A Pecsét a szerző egyik legrövidebb, de nem a legrövidebb (az Üres lap például rövidebb) műve, ezért teljes terjedelmében közöljük.
Az Élő magyaróra [1] című műsorfolyam első részében [2] a költő (Varró Dániel), az irodalomkritikus (Hoványi Márton) és a magyartanár (Tóth M. Zsombor) a műelemzés, műértelmezés, azon belül konkrétan a verselemzés miértjéről és mikéntjéről beszélgettek, sőt helyenként vitatkoztak. A műsorhoz készült egy műértelmezési útmutató is [3]; a műsort és az útmutatót egyaránt szívből ajánljuk.
A 2022. július 6. és 10. között Sátoraljaújhelyen megrendezett Élő magyaróra tábor esszékonferenciájának témája a résztvevők kedvenc magyar novellája volt. A következő elemzés eredetileg erre az esszékonferenciára készült.
Az irodalom nyelve eleve sűrítettebb, mint a hétköznapi nyelv, és az irodalom kihasználja a nyelv többértelműségét. Az extrém rövid műalkotások, az egyperces novellák, az egy versszakos vagy akár egysoros versek rendkívül sűrítettek. Éppen a rövid terjedelmük, a részben ebből következő többértelműségük teszi őket alkalmassá, hogy rajtuk keresztül megmutathassuk (egy magyartanár megmutassa a tanítványainak), hogy egy-egy szöveg értelmezése milyen sokféle irányba elágazhat.
Akár iskolai körülmények között, akár a saját olvasmányélményünk kapcsán értelmezünk egy ilyen művet, az első kérdésünk a következő lehet: Mi ez?
Az első válasz lehet az, hogy csak egy vicc.
A második válaszlehetőség csak egy fokkal lép tovább. Egy középiskolai osztályban, amennyiben a diákok ahhoz szoktak, hogy bátran elmondhatják a véleményüket, biztosan lesz olyan tanuló, aki kapásból azt válaszolja, hogy egy hoax, azaz beugratás, megtévesztés. És valóban. Ismerjük a hoax irodalmi verzióját, ami nem más, mint a csalimese. A csalimese olyan mese, amelyik úgy indul, mint egy „rendes” mese, fokozás is van benne (találnak egy ládát, abban egy kisebb ládát), majd hirtelen véget ér.
A mese alapvetően szóbeli műfaj, tehát a hallgató nem láthatja előre a történet hosszát. A Pecsét esetében tehát adekvát válasz a kérdésünkre, hogy ez egy irodalmi beugratás, ha úgy tetszik, csalinovella. A címből egy rövid történetet várnánk, mint amilyen Kosztolányinak A kulcs című írása, ehelyett egy pecsét formájú rajzot kapunk. A képi megjelenéstől pedig valós pecsétet (pl. egy intézmény nevével) várnánk a körben, ehelyett ezt a mondatot olvashatjuk: „Egye meg a fene az egészet”. Ahogy a csalimese mesélőjének, úgy itt a szerzőnek nincs kedve igazi novellát írni, inkább hagyja a fenébe az írást.
A harmadik, egyben legvalószínűbb lehetőség, hogy komoly írás. A komoly alatt azt értve, hogy nem vicc, nem becsapás, hanem az, aminek a szerző szánta, aminek mutatja magát: novella. Kéretik tehát így is olvasni.
Az irodalom bizonyos értelemben játék.
Menjünk bele a játékba! Az irodalom értése, sőt az olvasás élvezése megköveteli, hogy elfogadjuk a játékszabályokat, csak azok nem mindig egyértelműek, időnként maguknak a játékszabályoknak a megfejtése maga a játék, a rejtvény.
A Pecsét című alkotás esetében segítséget kapunk az ún. kotextusból, azaz a szöveg közvetlen nyelvi környezetétől, a kötet többi szövegétől. Ez esetünkben jelenti közelebbről az adott írást megelőző és követő néhány novellát, távolabbról az egész kötetet. A Pecsétet megelőző írás árulkodó, ezért teljes terjedelmében idézzük:
SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT
EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ
VASDARABHOZ, MELY
A TÖRTÉNELEM VIHARAIN
KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL
TELE LÁDIKÓBAN, MERT
SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK,
SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ
– Túlélsz, pöcök.
Látható, hogy ez a novella is játék, irodalmi kísérlet, hiszen a címe jóval hosszabb, mint maga a novella. A Pecsétet követő írás már – mondhatni – hagyományosabb: a kétszavas címet egy kb. féloldalas szöveg követi. De persze maga az egyperces novella is játékos, kísérleti műfaj.
Fontos fogódzónk az értelmezésben a kötet bevezető írása, a Használati utasítás. Így kezdődik: „A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások.” Tehát az előbb említett három eshetőségből (vicc, hoax, novella) mégiscsak az utóbbi a legvalószínűbb. (Nem teljesen biztos, hiszen ebben a mondatban is viccelhet, játszhat a szerző.) Még két mondatot érdemes kiemelni a Használati utasításból: „Fontos, hogy a címekre ügyeljünk” és „Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást”. Mindkettő adekvát tanács lehet akár egy műelemzésre készülő diáknak is.
