A múlt szörnyűségein merengve eszünkbe juthat, mennyivel könnyebb lenne egy-egy véreskezű diktátor, túlkapásokra hajlamos katonatiszt vagy kegyetlenkedő földesúr életét venni, afféle megelőző jelleggel, az ártatlanok védelme érdekében. A baj csupán annyi, hogy a „mi lett volna, ha” kérdése mindig bizonytalanságba fordul. Tippelni ugyan tudunk, viszont nehéz kiszámítani egy-egy merénylet következményeit. Néhány, a Kárpát-medencéhez köthető merénylet mellett végigtekintünk az áldozatok kultúrtörténetén: az emberáldozatoktól kezdve a házak alapjaiban elhelyezett kakascsontokon keresztül a leölt bálnát békíteni akaró vadászrítusokig vagy az emberek között felnevelt medve szakrális leöléséig.
Az áldozatok közül a leghátborzongatóbb, a legfelfoghatatlanabb az emberek feláldozása. A rítus lényege valaki életének felajánlása egy istenségnek, ami gyakran a vérhez mint szent életforráshoz kapcsolódik. Két fő típusát ismerjük: amikor egy embert közvetlenül feláldoznak a szent célért, vagy amikor azért ölnek meg rabszolgákat vagy szolgákat, hogy a halottat elkísérjék a túlvilágra.
Régészeti leletek szerint Európa vadászó-gyűjtögető népei már a késői paleolitikumban, Krisztus előtt 26 000 és 8000 között is feláldozták embertársaikat. Az ebből az időszakból származó síroknál kimondottan magas a többes sírhelyek száma – minden ötödik tartalmazza kettőnél több ember maradványát, sokuknál úgy tűnik, erőszakos halált haltak. Egy csehországi sírban három gyerek csontjait fedezték fel: egyiküket arccal lefelé temették el, míg a másik kettőt úgy helyezték a sírba, hogy kezük egymás szeméremtáján legyen – vagyis áldozatról lehetett szó.
Az első kínai császár sírhelyét őrző, méltán híres agyaghadsereg valószínűleg az emberi áldozatok elleni álláspontból ered: megölt és elhantolt emberek helyett így terrakottakatonák őrzik urukat a túlvilágon. Ettől függetlenül Kínában évezredeken át bevett szokás volt embereket áldozni – egy négyezer éves temetőben több száz ilyen sírt találtak, a legfiatalabb áldozat 13 éves lehetett. A legősibb városok egyikében, Urban a régészek egy halálgödörnek nevezett tömegsírra bukkantak, ahol 68 nő és hat férfi maradványait tárták fel – őket szintén feláldozták.
Közép-Amerika spanyol hódításaihoz is erősen kötődik az emberáldozat. Nem nélkülözünk ebből a korból a körülményekhez képest vidámabb anekdotákat sem, például Hernán Cortés seregei amikor fogytán volt puskaporuk, készítettek egy katapultot, ami a korszak alapján egy torbocsil lehetett. A trebuchet néven is ismert szerkezet ellensúllyal juttatja célba akár mázsás lövedékét is, azonban a spanyol csapatokkal nem tartottak hadmérnökök, így a megvalósítás felemás lett: a torbocsil a lövedéket kilőtte ugyan, viszont függőlegesen felfele, így a kő visszahullva szétzúzta az ostromgépet. Persze ez az időszak nem a könnyed történetekkel írta be magát a történelembe, hanem mindkét oldal kegyetlenkedéseivel.
A 15. században virágzó inka birodalomban bevett szokás volt a gyerekek feláldozása. A szépségük alapján kiválasztott fiatalokat alkohollal, kokalevéllel vagy más bódító szerekkel elkábították, hegyek és vulkánok csúcsain kirakták őket, majd hagyták, hogy meghaljanak. A tetemek mumifikálódtak, emiatt ma sem ritka, hogy gyerekmúmiák kerülnek elő az Andok magaslatain. A jóval a spanyol hódítás előtt virágkorát élő majáknál kevésbé volt része a mindennapoknak az emberáldozat, többnyire hadifoglyokat ajánlottak fel az isteneknek a templompiramisok tetején. Chichén Itzá városában a viharisten számára épült templomnál kékre festették az áldozatokat, majd egy kútba lökték őket.
