A Futni mentem című filmben azért futsz, mert édesapád emlékére segítesz édesanyádnak a maratont teljesíteni. Lelkileg ki vagy mi elől menekül a karaktered?
A múltja elől. Az édesanyja és az édesapja sokat utaztak, így rá, vagyis a legidősebb nővérre maradt a két kistestvér nevelése. Mivel korán megtanulta, hogy ez mekkora felelősséggel és mennyi áldozattal jár, ha valamit nem akar, az a gyerek. Ő soha nem volt a középpontban, ezért érthető, hogy most teljes mértékben magára akar koncentrálni.
Milyen élményeket tartogat számára a futás?
Világéletemben gyűlöltem futni, nem az én műfajom. Amikor azonban Herendi Gábor felkért Dorina szerepére, azt mondtam magamnak, hogy ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha elhitetem a nézővel: tényleg megtanultam futni. Úgyhogy január óta futok. Nemrég ugyan elszenvedtem egy kisebb sérülést, de egyébként heti két-három alkalommal mindig megyek. Ha elvállalsz egy filmet, az a belépőjegy, hogy testileg-lelkileg felkészülsz arra, ami le van írva. Jó volt, hogy fizikailag is hoznom kellett egy számomra kihívást jelentő szintet, amit végül megugrottam. A futás sok mindenre megtanít, például az elvárásaid és a korlátaid leküzdésére, ami agyban dől el. Rájössz, hogy mire képes a tested, büszke leszel a kitűzött távok teljesítésére, és megdicséred magadat. Annyi mindent ad a futás, amire nem is gondoltam! Valódi önmagam és Dorina maximalista karakteréhez szintén sokat tett hozzá.
Te is maximalista vagy?
Igen. Például abban, ahogy egy filmhez hozzáállok. Nem szeretem, hogy itthon, ha felkérnek, két hónap múlva már kezdünk is, pedig a forgatókönyv elolvasása után általában azzal szembesülök: legalább fél évig kellene készülnöm ahhoz, hogy fizikai és lelki értelemben egyaránt készen álljak a filmre. Egy új darab próbakezdésekor az íróról, a korról olvasok, kutatómunkát végzek. Szeretek ezzel foglalkozni.
Két kisgyermeketek miatt csak évi egy bemutatót vállalsz az Örkény Színházban. Idén mi lesz az?
Októberben mutatjuk be az Escape című előadást, aminek az előbemutatóját már nyáron, a Városmajori Színházban megtartottuk. Kovács D. Dani rendezése a gamervilágról szól, ezért nagy utazás volt számomra. Márciusban Füst Milán Boldogtalanok című darabját kezdem játszani az Örkényben, de mellette más darabjaim is futnak. Annyi minden jó történt velem szeptemberben, pedig azt hittem, hogy az első két hét uborkaszezon lesz. Megnyitottuk az Örkény huszadik évadját, és a Kertben bejelentettük, hogy május 23-án az Arénában nagy koncerttel jubilálunk. Idén tíz éve jelent meg az Egyasszony című könyv, és kilenc éve játsszuk az előadást, ezt is nemrég ünnepeltük az Orlai Produkciós Irodával.
Sanyival (a művésznő férje Csányi Sándor – a szerk.) készített önálló estünket, A döntést egy tévéstáb felvette, és a videót elküldtük az írónak, Edith Eva Egernek Amerikába. Szintén ebben a hónapban kért fel egy női magazin, hogy a tizenöt éves születésnapjuk alkalmából legyek a címlaplányuk, ugyanis annak idején az első is én voltam. Szóval egy csomó jubileumi ünneplés van, amik teljesen kitöltik a napjaimat. Mindjárt a mozikban lesz a Futni mentem, később pedig a Véletlenül írtam egy könyvet filmet kezdik majd vetíteni, úgyhogy promóciós feladataim is vannak. De szeretek beszélni róluk, mindkettő közel áll hozzám, és örülök, hogy létrejöttek.