Az Élő magyaróra műelemzésről szóló adásának Szempontok a műértelmezéshez című segédanyagában különféle lehetséges értelmezési kérdéseket és az elemzést segítő fogódzókat (pl. a TEJSZÍNHAB-ot) találunk. Ezeket a szempontokat figyelembe véve lássunk egy (több) lehetséges értelmezést!
Örkény használati utasítását követve vizsgáljuk meg jobban a címet, illetve a cím és a szöveg kapcsolatát! A pecsét többértelmű szó, utalhat valamilyen – manapság leginkább bélyegző lenyomásával létrehozott − azonosító, hitelesítő jegyre vagy szennyező foltra (pecsétes a ruhája) is. A szöveg képe alapvetően az elsőt juttatja eszünkbe, olyan, mint egy hivatalos irat, amelyből azonban hiányzik a lényeg, hiszen csak a cím és a végén a bélyegzőlenyomat van meg.
Mivel igen rövid novelláról van szó, mindössze két szerkezeti egységre bonthatjuk a szöveget, ezek a cím és a képszerű megjelenésű törzsszöveg.
A szöveg rövidsége miatti rendkívüli sűrítettség tág teret ad az egyéni olvasatoknak. A fő kérdés, hogy mit egyen meg a fene. A lehetséges válaszok számát ugyanakkor leszűkíti a cím. Amennyiben a pecsét szó első jelentését vesszük figyelembe, amelyik a hivatalossághoz köti, akkor a koncentrikusan táguló körökben
a következőkről gondolhatjuk, hogy egye meg a fene: (konkrét) hivatalos ügyintézés, a bürokrácia maga, a bürokrácia embertelensége, a rendszer (diktatúra), az élet.
A hivatalos ügyintézés sokszor hosszadalmas és frusztráló, a benne járatlan ügyfél bizony gondolhatja úgy, hogy feladja, inkább egye meg a fene. A cím és a pecsét között üresen maradó papír utalhat erre, nem írta meg az adott iratot (pl. kérvényt), inkább egye meg a fene. Persze az is elképzelhető, hogy nem ügyfél, hanem ügyintéző volt az, aki hagyta az egészet.
Általánosabb (s pont ezért valószínűbb) értelemben nem egy konkrét ügyben frusztrálja az elbeszélőt (lírai alanyt?) a bürokrácia, hanem az egésznek a személytelensége, embertelensége. A keletkezés idejének történelmi kontextusában (az Egyperces novellák 1968-ban jelent meg) tovább tágíthatjuk a pecsét és a szöveg összefüggéséből kikövetkeztethető jelentést, eszerint a politikai-társadalmi rendszert, a kádári puha (puhuló) diktatúrát egye meg a fene, ahol az emberi sorsok csak elintézendő ügyek, amelyeket egy pecséttel le lehet zárni.
A legtágabb értelemben magát az életet is megeheti a fene. A cím és a pecsét közötti űrnek az élet üressége, kiüresedése lehet a jelentése.
Ugyanakkor a kötetről tudjuk, hogy alapvetően groteszk írások kaptak benne helyet (lásd még az Arról, hogy mi a groteszk című novellát); a humor és a groteszk rámutat valamely komoly dolog komolytalanságára. Jelen esetben a bürokráciának, a rendszernek (bármely rendszernek) és magának az életnek a komolytalanságára mutathat rá.
Formai szempontból a rövidség miatt nehéz eldönteni, hogy vers vagy próza a Pecsét, hiszen egyetlen sorból áll, ahogy például Weöres Sándor egysoros versei. A képszerű megjelenítése pedig a képversekkel rokonítja. Képzeljük csak el, ha nem körbe lenne írva a szöveg, lenne-e értelme a címnek! A kötet címe és többi írása miatt gondoljuk prózának.
Az sem teljesen egyértelmű, hogy líra vagy epika, hiszen az epika esetében valamilyen történetet várnánk, itt gondolhatjuk, hogy a történet (pl. a hivatali ügyintézés) nem fontos, ezért üresen maradt a helye. A líra érzelmeket, gondolatokat közvetít, ahogy ennek a novellának a szövege is. A homályosság, a (szó szerint) üres helyek a balladát juttathatják eszünkbe. Nevezzük talán lírai képnovellának ezt az írást.
Az irodalmi művek fontos jellemzője az intertextualitás (Genette-nél transztextualitás), azaz minden, ami a szöveget kapcsolatba hozza más szövegekkel. A Pecsét című novellát a formája nyilvánvalóan a hivatalos iratokkal hozza kapcsolatba. A szöveg viszont egy hétköznapi káromkodás (szűkebb értelemben vett intertextualitás: idézet). A forma és a tartalom ellentéte (az ellentét retorikai alakzat) kognitív feszültséget kelt az olvasóban, és elindítja a gondolkodást az értelmezés mikéntjéről.
Irodalom
[1] https://elomagyarora.hu/
[2] https://www.youtube.com/watch?v=ykNPAzKz_lc&t=2s
[3] https://elomagyarora.hu/wp-content/uploads/2021/12/muelemzesi_szempontsor.pdf
Genette, Gérard. Transztextualitás. Helikon, 1996/1–2., 82−90.
Nyitókép: Örkény István Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