Az emberáldozat az aztékoknál még inkább a mindennapok része volt: a legtöbbeket a Mexikóváros helyén álló Tenochtitlánban áldozták fel. A Mexikó területén virágzó civilizációkban elterjedt nézet volt, hogy a Napnak emberi áldozatra van szüksége, így évente ezreket öltek meg ebből a célból. Közhelyszerűen idézett részlet, hogy a papok obszidiánkéssel metszették ki az áldozatok szívét – ennek köszönhetően komoly anatómiai tudás birtokában is voltak. A praktikával a spanyol hódítás végzett – ahogy ugyanez a szokás táptalajává vált az őslakosokkal szembeni kegyetlenkedéseknek. Tenochtitlán ostromakor beszámolók szerint a spanyol katonák hallották, ahogy éppen társaikkal végeznek, és maga Cortés is majdnem erre a sorsra jutott, de még időben sikerült levágni az őt egy csónak felé vonszoló azték karját. Közép-Amerikában a hatalommal és a hierarchiával állt összefüggésben az emberáldozatok aránya. Vizsgálatok kimutatták, hogy az aztékok áldozatai a szertartás előtt gyakran hónapokig, sőt évekig együtt éltek foglyul ejtőikkel.
Az észak-amerikai préri legnagyobb városa Cahokia volt: 1050 és 1200 között akár negyvenezren is élhettek itt. Régészek csaknem háromszáz ember maradványait találták meg, akiket több etapban áldozhattak fel különbözőképpen: volt olyan csoport köztük, akiket halálra vertek. Az alultápláltak között két, együtt eltemetett ember maradványait is megtalálták, húszezer apró gyönggyel együtt – így könnyen lehet, hogy az ő tiszteletükre, útitársként áldozták fel az embereket.
Egyiptomról nem feltétlenül az emberáldozatokra asszociálunk, pedig ott is jelen volt ez a szokás, Ozirisz isten kultuszának központjában több fáraósírban nyomát lelték, ám a szokás végül eltűnt. Rómában bizonyos időközönként szintén megesett az emberáldozat, Kr. e. 216-ban, a Hannibáltól elszenvedett vereség nyomán egy gall és egy görög férfi-nő párost temettek a Forum Boarium alá.
Az emberáldozatoknál sokkal gyakoribbak voltak az erről szóló vádak nemcsak a modern időkben, hanem az ókorban is. A korai keresztényeket is hamisan vádolták emberáldozatokkal, félreértve az eucharisztia testről és vérről szóló részét. A középkortól pedig a zsidókat érintették a hamis emberáldozatokról szóló, sokszor tragikus kimenetelű gyanúsítások – ezeket az ügyeket vérvád néven ismerjük.
„Csak így állítjuk meg magas Déva várát”
A sikeres vadászatnak – és gyakran a sikertelennek is – mindig van áldozata. A vadásznépek úgy tartották, hogy az általuk elejtett vad újjászületik, újjáéled. Sőt gyakran szentként kezelték az ilyen vadakat, emiatt megfelelő vallási rítussal igyekeztek kiengesztelni, és arra buzdítani, hogy küldje el az emberekhez rokonait, a vadállatokat. Bizonyos északi népek, például az inuitok számára ilyen szent állat volt a bálna vagy a jegesmedve. A szertartás részét képezte a mentegetőzés, az állat kérlelése, hogy ne haragudjon az emberekre, egyúttal pedig az önigazolás, a jogszerű zsákmányejtés – ölés – bizonygatása. Az emberek úgy tartották, a megölt állat feltámad és tovább él, húsának fogyasztását szigorúan szabályozták, minden maradékot, a csontokat, a megmaradt húst gondosan összeszedték, és a tengerbe vetették; ezzel tért vissza az életbe az elejtett bálna.
