„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” – hangzik Csokonai Vitéz Mihály szállóigévé vált mondata. Beszéljünk először Csokonai koráról és az irodalomról. Miként vélekedsz a múlt századok költészetéről?
Csokonai a 18. század utolsó harmadában született. Debrecen pedig már akkor is a magyar kultúra egyik fellegvárának számított. Héber és arab nyelvet tanult, olaszból fordított, de elsajátította a görög, latin, német, francia nyelvet is. Hányan mondhatják el ezt magukról a mostani harmincévesek közül? Nonkonformista, lázadó természete miatt viszont sokat kellett szenvednie. A Nagyváradon szerzett tüdőgyulladás harmincegy éves korában elviszi. Halála után gyorsan el is felejtik, majdnem negyven év után Petőfi és Arany hozza vissza őt az irodalmi köztudatba. Petőfi Sándor pedig Csokonai című versével állít emléket elődjének. Lehet, kevesen tudják, de ennek a versnek egyik sora szállóige lett: csapot, papot. Ady is rokonléleknek, modern költőnek, stílusteremtőnek tekinti, 1912-ben írt versében, a Vitéz Mihály ébresztésében így idézi szellemét: „Kinek bú, bor, nő, gond dusan adatott / S a mi fájásunk volt az, ami fájt, /Ébresztésünk ne fájjon néked, / Csokonai, hires Vitéz Mihály, / Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.”
A méla Tempefői, avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című szatirikus, be nem fejezett darabját Csokonai húszévesen írta. Tempefői, az ifjú poéta ki akarja adni verseskötetét, ehhez keres mecénást, de senki sem hajlandó pénzt adni rá. Ebből adódik a bonyodalom, és innen a cím második mondata. Különálló könyvként 1950-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadó gondozásában.
Az elmúlt kétszáz évben Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Arany János költészete beírta magát nemcsak a hazai, de a világirodalom legjobbjai közé. Olyan hagyományt teremtettek a magyar költészetben, amely egyedülálló teljesítményében, gazdagságában és poétikai eszközeiben. Nélkülük el sem tudnám képzelni Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, József Attila, Pilinszky János költészeti teljesítményét. Volt tehát kitől tanulnom, tanulnunk.
Ma, 2025-ben még mindig érvényes Csokonai fentebb idézett gondolata?
Minden kornak megvannak a furcsaságai, és a költőtársadalomnak szembe kell néznie ezekkel. Nagy Imre és Franyó Zoltán költők mesélték egykoron, hogy a két világháború között, ha ki akartak adni egy-egy verseskötetet, akkor Arad iparbáróihoz, gyárosaihoz fordultak segítségért, és ezt minden alkalommal meg is kapták. Később, a szocializmus idején azok a költők, akik nem álltak az állambiztonságiak megfigyelése alatt, elég decensen megéltek közléseik, könyveik honoráriumából, sőt elég jól fizetett állást is kaptak különböző irodalmi vagy kulturális lapoknál. Ezt az itthoni és az erdélyi költők helyzetének ismeretében mondom, de gondolom, más kelet-európai országban is így volt. Aztán jött a demokrácia, hosszú évtizedekig rossz anyagi körülmények között sínylődött a legtöbb versíró. Szerintem ma sem dúskálnak a javakban, bár vannak ösztöndíjak, egyéni támogatások, irodalmi díjak. Manapság, bármennyire felháborítóan hangzik, nincs nagy keletje a költészetnek. Nézzünk szembe a valósággal, a vers is árucikk, ha nincs rá kereslet, ha nem akarják megvenni – mindegy, hogy pénzszűke miatt, vagy mert nem érdekli az embereket a költészet –, akkor feleslegessé válik. Hol van már az az idő, amikor Ady Endre újabb verseskötetét csak Budapesten harmincezren várták?
Amikor Böszörményi Zoltánra gondolunk, két dolog is eszünkbe juthat: egy remek üzletember, illetve egy költő-író, aki nemcsak műveli e mesterséget, de a kultúra ezen ágazatát minden erejével védi, segíti. Ki vagy te, és hogyan viszonyulsz a magyar irodalomhoz, magyar kultúrához?
A „remek üzletember” már a múlté. A költő-író címkét sem ragaszthatjuk rám, mert ez majd harminc év múlva derül ki, ha egyáltalán. Viszont az, aki olvasta regényeimet, verseimet, novelláimat, sok mindent megtudott rólam, arról, hogyan gondolkodom, miként vélekedem a világról, mi a fontos számomra, mi az, amitől ódzkodom.
