott fognak tovább élni. Felveszik a folyó ritmusát, és próbálnak benne keresni egy helyet maguknak. Ők nem a természet felett állnak, hanem együtt, a részeként léteznek.”

A teljes interjú itt olvasható.

Koleszár Adél: Only Have Faith

A „Solamente ten fe!” (Csak legyen hited!) jelmondattal működik az a mintegy kétszáz önkéntes nőből álló Veracruz állambeli kollektíva, amely Latin-Amerika legnagyobb közelmúltban keletkezett tömegsírjának feltárását végzi. Eltűnt hozzátartozóik után kutatnak, akik a mexikói drogháború és a Veracruz államban tapasztalható rendszerszintű erőszak áldozataivá váltak. Koleszár Adél fotográfus pedig több mint egy éven át, 2017 és 2018 között fényképezte a kollektívát, de interjúkat is készített velük.

Az ebből a munkából készült könyv a kortárs dokumentarista fotográfia etikai és reprezentációs határvidékeit kutatja. A kábítószer-háborút és az ezt kísérő emberi tragédiákat nem silányítja árucikké, ugyanis a fotográfus lencséje előtt a táj és az egyén kapcsolata a főszereplő. Koleszár narratívája nem a látvánnyal akar sokkolni, hanem a személyes vallomásokra épül. A sorozat és a belőle készült könyv komplex vizuális esszé, amely a már említett Colectivo Solecito de Veracruz anyáit követi, akik kitartása, gyásza és állhatatossága a rendszerszintű erőszak árnyékában a világ túlfelén is megindító. 

Ide kattintva lehet belenézni a könyvbe.

Kállai Márton: Matuzsálemek. Barangolás Magyarország nagy fái között 

Öt éven át készült Kállai Márton fotósorozata, mely hazánk legidősebb, legnagyobb és különleges fáit mutatja be. A fotográfus az ország minden zugát bejárta ismert és ismeretlen fák után kutatva, tavaly ősszel pedig közösségi finanszírozással jelenhetett meg a Matuzsálemek – Barangolás Magyarország nagy fái között című, azóta az Ünnepi Könyvhéten díjat is nyert album. Persze nagyon megérdemelten, ugyanis a Matuzsálemek jóval több, mint dendrológiai dokumentáció: meditatív vizuális esszé, ha úgy tetszik, portrésorozat, amelyben fellelhető némi kortárs ökokritika is. 

A fák ezúttal nem statikus háttérelemek, hanem igazi autonóm entitások, majdʼ hogy nem szólalnak meg, mintha csak egy Tolkien-könyvben járnánk. A „falét” kettősségét mutatja be a dús, fenséges lombkoronáktól az évszázados, korhadó, enyészetté váló törzsekig. A könyvben ráadásul a kultúra és a természet szépsége összefonódik, ugyanis olyan szerzők írnak a fotók mellett, mint Aszalós Réka erdőökológus; Boldizsár Ildikó mesekutató, író; Háy János író, költő; vagy éppen ifj. Vitray Tamás biológus, szakíró, a National Geographic korábbi főszerkesztője. 

„Sokkal meditatívabb fotográfiai eljárás volt, mint amit korábban megszoktam. Érdekes módon ráadásul ez az a sorozat, ami a legtöbb emberi reakciót kiváltotta – dacára annak, hogy a képeken nem szerepelnek emberek. Olyan empátiát éreztem az emberek és a fák között, ami talán azt is túlszárnyalta, mint az emberábrázolásban a néző és a szereplő között látható. Amikor ezzel a témával kapcsolatban segítséget, útbaigazítást, információt kértem, vagy amikor a szerzőket megkerestem, mindenki azonnal igent mondott. Ez a téma úgy megszólította az embereket, mint egy erős, drámai riport” – mesélte Kállai Márton. A teljes cikk itt olvasható.

Fabricius Anna: Home Is Where Work Is

Idén februárban hirdették ki a legjobb hazai fotókönyvért járó Rosti-díj nyertesét, a zsűri pedig Fabricius Anna Home Is Where Work Is című albumát választotta. Fabricius Anna nem mindennapi dologra vállalkozott: a családjuktól távol, Magyarországon dolgozó távol-keleti munkások szociális kapcsolataiba és a kultúra megtartó erejébe nyújt betekintést, miközben feltárja a fényképek és a mobilitás összefüggéseit is.