A tajgai népek szent állata a táj legfélelmetesebbje, a barnamedve volt. Néhány népcsoport minden elejtett medve felett engesztelő szertartást tartott, amivel össze akarták békíteni a vadász és a vad szellemét, és igazolni a vadász tetteit.
A japánban őshonos ainuknál szokás volt a vadonban elfogni egy medvebocsot, felnevelni, majd egy ünnep alkalmával feláldozni. Az ilyen vadászmítoszok rokonságot mutatnak az agrármítoszokkal, azzal a különbséggel, hogy míg utóbbiak tipikus története három elemből, a kultusz tárgyát képező lényből, annak halálából és feltámadásából áll, a vadászmítoszoknál egyetlen elem, a feltámadás jelenik meg, hiszen a lény élete és halála a valóságban történik.
„Csak így állítjuk meg magas Déva várát, / És így nyerhessük el annak drága árát” – indokolja Kőmíves Kelemen feleségének a döntést arról, hogy az asszonyt tűzbe vetik, majd hamvait a mészbe keverik. Az új ház áldozatot kíván, tartotta a néphit, ahogy azt is, hogy aki először gyújt tüzet vagy alszik egy új házban, az fog elsőként meghalni. Ezeket vagy praktikus módon hidalták át – például háziállatot, vagy egyes ajánlások szerint beteg, öreg embert zártak be az első éjszakára. Mások állatokat falaztak be. Erdélyi módszer szerint „bemérték az árnyékot a falba”, vagyis az éppen arra járók árnyékát kákával lemérték, és a növényt falazták be. A Kőmíves Kelemennét sújtó módszer valószínűleg sohasem volt széles körben elterjedt és használt: Magyarország területén az Árpád-korból is ismerünk épület alá helyezett edényeket. Ezek utólag praktikusnak is bizonyultak, hiszen segítségükkel könnyebben meghatározható egy-egy épület építési ideje. Az így talált leletek változatosak: valahol vasszögeket, kilenc kavicsot és csirkemaradványokat leltek, másutt baromficsontokat és tojást.
A külvilág viszontagságaival és kiszolgáltatottságával szemben az otthon nyugalmat és biztonságot jelent – a házhoz kapcsolódó hiedelmek középpontjában tehát az élet elemi funkciói álltak. Az építőáldozatok lényege az volt, hogy megóvják a ház lakóit a bajtól, és jó szerencsét, egészséget biztosítsanak számukra. Persze nem mind építőáldozat, ami annak tűnik, és csak formálisan látszanak azonosnak az így talált maradványok, de könnyen származhatnak akár bőség, egészség- vagy termékenységvarázsló rítusokból is. Nem véletlen az sem, hogy zömében szárnyast, tojást és vasszöget találtak az Árpád-korból fennmaradt leletekben. A tyúknak vagy kakasnak már az antikvitástól tisztító, gyógyító szerepe van, ahogy a tojás az új életet jelenti. A vasnak a néphit szerint gonoszűző, rosszat távol tartó szerepe van: nem a forma a lényeg, hanem az anyag. A kavicsnak szintén van rituális szerepe, az alabástromnak és a világos színű köveknek betegségűző és termésvarázsló erőt tulajdonítottak.
Az így elásott edények szokása a 9. század környékén jelenhetett meg a Kárpát-medencében, és a 14. században tűnt el ebben a formában, de párhuzamai a közelmúltig velünk voltak, például pénz elhelyezése az épület alapjába vagy szenteltvíz hozzáadása a malterhez vagy a betonhoz. Valószínűleg a régmúltban sokkal elterjedtebb szokás volt, mint azt manapság a leletek mutatják, hiszen csak olyan esetekben ismert a mágikus céllal elhelyezett edények jelenléte, ahol az eljáró régész kiemelte. Több tanulmány viszont megemlít szóbeli közléseken alapuló leleteket, amiket másutt – írásban – nem közöltek.
A cikk folytatása a Magyar Kultúra magazin 2025/4. számában olvasható.