Aki ír, az szerepet vállal, nemcsak irodalmi, hanem társadalmi, gazdasági, politikai szerepet is, és azt is kifejti, hogyan gondolkodik a világról, benne az ember szerepéről, mindarról, amiről elődei megfogalmazták gondolataikat. Aki ír, minduntalan egzisztenciális kérdéseket vet fel, és válaszokat keres ezekre. Aki ír, önmagát kutatja mindenben, miközben önmagáról, univerzális (ha van ilyen) szerepéről elmélkedik. Aki magyar nyelven ír, és ezt komolyan teszi, annak már köze van a magyar irodalomhoz, magától értetődően a magyar kultúrához. Aki magyar nyelven ír, az hitet tesz magyarsága mellett, ezáltal védi is azt, anyanyelvét és kultúráját. Hiszen az írás cselekvés, hitvallás, elkötelezettség, felelősségvállalás, merészség, feszültség, indulatosság, lázadás, forradalom, szenvedély, szeretet, kétkedő öröm, felszabadultság, transzcendencia; Hamvas Bélát parafrazálva: monománia.
Farkas Wellmann Endre írta, hogy ha voltak az elmúlt évtizedeknek nagy és önzetlen mecénásai, egyikük kétségkívül te vagy. „Rengeteg emberen és művészen segítettél, és felvállaltál olyan közösségi ügyeket, amelyeket magánszemélyként vagy üzletemberként kevesen: évtizedek óta finanszírozod Dél-Partium és a Bánság egyetlen magyar nyelvű napilapját, a Nyugati Jelent, emellett az ugyancsak általad alapított Irodalmi Jelen című folyóiratot, amely rég túlnőtte a térség határait.” Azt hiszem, ezt hívhatjuk missziónak is. Miért pont ezt az utat választottad?
Nem tudom, hogy voltam-e vagy vagyok-e az a sikeres mecénás, aki eredetileg szerettem volna lenni, de azt igen, hogy a mecenatúra számomra folyamatos cselekvést jelent. Ennek akkor van kiemelkedő szerepe, ha a megszorultakon segítek, ugyanakkor felismerem azokat a lehetőségeket és alkalmakat, amelyek megjelennek előttem. Az aradi Jelen Ház a város Magyar Háza, és mindenki tudja, hogy mi a rendeltetése és a szerepe a helyi magyar közösségben. Ugyanakkor szomorúan el kell mondanom, hogy a Nyugati Jelen harmincnégy év után, 2025. január elsejétől hetilapként jelenik meg. Bár eddig is egy vagyonba került az eltartása, okafogyottá vált a napilapkénti kiadása. Az erdélyi szórványmegyékben olyan mértékben csappant meg a magyar lakosság száma, hogy ez a tragikusnak is nevezhető helyzet az előfizetők, az olvasók táborának megfogyatkozásához vezetett. Nyilván ehhez hozzájárult az is, hogy a digitalizáció, az internetes újságok térhódítása a potenciális olvasók egy részét lassan, de biztosan elvitte. A fiatalok sem olvasnak, járatnak nyomtatott napilapot, a világhálón azonnal minden információt, hírt megtalálnak.
Az Irodalmi Jelen pedig nemcsak túlnőtte Arad határait, hanem az egész Trianon előtti Magyarország területén a legolvasottabb irodalmi portál lett. Huszonnégy éve nyomtatásban is megjelenik, és azokban az években, amikor Faludy György hirdette a lapot az országban, harmincezer példányban látott napvilágot.
Milyen céllal alapítottad meg az immár huszonnégy éves Irodalmi Jelen folyóiratot?
A József Attila-díjas író, Szántó György a két világháború között Aradra költözött. Periszkop című avantgárd irodalmi lapjának 1925-ben négy, 1926-ban egy száma jelent meg. Nem sokkal előtte, 1924-ben az aradi Kölcsey Egyesület támogatásával Franyó Zoltán szerkesztésében már napvilágot látott Genius címmel egy havonta megjelenő irodalmi lap. Nyolc lapszám után a román cenzúra betiltotta. A következő évben, januárban Új Genius címmel újra az olvasók elé került, de csak három lapszám jelent meg belőle. Több érdekessége között meg kell említenem, hogy itt látott napvilágot Fábry Zoltán elhíresült írása, az Emberirodalom. Tehát elődeim példáján felbuzdulva alapítottam meg 2001-ben az Irodalmi Jelent – első főszerkesztője Hudy Árpád volt – azzal a céllal, hogy az összmagyar irodalom szócsöve legyen. Mivel a Periszkop, a Genius és az Új Genius tiszavirág-életűek voltak, tervbe vettem, hogy az én lapom legalább negyedszázadot megéljen. Ehhez a célhoz már közel járunk. Természetesen nem arra gondoltam, hogy huszonöt év múltán lehúzzuk a rolót. Remélhetőleg azután is megjelenünk.