Az Itt a munka, hol az otthon? egy olyan munkafolyamat eredménye, melynek során a fotográfus a mezőgazdaságban vagy a feldolgozóiparban dolgozó vendégmunkásokkal dolgozott együtt. A résztvevőket arra kérte, hogy küldjenek magukról egy szelfit valamelyik családtagjuknak, aki aztán erre a fényképre digitálisan írt vagy rajzolt egy üzenetet. Fabricius Anna pedig aztán a végeredményt leképezte a valóságba: megrendezte a jelenetet, és analóg kamerával rögzítette. Azaz lényegében kísérletet tett a távolság csökkentésére.

A könyvbe ide kattintva lehet betekinteni.

Urbán Tamás: A fotóriporter naplójából 1945–2000

Urbán Tamás visszaemlékezése a klasszikus fotóalbum és a személyes emlékezetre épülő műfaj határán egyensúlyozó vállalkozás, naplószerű vizualitással tálalva. Mintegy fél évszázadnyi fotóriporteri életmű szubjektív reflexióit gyűjti egybe, a végeredmény pedig egy olykor komor, de mindenképpen tanulságos történelmi tabló a 20. századi Magyarországról, kifejezetten a társadalom peremvidékeinek bemutatására koncentrálva.

A szociografikus dokumentarizmus ebben a kis kék könyvben összetalálkozik a vizuális önéletrajzzal, az olvasó pedig elég hamar megérti, miért Urbán a szakma egyik élő legendája. Egy olyan fotográfus, aki pályája során egyszerűen mindenkivel képes volt szót érteni, akit a hetvenes években (!) nők beengedtek az orvosi szobába a lehető legkiszolgáltatottabb pillanataik megörökítésére, és aki olyan szintre ért a brutális bűnügyi tudósításokban, hogy végül elkerülhetetlenné vált számára a kiégés.

A könyvben személyes sztorik és mély empátiával megrajzolt emberi sorsok rajzolódnak ki, az olvasó pedig rájön: van, akinél a fotográfia nem csupán szakma, hanem életmód és a világ megismerésének kulcsa.

Urbán Tamás így vall munkamódszeréről: „Henri Cartier-Bressonnak volt egy híres mondata, hogy a döntő pillanatot kell elkapni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy nekem mi a döntő pillanat. Én mindig kivártam azt a pillanatot, amikor elővehettem a gépemet, sok fotót éppen ezért nem is készítettem el.” A teljes életútinterjú itt olvasható.

Bartha Máté: Anima Mundi 

Ez az enigmatikus fotókönyv kísérletet tesz a város rejtett összefüggéseinek felkutatására. A cím, Anima Mundi egy metafizikai keresési folyamat feltérképezését és rendszerezését összesíti, a Capa-nagydíjas alkotó pedig a sorozat és a könyv címét a platóni filozófiából vette, mégpedig a „Világlélek/-szellem” koncepcióból. Platón szerint ugyanis létezik egy mindent összekötő, egyetemes szervezőelv, melyben minden mindennel összefügg.

Bartha Máté projektje és a könyv pedig arra a vágyra mutat rá, ami tulajdonképpen az összes létező hitrendszer és vallás alapja is, és amelyre az emberiségnek égető szüksége van a túléléshez: létezik egy kiismerhetetlen, nálunk magasabb rendű erő és rendezőelv. Az Anima Mundi nyolc fejezete a jelen sötét, monotonitásában nyomasztó mivoltára is reflektál, de közben megmutatja rejtett szépségét is. Épített környezetünket vizsgálja, ezen a térképen pedig úgy vizsgálódik, akár egy vizuális kartográfus.

A könyv tartalmáról bővebben itt.

Pictorial Collective: Petőfi utcák népe 

Magyarországon 2800 Petőfi Sándorról elnevezett utca van: ha összefűznénk őket, eljutnánk az Atlanti-óceánig. A Pictorial Collective dokumentarista fotós csapata pedig fogta magát és végigfényképezte a Petőfi utcák lakóit Budapesttől Borsodig, Győrtől Kehidakustányig, a fotókat pedig egy nagy sikerű kiállításon mutatták be, melynek anyagából könyv készült. A Petőfi utcák népe igazi társadalmi látlelet és kordokumentum: irtó izgalmas lenne néhány év elteltével bejárni ugyanezeket az utcákat, és megnézni, vajon mi változott.

