Az elfuserált Mózes, aki útközben Jónássá vált

Az egyik legjelentősebb kortárs ukrán szerző, Szerhij Zsadan a hazája elleni orosz agresszió megindulása óta versekben, esszékben és a művészbarátaival szervezett irodalmi-zenés performanszai keretében folyamatosan megnyilvánul. Azonban sokáig ódzkodott attól, hogy az orosz invázióról, illetve annak fokozódásáról egy regény szüzséjén keresztül szóljon az olvasóihoz. Ódzkodása okaira, illetve arra, hogy 2016-ban végül miért fogott mégis hozzá A diákotthon című regényéhez, a kötet orosz (!) fordításáról írott esszéjében, valamint az Igor Pomerancevnek adott interjújában számolt be.

Egyfelől az olvasók fejével gondolkodott, amikor úgy érezte, még nem jött el az ideje a háborús események prózai feldolgozásának. Hiszen olvasás közben „senki sem akarja újra átélni a félelmet”. Az irodalomnak terápiaként kéne szolgálnia, de háborús körülmények között az nem terápia, ha a művek újra eszünkbe juttatják a fronton elesett embereket. Éppen ezért „messze nem mindenki van felkészülve arra, hogy a háborúról olvasson”, ahogy arra sem – teszi hozzá Zsadan –, hogy „a háborúról írjon”.

Ez utóbbihoz pedig nézőpontváltásra van szükség. Azaz Zsadan időközben felismerte: annak érdekében, hogy az olvasói elsősorban ne a politikáról és a nagyhatalmi törekvésekről beszélgessenek a regénye ismeretében, a fókuszt arra a kisemberre kell helyeznie, aki az utcára kilépve automatikusan meggörnyed, hátha úgy kevésbé van kitéve az esetleges lövéseknek, akinek a szeme gyulladt a kialvatlanságtól és a fagyos hidegtől, és aki folyton szaglászik maga körül, hisz a háborúnak sajátos – A diákotthon szinesztéziákkal telitűzdelt szövegét olvasva egyébként szinte érezhető – szaga van.

Hogy érzékeltesse a háború extremitását és a megszokottól nagyban eltérő élethelyzeteket, A diákotthonban Zsadan egy igen szélsőséges karaktert állít a középpontba, akinek még az átlagosnál is nagyobb nehézséget okoz, hogy alkalmazkodjon a hirtelen rátörő háborús mindennapokhoz.

A kisember Pása személyében – derül ki a retrospektív visszaemlékezésekből – egy mindenféle felelősség alól kibúvó, kiábrándult, apátiába zuhant embert ismerünk meg, aki nemcsak az egyébként jelentéktelen testi hibája miatt húzza ki magát a sorkatonai szolgálat alól, de még a foglalkozását is arra használja fel, hogy megússza az összecsapásokban való részvételt. Amikor szorul körülötte a hurok, fennen hangoztatja, hogy 2014-ig tanárként dolgozott, abbéli meggyőződésétől vezérelve, hogy „a háborúban a papokat és a tanárokat bántják utoljára”.

Ám hiába példálózik a tanárságával – úgy hírlik, hogy annak idején „az osztályáért sem vállalta a felelősséget, megszokta, hogy a gyerekek kezdeményezőkészségével és önállóságával takarózzon”, és otthon, családi körben sem állt soha a sarkára. Mindent a nővérére és az idős apjára hárít, és az ő nyomásukra megy bele abba is, hogy az epilepsziás unokaöccsét, Szását – akarata ellenére – bedugják a város diákotthonába.

Egy ilyen, mindenféle felelősség vállalására képtelen ember számára – olvasható ki Zsadan művéből – valódi sorscsapás a háború. Igazi istenverése. Már az is sok, amikor rájön: ebben az extrém helyzetben egyetlen cselekvőképes férfiként neki kell kimenekítenie a diákotthonba szorult Szását, mielőtt az intézményt bombatámadás érné. Ám amikor vállalja a „küldetést”, még nem sejti, hogy a családján belül uralkodó helyzet megoldása mellett jóval nagyobb, társadalmi léptékű felelősséget is kell vállalnia az útja során. Így a diákotthon felé és onnan visszavezető út „mindössze” a keretét képezi majd Pása vállalkozásának.

Zsadan egy posztmodern exodustörténetet tár elénk, amikor folyamatosan középületekben rekedt vagy a bombázások elől idegen házak alagsorába szorult embercsoportokat, főleg asszonyokat és gyerekeket sodor a főszereplő útjába. Ahogy hajdan Mózesnek az izraelitákat Egyiptomból, úgy kell most Pásának valami számára is ismeretlen okból kimentenie az ukrán város lakóit búvóhelyeikről a szeparatisták fegyvereivel szembenézve.