Az irodalom intézményesítése – legyen szó bizonyos egyesületekről vagy folyóiratokról – valóban segít az olvasók és szerzők, illetve a szakmabeliek közötti párbeszéd kialakításában?
Az egyesületek és a folyóiratok tagjainak, illetve munkatársainak ki- és megegyezését, azaz dialógusát nem követem. A szerzők és az olvasók párbeszédét sem látom, nem vagyok a Facebookon, Instagramon, portálokon sem bóklászom, az én szerzői oldalamat is két kollégám kezeli. Ahhoz, hogy a fent említettekről tudomást szerezzek, sok időt kéne elvesztegetnem, amit hasznosabban is eltölthetek.
Egy korábbi interjúban az állítod, hogy „a szakma gondolhat, amit akar, végül is az olvasó voksa számít. Ő a tévedhetetlen”. Vagyis eltekinthetünk a szakma meglátásaitól, a kritikusok véleményeitől, s csakis az olvasó az, aki befolyásolja, hogyan is él tovább az irodalom – az olvasás és a (szép)írás?
Az évszázadok során a szakma és az olvasó véleménye nem mindig egyezett. Van, akit a szakma ignorál, de az olvasók megvásárolják a könyvét, feltehetőleg el is olvassák. Nemegyszer történt meg velem, hogy itt-ott vendégségben a könyvespolcokat nézegettem, és rákérdeztem a házigazdára, hogy az éppen sztárolt magyar szerző könyvét, könyveit olvasta-e. Sajnos legtöbbször azt a választ kaptam, hogy nem, de olyan jól mutat a könyvespolcon.
A szakma nem mindig kegyes a szerzőhöz. Viszont létezik egy olyan olvasóréteg is, amelyet többnyire a szakma véleménye befolyásol, benne bízik, és csak azt a könyvet veszi a kezébe, amit az ajánl neki. Ne felejtsük a kiadók érdekeit se, saját könyvkiadási politikájuk van, és ez nem mindig egyezik az olvasó ízlésével vagy elvárásaival. A posztmodern, a szövegirodalom néhány évtizedig nagyot aratott, sok olvasót bevonzott. Mára, úgy látom, másra éhes az olvasó. Azért falják újra Jókai, Mikszáth, Móricz, Kosztolányi, Wass Albert, Szabó Dezső, Márai regényeit. Felsorolásom természetesen távolról sem teljes. Az irodalom tehát függhet divattól, az olvasói szokások is változhatnak, de az igazi érték mindig fennmarad. Ám ezt nem mindig a szakma határozza meg. Ebbe az olvasónak is beleszólása van.
Néhány év leforgása alatt sokat változott a véleményed az irodalomról. Pár évvel ezelőtt azt mondtad, válságban van, ahogyan az írók is válságban vannak. Idén májusban viszont úgy fogalmaztál, hogy nem aggódsz a magyar irodalomért, hiszen számtalan kimagasló teljesítményű jelenkori írónk, költőnk van. Mi történik az irodalommal?
Én is a pillanatnyi hangulat embere vagyok. Ezt ne vegye tőlem senki rossz néven. Amikor az irodalom és a szerzők válságáról beszéltem, az a szakadék jutott az eszembe, amely az írócsoportosulások politikai hovatartozása miatt mélyült el. Mindig egységes irodalomban gondolkoztam, ma is ezt teszem. Számomra nincs jobboldali és baloldali irodalom. Csak egy magyar irodalom van! Azt, hogy nem mindenki látja így, elismerem. Szerény erőmmel, ahol és amikor csak lehet, megpróbálok érvelni, tenni e megosztó látásmód ellen.
Az irodalom történései ott vannak a könyvekben. Aki olvas, megtapasztalja. De kérdem: hányan, mennyit és mit olvasunk? Jut-e elég idő erre? Van-e hozzá lelkierőnk, békességünk, türelmünk? Ahhoz, hogy minderre megbízható választ kapjunk, a szociológusoknak, a pszichológusoknak sokkal több felmérést kéne végezniük.
És mi történik az irodalomban?
Az írók magatartása, viszonya egymáshoz, ragaszkodása és szeretete az olvasók iránt az évszázadok alatt mit sem változott. Az irodalom szervezettsége, bonyolultsága, képlékenysége is ugyanaz. A mindenkori irodalomkritikus vagy – szervező ezt jobban érzékeli, ki tudja tapintani a pulzusát. Látleletet készíthet róla. Az irodalmi rendszerek rendezettségi fokát is meg lehet mérni. Erre viszont nem vagyok hivatott. Az a jó és a felemelő, hogy az irodalomban, mint a történelemben, ha valami zajlik, csak később látjuk meg, valójában mi is volt az.