„Prekoncepcióval megy az ember sok helyre. Petőfibányán például nem sok jóra számítottam, végül mégis ott fotóztam a legszebb kert versenyének győztesét, és ott volt a legnagyobb vidámság és buli. Számtalanszor találkoztunk a legleszakadtabb településen a legboldogabb, legbefogadóbb emberekkel, míg máshonnan vasvillával kergettek el, pedig Ferrari állt a ház előtt. Óriási kaland és tapasztalat volt” – mesélte nekünk a megjelenéskor Mohai Balázs, a csapat egyik fotográfusa. A teljes interjú itt olvasható.

Tombor Zoltán: Lost & Found

Az album, mint ahogy Tombor Zoltán azonos című kiállítása, személyes vizuális önvallomás, amely a függőség, a szégyen és az önismeret mély, belső folyamatait dolgozza fel. A képek egy felépülés történetét rajzolják ki, ahol a törékenység és az újrakezdés egyszerre van jelen. A nemzetközi divatfotós közegből érkező alkotó ebben az anyagban leveti a glamour réteget, és kíméletlen őszinteséggel fordul saját története felé. 

Amikor a Lost & Found kiállítás megnyílt, Tombor így mesélt nekünk a projektről:

„A munkám elsődleges célja, hogy a problémára, jelen esetben a függőségre, felhívjam a figyelmet. Úgy teszem univerzálissá, hogy a saját kínlódásomat és tapasztalataimat feketén-fehéren kiteszem az asztalra. Ezek az én gondolataim és érzelmeim: drámaiak, sokfélék és olykor kibogozhatatlanok.

A függés nagyon komplex társadalmi probléma. Nekem ez szerhez és alkoholhoz köthető, de a pornó-, az internet- és játékfüggőség vagy a társadalom által elfogadott, sőt erénynek tartott munkafüggés is idetartozik. Egy szerencsejátékost elítél a közösség, de egy munkamániás vagy egy csinos, ám evészavaros fiatal gyakran pozitív visszacsatolást kaphat. Bevonom a közönséget, hogy a képeim tükrében gondolkodjunk együtt erről a számomra meghatározó, de a társadalom szempontjából is igen fontos ügyről.” A teljes interjú itt olvasható.

„Ha lesznek jó fotóim, küldök” – Csinszka összes fényképe

„Ha lesznek jó fotóim, küldök.” (Boncza Berta levele Tabéry Gézának, 1910. dec. 28.)

„Küldök egy képet. Jó. De nem mindig vagyok ilyen. Az arcom a ruhámmal és a kedvemmel változik. Kokottos és színésznős – mondják öreg és vénülni nem szerető asszonytársaim, és kivételesen csak szép, egzotikus és intelligens nők szeretnek. Pedig semmi boltból magamra vett feltűnni akarás nincs rajtam. Nagyon egyszerűn öltözöm, borzasztó napjaim vannak, s a temperamentumom bár élénk és szeszélyes, sohasem lármás vagy pózolt. Egészben én – én vagyok, és sem pesti színésznőkhöz, sem pesti kokottokhoz hasonlítani nem lehet ambícióm.” (Boncza Berta levele Baróti Máriának, 1916. dec. 9.)

A végére pedig egy kuriózum: ez a frissen, szintén a könyvhéten megjelent kötet a Csinszkáról készült összes, különböző közgyűjteményekben, magángyűjteményekben fellelhető, valamint folyóiratokban, lapokban nyomtatásban fennmaradt fényképeit mutatja be gyermekkorától egészen a temetéséig a Petőfi Irodalmi Múzeum által kiadott írói fotóikonográfiák sorában elsőként jelenik meg egy női alkotó fotósorozata. Igyekszik a teljességre törekedni, fotók mellett ráadásul különféle adatokat és idézeteket is olvashatunk többnyire Csinszka leveleiből, memoárjaiból, verseiből és interjúiból.