Janne Teller: Az érdekel, amit nem értek

A legújabb könyved most jelent meg magyar nyelven. A főszereplőd egy világpolgár diplomata. Életed során te is több országban is éltél és több kultúrában mozogsz. Honnan lehet tudni, hogy ki vagy, amikor ezek a rétegek egymásra rakódnak?

Számomra kihívás volt mindezt megérteni. Az édesanyám osztrák, az édesapám félig német, én pedig Dániában nőttem fel. De sosem éreztem magam igazán dánnak. A dán gyerekek sok olyan apró hagyományt, dalt ismertek, vagy akár a virágok neveit, amiket bevándorlók gyerekeként én nem. Akiknek csak egy kultúrájuk van, azoknak nincs szükségük arra, hogy a kultúrát és a belső ént elkülönítsék. De amikor több kultúrában mozogsz vagy kisebbségiként létezel, akkor szükségszerűen egyensúlyoznod kell. Ha például kedves ember akarsz lenni, akkor különböző kultúrákban különböző módon kell viselkedned. Ellentmondásosnak tűnhet, de változtatnod kell a viselkedéseden, hogy ugyanaz az ember maradhass. Ezt csak úgy tudod megtenni, ha elkezded lefejteni magadról a kulturális rétegeket. Ekkor válik láthatóvá, mi a forma és mi az emberi jellem. Így vált számomra az identitás egyszerűbben megfoghatóvá.

A Büszke vagy rám, Joanna? a „legrégebbi új könyved”, húsz évvel ezelőtt kezdted el írni. Miért épp most jött el a befejezés ideje?

Sokat kellett érnie. Közben írtam más könyveket is, ezt pedig időről időre elővettem, majd félretettem. Már a kezdetektől tudtam, hogy Izraelről és Palesztináról fog szólni – csakhogy én nem vagyok sem izraeli, sem palesztin. Olyan, mintha darázsfészekbe nyúlnék. Ezért egyrészt tanulnom kellett róla, másrészt technikailag is jobb íróvá kellett válnom, hogy jól tudjak megírni egy ilyen komplex történetet. De ami talán a legfontosabb: a szereplőimmel is össze kellett érnem. A főszereplő, Teodor, például hideg, távolságtartó, racionális, még a saját lánya elvesztésekor is. Elidegenedett a lelkétől – eleinte egyáltalán nem kedveltem. De ennek ellenére éreztem, hogy róla kell írnom.

Eleinte? Hol volt a fordulópont, amikor ez megváltozott?

Lassan lehámozza magáról ezt a „diplomatakabátot”. Elkezd foglalkozni a lánya iránti érzelmeivel, majd pedig cselekszik – sok szempontból hibásan és irracionálisan –, de valahogy emberibb lett. Még akkor is, ha egy borzalmas projekt megölni valakit, majd saját magad. Mégis: ezzel együtt lehet érezni. Ráadásul ahogy telt az idő, és én is elértem az ő korát, ekkor értettem meg érzelmileg is, hogyan hozhatja meg ezt a döntést.

A könyv egyik kulcsmondata egy póló felirata: „A szavak a béke. A falak a háború.” Teodor a könyv egy pontján azt mondja, hogy elveszítette a hitét a szavakban. Mit lehet tenni ilyenkor? Mi marad?

Ez valóban egy kulcskérdés és egyfajta paradoxon is. Hiszen ő egész életében hitt a szavak erejében. Az volt a hitvallása, hogy csak akkor élhetünk túl, ha folytatjuk a párbeszédet, még ha időbe kerül is, még ha nehéz is. Amikor szembenéz a lánya elvesztése feletti gyászával, belátja, hogy a szavak nem hozzák el az igazságot, és kész cselekedni. Ironikus módon sokkal radikálisabbá válik, mint a lánya – még ölni is képes lenne. A végén felismeri, hogy a szavak és tettek összetartoznak, és tulajdonképpen mégis a szavakon keresztül talál lehetőséget, ami visszaadhatja a lánya méltóságát. A szó eszközévé válik az igazságtételnek, de kellett hozzá, hogy cselekedjen, és elmenjen a falig.

Érdekes, hogy a méltóságot említed. A könyv olvasása után a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak a méltóság témájához. Mit jelent számodra a méltóság? Hol kezdődik, mi fenyegeti a leginkább?

Szerintem az, ha megfosztanak a döntési jogodtól. Legelemibb szinten ez persze az ételt, a vizet, a menedéket jelenti. Ha arra kényszerítenek, hogy morzsákért kelljen megküzdened, az borzalmas módja a méltóságtól való megfosztásnak. De ha az alapok biztosítva vannak, akkor a méltóság talán azt jelenti, hogy bármilyen helyzetben is legyél, hozd ki magadból a legjobbat. Talán a következő könyvemet a méltóságról írom, mert még nem gondolkodtam el rajta elég mélyen. De abban biztos vagyok, hogy nagyon sokat veszítünk, amikor a méltóságunk szétporlad vagy belemarnak. És mégsem tudjuk mindig megőrizni.