Hogyan zajlott a Futni mentem forgatása?
Az igazi újdonság az volt számomra, hogy olyan színészekkel kerültem össze, akikkel eddig még nem játszottam. Bányai-Kelemen Barnával és Lovas Rozival például már régóta szerettünk volna együtt dolgozni. Udvaros Dorottyával pedig jó volt most megint találkozni. Ember Márkkal, Trill Beával sem vettem részt korábban közös produkcióban, és Szatyorral (Szatmári Péter operatőr – a szerk.), valamint Herendi Gáborral sem forgattunk együtt korábban, pedig velük is évek óta terveztük.
Ahogy a teendőidet sorolod, el sem tudom képzelni, hogyan csinálod két kisgyermek mellett.
Ez a szakma sokszor azért hálás vagy éppen hálátlan, mert nincs meghatározott munkaidőnk. Nincsenek ünnepnapjaink, mert ami másoknak általában szünnap, nekünk nem az. Az emberek ugyanis akkor járnak szórakozni. Karácsony, szilveszter, húsvét az előadóművészek számára vagy van, vagy nincs. Viszont adódnak hetek, amikor semmit sem csinálunk, míg az átlagemberek reggeltől estig dolgoznak. Ilyen szempontból összevissza éljük az életünket. Előfordul, hogy havi tíz estét játszom, de egyébként egyfolytában otthon vagyok. Amikor viszont a Futni mentem forgatása zajlott, az Escape-et is próbáltam, és még előadásaim is voltak.
Gyakran szokott előállni az a szerencsétlen helyzet, hogy vagy minden egyszerre zajlik, vagy semmi sincs. Ritka az időbeosztásomban normális középút. Viszont amikor olyan munkát végzek, ami örömet szerez, nem pedig lehúz, akkor hiába fáradok el, utána alig várom a reggelt, hogy folytathassam. Ez a film és a darab egyaránt ilyen volt. Feltöltött, és olyankor jóval több az energiám, bármire képes vagyok. Úgy érzem, hogy más a kisugárzásom, és napi három óra alvással is simán kibírom hetekig. Persze évekig nem lehet így élni, de ezek csupán időszakok.
Azt mesélted, hogy a darabjaid közül A döntés a kedvenced.
Szerencsés csillagzat alatt született. A világjárvány idején Sanyival egy éven keresztül csak a második világháborúról és a koncentrációs táborokról írt könyveket olvastunk. Otthon készültünk az előadásra; nem állt mögöttünk színház, ami persze sok nehézséget okozott. Minden a mi felelősségünkre történt; lutri volt, hogy bejön-e, viszont magunk osztottuk be az időnket. Akkor próbáltunk, amikor a gyerekek óvodában, iskolában voltak.
Egyrészt a témaválasztás okán, másrészt mert minden nehézség és hátráltató tényező ellenére hittünk benne, el akartuk mesélni ezt a történetet, és megcsináltuk. Három éve játsszuk, nemrég volt a 65. előadásunk a hatszáz férőhelyes MOMkultban, ahol minden alkalommal telt ház előtt játszunk. Ennél nagyobb visszaigazolást nem is kaphatunk! Nem mindig könnyű a hétköznapjainkat megoldanunk, de imádjuk a gyerekeinket, a munkánkat, és annál jobb példát, mint hogy azt látják: a szüleik kiegyensúlyozottak, mert szeretik, amit csinálnak, nem mutathatunk. Nem vagyok tökéletes ember, fogalmam sincs, hogyan kell jól gyereket nevelni. Tény, hogy nem minden este altatom őket én, de az együtt töltött időt mindannyian élvezzük.
Honnan hozod ezt a hihetetlenül pozitív gondolkodást?