Kell egyáltalán arról beszélni, hogyan működik az irodalom? Vagy egyszerűen elfogadhatjuk, hogy van benne egy olyanfajta transzcendencia, amely mindent – különféle viszályokat, társadalmi problémákat, háborúkat, de még a digitalizációt is – túlél?
Már miért ne élné túl? Az irodalom sohasem hal meg, az energia megmaradási elve azonosítható benne. Az, hogy miként fogyasztja a társadalom az irodalmi terméket, az olvasói szokások átalakulása nyilván hatással van rá, mindig is a kereslet határozta meg a kínálat milyenségét, és nem fordítva. Fentebb egyik válaszomban én is megemlítettem, az irodalom transzcendencia, ugyanakkor több annál. A tudat elraktározza az empirikus tapasztalatokat, és azonosulni is tud velük. Láthatóvá teszi a láthatatlant. Talán a filozófiában tapasztalható hasonló erő.
Az irodalom rendkívül veszélyes mesterség – mondod. Miért?
A mindenkori író nyílt kártyákkal játszik. Minden történésben jelen van, minden szereplőjének a gondolatait, érzéseit szövegbe írja. Olyannyira kitárulkozik, hogy már senki más, csak ő látható, és az egészet az olvasó elé bocsátja. Ezzel az aktussal sérülékennyé válik. Olyan ez, mint amikor egy nő teljesen levetkőzik egy népes közönség előtt, és vállalja ennek minden ódiumát. A nézősereg elsőnek a megvillanó, csupasz, kívánatos testet látja. Csak idő múltával fedezi fel benne a szimmetriát, a szépséget, a kifejezőerőt, az ott rejlő gondolatokat, érzelmeket, és kezdi látni a távlatokat. Ebben a lecsupaszodásban, önzetlen kitárulkozásban látom én a mesterség veszélyét. És ez elől az írónak nincs hová menekülnie.
Jelenleg min dolgozol?
Tavasszal írtam egy kisregényt. Címe A rés. Ezt reszelgetem, csiszolgatom. Lassan készen vagyok vele. Remélem, jövő tavasszal napvilágot lát.
De előtte egy nagyobb fába vágtam a fejszémet. Az éj puha teste 2008-ban jelent az Ulpius-ház gondozásában. El is adtak belőle közel kilencezer példányt. Azóta angol, német, román nyelven is kinyomtatták. A magyar változaton kívül a legnagyobb sikert Angliában aratta. A BBC sztárriportere, Janice Forsyth élő adásban interjút készített velem. Elragadtatva beszélt a regényemről, amelyet tavaly elhunyt barátom, Sohár Pál fordított.
Nos, visszatérve a magyar változathoz: az első kiadást stilisztikailag újragondoltam. Sok felesleges szöveget kihúztam, nyelvileg rendbe tettem. A sztori izgalmas, regény a regényben, a betét váratlan fordulatokban gazdag lélektani krimi. Ezért is jegyezte meg Janice, hogy „nem lehet letenni”, annyira érdekfeszítő. Erre, a második magyar nyelvű kiadásra büszkén tekintek, s remélem, az olvasó is ugyanazzal az érdeklődéssel és szeretettel fogadja, ha megjelenik. A mostani kötet egyébként egy regénytrilógia része.
A trilógia első kötetének címe Regál. Ha visszafelé olvassuk: láger. Ebben Tamás átszökik a tiltott határon, majd menekülttáborba kerül, hónapok elteltével innen utazik tovább. Átrepüli az óceánt – ez már Az éj puha testének, a trilógia második könyvének a részcselekménye. Megérkezik az új hazába – Kanadára ismerhetünk a leírtakból –, a legjobb barátja egy újságíró lesz, ő segíti az első lépéseit. Tamás részt vesz egy olyan társadalom életében, mely számára idegen, de minden erejével azon igyekszik, hogy beilleszkedjék. A trilógia harmadik kötetének címe Míg gondolom, hogy létezem. Ebben Tamás már családjával együtt van, egyetemre jár, autószalonban dolgozik. A regény izgalmas, érdekfeszítő cselekményét minduntalan egy-egy váratlan történés gazdagítja.
Végül, de nem utolsósorban, összegyűlt egy vastagabb kötetre való versanyagom, ezzel is bíbelődöm, és hamarosan be szeretném fejezni a Marslakó gézengúzok című meseregényemet.