A bibliai utalások szembetűnőek a regény szövegében: amíg a Mózes vezette kivonulás esetében az egyiptomi sereg és az izraeliták között sűrű felhőoszlop húzódik, Pásának és az ideig-óráig hozzácsapódó embertömegeknek szintén olyan helyeken kéne átvágniuk, ahol „csendesen, szomorúan úszik a füst”, ahol „fekete füstcsóva úszik magasan, mintha halottlistákat tartalmazó dokumentációt égetne valaki”. A gyerekek és asszonyok a legtöbbször megbíznak Pásában, a vezérüket látják benne – mint Mózesben és fiában, Áronban is az izraeli nép –, ám egy idő után a tömeg a beígért étel és az őket elszállító busz hiányában fellázad ellene, csakúgy, mint amikor a pusztai vándorlók nem jutottak vízhez. És a tenger „jelenléte” is érzékelhető Zsadan prózájában: az a természeti képződmény, amelyet Jahve kiszárított, itt az egész várost szimbolizálja, amelynek kellős közepén az állomás olyan, mint egy bárka: „kívülről nézve olyan az egész, mint egy süllyedő hajó a nyílt óceánon”.

Csakhogy, amíg Jahve kiválasztottként bánt Mózessel, és úgy bízta meg az exodus levezénylésével, addig Zsadan regényében Pása nemhogy nem kiválasztott, hanem – a háború előtti élete és életmódja tükrében – mintha a korábbi bűnei levezekléseképp, a felelősségvállalás permanens negligálása miatt mérte volna rá ezt a jellemével épp ellentétes feladatot a Teremtő. Ezt igazolja, hogy a folyton magában elmélkedő Pása maga is bűnösnek érzi magát a városában kialakult helyzet miatt.

Soha nem érdekelte a közélet, ha szavazott, azt se tudta, kire adta le a voksát, és mintha mindezzel az Úr is tisztában lett volna. És mindezért mintha most nyújtanák be neki a számlát, mintha mindezért most kéne bűnhődnie. Kéne, ugyanis Zsadan kisszerű hőse ebben az esetben is folyamatosan menekül a felelősség elől és alól: ahány embercsoporttal találkozik, némi ígérgetés után annyiszor hagyja őket cserben.

Ez persze tovább tetézi az Úr szemében a bűnösségét, olyannyira, hogy Pása a szemünk láttára válik elfuserált Mózesből küldetését soha nem teljesítő Jónássá. Azaz ebben a dehumanizált világban, ahol szinte minden egyes ember állati attribútumokkal bír, az eddig felvázolt bibliai párhuzamok is más értelmet nyernek. Itt a füstfelhő nem azért ereszkedik rájuk, hogy Jahve füstoszlopaként védje a lakosságot az ellenséges tábortól, és a tenger sem fog kiszáradni és kettéválni, hanem képletes értelemben végig megmarad. „Mindannyian itt fogunk feküdni ez alatt a holt víz alatt” – gondolja Pása, amikor a pusztulást ígérő vízen ringatózó hajóban Jónásként ő is benne ül. 

A feladata alól ily módon önmagát ismét csak kihúzó Pása pedig, mint az a Jónás, aki nem volt hajlandó prófétálni a városáért, megkapja „méltó” büntetését. Háromnapos kálváriája a bibliai alak cethalbéli tartózkodását idézi fel bennünk, és a pokollal lesz egyenértékű számára. A városa poklával, amiért nem állt ki, s ahová többször „önként ereszkedik” le. A pokol gyűrűibe, ahol valóban minden körkörösen ismétlődik: megint az állomáson találja magát, megint egy kimenekítendő embercsoporttal hozza össze a sorsa, megint igazoltatják, megint ugyanazokba a politikai hovatartozását firtató, pingvinkinézetű katonákba és leguánszerű taxisofőrbe botlik, aki már az útja elején se járt el vele tisztességesen. Az önmagába forduló helyzetekbe pedig azért kerül, mert ez az elfuserált alak – mutat rá Zsadan prózája – még ebben a földi pokolban sem képes tanulni a hibáiból. Nem elég, hogy dolgavégezetlen arra a megállapításra jut, hogy „gyorsan haza kell menni, abbahagyni végre a körbe-körbe járkálást a mások nyomorúsága körül”, de egy idő után a megtalált és a diákotthonból elhozott unokaöccsének is átengedi az irányítást. Olyannyira, hogy a történet végén már nem Pása, hanem Szása szemszögéből szembesülhetünk az eseményekkel.

Ez az újabb szerzői fókuszváltás pedig tovább erősíti Zsadan elméletét: a háború nemcsak rossz, illetve nemcsak hogy halálosan közel van, de azért is válik pokollá, mert a Pása-féle kisember képtelen vele mit kezdeni. Még amikor ilyesfajta mózesi „elhívást”, majd pedig Jónáséhoz hasonló, változásra serkentő jelet kap, azzal se tud élni. S ezzel akarva-akaratlan maga is fokozza, sőt meddő, körkörös kálváriajárásával újratermeli az állomáson és az alagsorokban rekedt embertársai ellenséges erők okozta nyomorúságát.

Gyürky Katalin írása teljes terjedelmében az 1749 oldalán olvasható.