Mit tanulhat a felnőtt Timur a gyerek énjétől?
A jelenbe kapaszkodni foggal, körömmel.
„Vázlatokat készítek, vonalakat húzgálok, aláhúzok és bekarikázok szavakat, vagyis tervrajzom van a kötethez, mintha épületet terveznék” – mondod még korábban a következő köteted alkotói fázisáról. Az első köteted megjelenése óta öt év telt el. Az utolsó beszélgetésünk óta pedig mintha eltűnt volna a második kötet iránti lelkesedés, hol akadt meg a munkafolyamat?
Észre kellett vennem, hogy az írás több rossz érzést kelt bennem, mint jót. Alkotás közben annyit görcsöltem, hogy már egyáltalán nem tudtam élvezni, nem tudtam feloldódni a szövegben, amikor meg nem írtam, akkor amiatt szorongtam, hogy írnom kellene. Izgalmas kihívásból kényelmetlen feladattá változott. Aztán beláttam, hogy ha nem élvezem, akkor a fene megeszi az egészet, mert az megérződik a szövegen, melószagú lesz tőle.
Márpedig az alkotó számára az alkotás folyamatának kell vonzónak lennie, nem a műnek magának – ekkor tud jó művet írni.
Persze nem gondolom azt, hogy ideális esetben az írás merő öröm, megvannak a nyilvánvaló gyötrelmei, de ezek mellékessé válnak, ha az embert fűti az aranyláz. Engem nem fűtött, úgyhogy abbahagytam. Majd visszatérek a kötethez, ha azt érzem, hogy az írás felszabadít.
Ugyanakkor azt is említed, hogy az első kötetedben domináló túlzott depresszivitást az új kötetben egy érettebb melankóliára kívánod cserélni. Miből táplálkozott az Aszteriónra jellemző sötét hangvétel és mennyiben sikerült ezt mérsékelni úgy a készülő kötetedben, mint általában a saját létfelfogásodban is?
A sötét hangvétel abból táplálkozott, hogy az élet tragédia, és idővel mindent megzabál a semmi. Még mindig elég sötéten látom a dolgokat, csak nem a sötétségről akarok beszélni. A lényeg, hogy vagyunk, és ez alapvetően jobb, mint nem lenni, szóval ezt szeretném valamiképp ünnepelni, de egyelőre nem akarok virágokat tűzni a hajamba, nyugi.
Egyébként most hogy látod a világot, mi az, ami a leginkább aggodalomra ad okot?
Minden rembe’, csak kicsit meleg van.
Kicsit visszatérve az első kérdésre, nagyon tudatosan építed fel a költészetedet, ami némiképp lerombolja – vagy legalábbis megkérdőjelezi – a nagybetűs költőkről kialakított idealizált képünket is. A versről ugyanis többnyire azt gondoljuk, hogy egy nagyon zsigeri, nagyon természetszerű, ihletett állapot gyümölcse. Létezik az istenadta tehetség vagy a versíráshoz minden esetben hosszú munka és folyamatos önképzés szükséges?
Persze, születnek időnként zsenik a világra, csak sokkal kevesebben, mint ahányan azt gondolják magukról. Én nem vagyok nagybetűs költő, ezt felejtsük el. „Bohóckodó ganajkupacok vagyunk mindnyájan.” Törekedjünk valami szépet mutatni egymásnak, arra meg mindenki jöjjön rá maga, hogy ezt miként tudja megvalósítani.
Olvasva a verseidet, feltűnt, hogy néhol az állatok is hangsúlyos szerepet kapnak. Lehet csak belebeszélés, de mutathat némi kapcsolódást ez azzal a bizonyos „dologi lírával”, ami az újholdasok, azon belül is főként Nemes Nagy Ágnes költészetére jellemző?
Szeretem Nemes Nagy Ágnest és az állatokat is. Erdő mellett nőttem fel, sok a vad arrafelé. Meg a különböző mitológiák nagyon gazdagok állatmotívumokban, és tök ingyen fel lehet használni őket.
S ha már itt tartunk, melyik költő hatását érzed a legerősebbnek az alkotásaidon?
József Attila. Nem vágyom és nem akarok szabadulni tőle.
A Dibur beg a Döbbieg zenekarral eleinte főként feldolgozásokat játszottatok, de a verseidből is születtek már dalok, és ha jól tudom, te is írsz kifejezetten dalszövegeket. A dalszövegírásban is a versíráshoz hasonló módszereket alkalmazod vagy ott azért több szabadságot megengedsz magadnak? Miben különbözik nálad a két folyamat?
Dalszövegben többet megengedek magamnak, és kevéssé szorongok az írás során. Alapvetően egy lazább műfajról beszélünk, mert nem a szöveg cipeli a műalkotás minden terhét. Az írott líránál a szövegnek jobbára mindenféle segítség nélkül el kell bírnia saját magát, ami nem egyszerű, mert a vers önmagánál nehezebb. (Egyedül a kontextus lehet a vers segítségére ebben, tehát, ha mondjuk egy ciklusban szerepel az adott szöveg, a ciklus többi eleme megtámogathatja abban, hogy elbírja saját jelentését, jelentéseit.) Ezért van az, hogy a jó versnek általában nem áll jól a megzenésítés, mert ő maga eleve lezárt egység, mentes mindenféle zsírtól, készen van: a zene által, bár több lehetne, valójában kevesebb lesz. Persze vannak kivételek.