A szüleimtől. Tőlük azt láttam, hogy mindegy, kivel dolgozik az ember, vagy mit csinál. Az a normális, ha valaki ugyanúgy köszön a takarítónak, mint az igazgatónak. Nem az alapján teszek különbséget, kinek mi a státusza, hanem hogy ki milyen ember. Vannak olyanok, akikkel két lépés távolságot tartok, de nem a pozíciójuk vagy a hovatartozásuk miatt, hanem azért, ahogy velem viselkednek. Sanyitól sokat kapok. Ő a világ legpozitívabb embere, akit ismerek. Jómagam hajlamos vagyok egy-egy helyzetben rögtön a rosszat észrevenni, míg ő mindennek a jó oldalát nézi.
Sokkal jobb úgy élni, ha az ember nyitott, még akkor is, ha pofára esik miatta. Érdemesebb bizalmat szavazni valakinek, mint előítéletből azonnal leírni. Legyen az embernek saját benyomása, dolgozzon valakivel, beszélgessen vele, és annak alapján el fog dőlni, hogy passzolnak-e egymáshoz, vagy nem. És ha nem, akkor sem kell utálni a másikat. Számára is akad majd olyan, akivel kompatibilis lesz. Az egyetemen azt tanították, hogy rugalmas hozzáállással sokkal könnyebb az élet.
Nem vagyok haragtartó, csak megjegyzem, ha sérelem ér. Nincs értelme sokáig zsörtölődni, mert az idő sok mindent begyógyít, és később másképp tudsz majd tekinteni bizonyos helyzetekre, felül tudod értékelni, ami történt. És még akkor is, ha mély a dolog, elteszed magadban valahová. Egy életen keresztül haragudni nincs erőm, időm. A gyerekek is arra tanítanak, hogy az idő nagyon rövid.
Úgy fogalmaztál, hogy a „nagy film” még nem jött el az életedben.
Olyanra vágyom, ami sokkal szélsőségesebb palettán mozog, más történetet mesél el, más réteget mozgat meg, mint amikben általában forgatni szoktam. Szívesen kipróbálnám magamat olyan helyzetben, hogy ötven napon át folyamatosan bele tudjak helyezkedni egy karakterbe. Annyira, hogy már ne tudjam, melyik világ az igazi: a saját életem, vagy az, amit játszom. Arra az állapotra vágyom, amikor úgy elvisz egy filmszerep, hogy a valóság és a fikció közötti határ elmosódik. Nincs bennem félelem efféle munkákkal kapcsolatban, mert józan vagyok, megtanultam, hogyan sodorjanak úgy az érzelmeim, hogy közben ötvenszázalékos kontroll alatt tartsam magamat.
Én vagyok a központban, rajtam áll vagy bukik az egész. A magánéletben abszolút egyszerű ember vagyok, akit észre sem lehet venni. A színpadra is azért megyek föl, mert valamit el akarok mondani, mesélni, vagy szórakoztatni, nevettetni szeretném az embereket. Sosem volt bennem megfelelési kényszer vagy izgalom, csak az okoz számomra drukkot, hogy aznap vajon el tudom-e érni azt a szintet, amit magam elé kitűztem.
Soha nem Tenki Réka vagyok a színpadon, hanem mindig valaki más, aki mögé elbújhatok. Nem vagyok exhibicionista. Tudom magamról, hogy iszonyatosan szeretek és tudok küzdeni, és az ilyen szerepek meg is találnak. Hiszem, hogy mindenkinek van valami erőssége, ami szerintem nekem az, hogy a nehéz történetekbe a harcos énem folytán bele tudok helyezkedni. De csak azokba, amelyekben van kiút, mert azzal nem tudok mit kezdeni, ha csak lesokkoljuk a nézőket. Az motivál, hogy megtanítsam az embereket küzdeni, hinni, akarni; az, hogy bátorítsam és magammal vigyem őket. Keresem a helyzeteket, hogyan lehet szociálisan nevelni és a történetekkel, amelyeket eljátszom, példát mutatni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