A szavak és tettek feszültsége kapcsán felmerül bennem a szavak és szavak közti különbség. A főszereplőd egy diplomata, és te is otthonosan mozogsz ebben a világban. Mit gondolsz a diplomácia nyelvéről? Másképpen „működik”, mint az irodalom nyelve?

Igen, nagyon is sajátos szabályrendszere van. A diplomácia nyelve más történeti és konvencionális alapokon nyugszik. Számos dolog egyszerűen nem hangozhat el benne – vagy legalábbis nem úgy. Például ha egy német származású személy is jelen van, akkor nem beszélünk a nácizmusról. Félretesszük és nem hozzuk fel, mert így tudunk továbblépni rajta. Hasonló tabuk szinte minden kultúrában léteznek. Dániában például nem illik megkérdőjelezni a monarchiát vagy azt, hogy „mi vagyunk a világ legjobb országa”. Ez egyszerűen nem képezi vita tárgyát. (nevet) A diplomáciában a siker mértéke egészen mást jelent, mint az irodalomban vagy bármilyen más diskurzusban. Ott az számít sikernek, ha a felek továbbra is hajlandók beszélni egymással. Az a kudarc, ha egyikük feláll az asztaltól. 

Ha elolvasol egy ENSZ-dokumentumot vagy akár egy EU-s jelentést, valószínűleg két bekezdés után abbahagyod, mert annyira unalmasnak, semmitmondónak tűnik. Ennek az az oka, hogy a diplomácia nyelvének minden ország számára elfogadhatónak kell lennie, ezért kompromisszumos nyelvvé válik. Itt van például a „háború” szó „konfliktusra” való cserélése. Senki nem akar a háborúról beszélni. De lehet a konfliktusról. Mindenki tudja, hogy ez csak szócsere, de ennek a diplomáciai logikán belül komoly jelentősége van. Egy kívülállónak ezek a szövegek laposnak, felvizezettnek, sőt ellentmondásosnak tűnhetnek. 

Amikor én is része voltam, még nem értékeltem igazán a funkcionalitását. Utólag visszatekintve viszont sokkal jobban átlátom a kompromisszum értékét. És bár gyakran kifejezetten borzalmas ez a nyelv, de mégis: a megegyezés nyelve. És – ha már a méltóságról beszélünk – ez a nyelv lehetőséget ad arra, hogy megőrizze az érintettek méltóságát. A maga kontextusában működőképes – irodalmi szempontból nézve persze rettenetes –, de van abban érték, ha párbeszédben maradsz még a borzalmas ellenségekkel is (még ha ez önmagában nem is elég).

Kicsit úgy tűnik, mintha a diplomácia és az irodalom nyelve tulajdonképp ellentétes lenne…

Van ebben igazság. Az igazán jó irodalom nem próbál senkit megnyugtatni – míg a diplomácia célja épp az, hogy mindenkit megnyugtasson. A Joanna-könyvben van egy rész – a szürke oldalakon szereplő esszék –, ahol szándékosan próbáltam meg a diplomácia nyelvét irodalommá „átcsavarni”. Ott felhasználom a különféle határozatok nyelvezetét, a sajátos, kompromisszumos stílust, de közben provokatív állításokat teszek. A diplomaták természetesen soha nem mondanák ki ezeket. De engem pont az érdekel, hogy feltegyek olyan kérdéseket, amelyek annyira nem diplomatikusak, hogy soha nem kérdeznék meg őket. Pedig beszélni kellene róluk. Szeretem megtenni az irodalomban, amit egy diplomatikus beszélgetés során lehetetlen. 

Gyakran aggatják a könyveidre a provokatív jelzőt. Te hogy látod ezt? 

Ha az ember kérdéseket tesz fel, és végigviszi a gondolatmenetet egészen a radikális következtetésig, az a társadalomban szinte automatikusan provokációnak számít. Engem ez az elején meglepett. Nem provokálni akarok, amikor írok. Azt érzem, hogy teljesen természetes dolgokról írok, olyan kérdésekről, amelyeket amúgy is felteszünk magunknak. Csak éppen nem szokás őket kimondani. 

Ha már szóba jöttek a kérdések: a könyveid jellemzően a válaszadás helyett inkább kérdéseket tesznek fel, és gondolkodni hívnak. Milyen számodra egy jó kérdés? Mi érdekel, amikor írsz? 

Az, amit nem értek. Egyszerűen nem tudok olyan történetet írni, amiben nincs valamilyen filozófiai kérdés – engem ez érdekel igazán. Azt gondolom, hogy történeteken keresztül sokkal közelebb lehet jutni egy-egy téma megértéséhez. Amikor befejezek egy könyvet, idővel azt érzem: rendben, akkor ezzel a kérdéssel foglalkoztam. Most már értem, hogyan viszonyulok hozzá vagy hogyan dolgozom fel. Nem arról van szó, hogy megtalálom az élet értelmét, de kialakul bennem egyfajta hozzáállás. Nekem minden könyv írása ezt adja. Ez az, ami mozgat, ez a belső hajtóerőm. Így van értelme.