Ha a mű eleve dalnak indul, a szöveg megírásakor tudom, hogy a zenei komponensek is segítségemre lesznek, ezért lazábban bánhatok a szavakkal: amit nem fejez ki a szöveg, azt kifejezi a dallam, a ritmus, az intonáció stb.; amit nem fejez ki az ének, azt kifejezi a gitár, a szinti, a basszus stb., ezek a végén úgyis egy szerves egészet alkotnak majd.
Így tehát egy sokkal összetettebb folyamatról van szó, mert a líra teljes eszköztárán túl (leszámítva a külalakot) a zenei dimenzió adta lehetőségekkel is élhetek.
A zene pedig nemcsak együttműködhet a szöveggel, de ellenében is. Ha például egy boldog hangulatú szöveget mollban éneklünk, ereszkedő dallamvonallal, akkor feszültséget teremtünk, és a szöveg ironikussá válik, még úgy is, hogy ennek az iróniának a szövegi dimenzióban semmi nyoma nincsen.
Attól függően persze, hogy a zene vagy a szöveg készül-e el előbb, változik a procedúra. Meglévő dallamra és ritmusra szöveget írni nem sokban különbözik attól, mint mikor formaverset ír az ember, mivelhogy ezek a komponensek határozzák meg a sorok hosszát és számát, s mivel a forma tartalom is, a szöveg jelentését is valamelyest determinálja a zene. A nehézséget számomra az okozza, hogy nem tudom pontosan azokat a hangokat megformálni a számmal, amik a fejemben megszólalnak, ezért a szöveget, miközben írom, részenként átküldöm Nagy Dani barátomnak, aki a formációnk énekes-billentyűse és kreatív zenei agya, s ő meg szokta mondani, hogy a szöveg kiadja-e vagy sem, ez itt pacek, ez megoldható, itt még változtassál rajta, Timi bá. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, kiegészítjük egymás gondolatait, és aggodalom nélkül megmondjuk, ha a másik ötlete baromság.
A magányos írói alkotómunkához képest ez a közeg abban is más, hogy azonnali reakciót kapsz a hallgatóidtól. Milyen hatással van ez az alkotói énedre? A benned élő költőt inspirálja vagy feszélyezi ez a fajta interakció?
Tetszik, hogy a szövegeim nem általam szólalnak meg. Nem vagyok jó előadó, a felolvasásokat legtöbbször kellemetlenül élem meg, mert a verseimet néma olvasásra szántam, és a dallamtalan orrhangom csak összemaszatolja őket. Közönség sem szeretek lenni felolvasóesteken, általában zavar, hogy nem látom a szöveget, és ki nem állhatom, ha egy színész eljátssza a verset, vagy ha a szerző meghatódik a saját szövegén. Hogyha a felolvasás zenére történik, az is sokszor megosztja a figyelmemet, ettől befeszülök, és nehezemre esik élvezni a műsort. Ebben a műfajban a legjobb produkció, amit valaha láttam, Závada Péter és Ratkóczi Huba trAnzKaPHka / Gondoskodás című estje. A roppant impulzív szövegi dimenzióra úgy tapadnak a torzított, pszichedelikus gitárszandok, mint emberre a bőre. Miközben hallgattam, az volt a benyomásom, hogy ez a líra ideális előadói formája, s hogy egész felnőtt életemben ilyesmit akartam csinálni.
A hallgatói reakció – hogy a kérdésre is válaszoljak –, inkább inspirál, mint feszélyez. Az, hogy én írok, az elsődleges művészi önkifejezési formám, így próbálok kapcsolatot teremteni az emberekkel, megmutatni nekik azokat a felfedezéseket, amikre rálelek a közös nyelv által. Ez a folyamat az előadással magasabb hatásfokon tud végbemenni, mint papíron.
Mit ad neked most jelenleg a zene, amit a költészet nem tud?
Könnyedséget. A zenében nem szégyellem a hibáimat, mert nem régóta foglalkozom vele, mostanság kezdtem el felfedezni, és élvezem a művészi felfedezés szabadságát. Az irodalomban nagyon rég volt igazi flow-élményem. A zenében meg tegnap.
Picit félretéve a zenét és az irodalmat, mit csinálsz, amikor nem ezzel a kettővel foglalkozol, és milyen terveid vannak a nyárra?
Tavaly ősz óta egy szegedi jazzes-bluesos pubban, a No Milk Todayben pultozom. Itt részt veszek a rendezvényszervezésben és a vállalkozás fejlesztésében is, amit nagyon élvezek. Szegeden egyedülálló módon heti három élőzenés koncertnek adunk helyet, illetve minden héten van JamFix, ami egy nyitott zenei műhely, melybe bárki beszállhat, amatőr és profi zenészek egyaránt. Nyárra becsukjuk a helyet, úgyhogy nyugodtan el tudok menni a hagyománynak számító kenutúrámra a Felső-Tiszára, aztán pedig a Szigeten fogok dolgozni egy hamburgeres food truckban, majd augusztus 22-én a szentendrei Kacsakő színpadon lépünk fel a Döbbieggel.
