Igen gyakori, hogy a darabjaidat korábbi történetek ihletik. Mennyiben komfortos számodra íróként, hogy készen kapsz figurákat, helyzeteket vagy akár írói nyelvezetet?
A drámaírás – a színészethez hasonlóan – mimikris foglalkozás. Akár te teremted a világot, akár alkalmazkodsz valamiféle feltételrendszerhez, az mindenképpen hasonulást vagy beleélést kíván. Szeretem azt is, ha tudom, hogy milyen színészekre írom a darabot. A Szombathelyen bemutatott Könnyű préda esetében például úgy szólt Jordán Tamás felkérése, hogy Udvaros Dorottya, Lázár Kati, Hollósi Frici meg ő legyen benne. Nem egy olyan rossz ajánlat, ahogyan az sem, hogy egy Shakespeare- vagy egy Fernando de Rojas-művet dolgozz át, netán ugyanabban a versformában. Én ezeket nagyon szeretem. Egyébként sem létezik parttalan szabadság. Tehát ha mindent te határozol meg, akkor is korlátok közé kell hogy szorítsd magad.
Mennyire áll hozzád közel Molnár Ferenc világa?
Én egy old school pali vagyok, az 1920-as,’30-as évek világa közel áll hozzám Kosztolányistul, Füst Milánostul, Krúdystul… Ebben én jól érzem magam.
Mi vonz benne?
Akármilyen korszerűtlenül hangzik, a boldog békeidők derűs, érzelemgazdag és játékos világa.
Azt mondtad korábban, hogy téged leginkább a karakterek foglalkoztatnak, akik aztán megteremtik a darabot. Az üvegcipőben melyik szereplő foglalkoztatott leginkább?
Na, szerinted melyik?!
Bereményi Géza mondta néhány héttel ezelőtt egy interjúban – és nagyon szíven ütött, mert magam nem is gondoltam rá igazán –, hogy az ember elkezd írni egy teljesen indifferens dolgot, aztán a végén rájön, hogy önéletrajzi lett.
Ez persze túlzás, de hatvanöt éves férfiként a közel ötvenéves Sipos figurája foglalkoztat. Bár a drámaírás nem önkifejező műfaj, drámaíró az lehet, aki nyolc-tíz elmeháborodottat – az óvodás kislánytól az ószövetségi pátriárkáig – ki tud magából állítani.
Attól, hogy érdekel vagy szereted Sipost, nem bánsz vele kesztyűs kézzel.
Egy öregedő férfi, aki körül elfogy a levegő. Nincs se munka, se pénz. Elfogy a fizikum, elfogynak a lehetőségek. Voltaképpen egy tönkremenetel története. Lehetne öregedésnek is mondani, bár ennél ez kicsit több.
Mit tartottál meg Molnár Ferenc stílusából?
A darabnak van egy talán ravasz építkezése. Eleinte stilárisan is a molnári nyelvet folytatja. Az üvegcipő-előadásunkban mi tíz évvel későbbre helyeztük a történetet, így a gazdasági világválság súlya is megjelenik benne. A darab eleje egy szép szerelem kibontakozása, és ennek megfelelően minden Molnár dramaturgiája és nyelve szerint halad, aztán ahogy egy kicsit elkomorodik a történet, úgy csúszik át másik nyelvi regiszterekbe. Nem hiszem, hogy feltűnő a váltás, mert próbáltam egy kicsit historizáló, ugyanakkor számunkra is ismerős nyelvezetet használni. Mindenki irodalmi nyelven beszél, szép szóvirágokkal, mint ahogyan a ’30-as években társalogtak.
Az egyik próbán tudatosult bennem, hogy ezen a gazdagabb, barokkosabb nyelven mennyivel több érzelmet lehet kifejezni. Szegényedik a nyelv, és így az érzelmi világunk sem tud olyan gazdagon megmutatkozni. Irma egy cseléd-poéta, neki minden megengedett. Olyan költői képekben fogalmaz abban a csodálatos-szertelen képzeletvilágában, amilyenben csak akar. Az íróember pedig ebben boldogan tobzódhat.
Eszedbe sem jutott, hogy a happy end felé tereld a történetet?
A Molnár-darab vége happy end: Irma meghódítja Sipos úr szívét, és elköltöznek egy szuterénba, meglehetősen rossz körülmények közé, Adél meg beköltözteti Sipos helyére Császár urat. Amikor hozzáfogtam, lépésről lépésre végiggondoltam, hogy mi történhet ezekkel az emberekkel. Szerintem ez a sorsuk igaz folytatása. Érdekes, mert valaki azt kérdezte: – Hogy lehet ezt folytatni, amikor happy end Az üvegcipő vége? Nem is értettem. Miért? A happy end után nincs élet?! Ott kezdődik csak igazán... A tragédiát nem lehet folytatni, mert ott majdnem mindenki meghal.
Pontosan ismerted a készülő darab szereposztását. Mennyiben formálta ez a karaktereket?
Alakította. Hat éve vagyok dramaturg a Miskolci Nemzeti Színháznál, tehát a legtöbb színészt már húsz előadásban láttam, néhányukat korábban is. Miközben írtam, hallottam a hangjukat, láttam a figurájukat, olyan volt, mintha egy filmet néznék. Nagyon szeretem is őket, így akinek lehetett, megpróbáltam kedvezni. A Császár Pált játszó Tegyi Kornél például tisztább lélek, mint a darabbeli figura, ezért igyekeztem úgy alakítani a karaktert, hogy ne legyen olyan elvetemült, mint amilyennek – Kornéltól függetlenül – gondolnám. Ennek persze vannak határai, mert a karakter igazsága egy ponton legyőzi a szentimentális szerzőt. Meg azért igyekszem, hogy a giccsig ne jussunk el.
Molnár Ferencnél is a határon billeg a dolog.
Az üvegcipő egy csodálatosan szemérmetlen, kedves tündérmese. Ilyen értelemben az én folytatásom közelebb áll a valósághoz, sőt, el is hangzik benne, hogy a valóság nem tudott félreállni a szerelem útjából. Molnárnál félreáll, és általában ezekből lesznek a nagy sikerdarabok, én viszont remélem, hogy a nézők az igazságot is megbocsátják.
Gyorsan írsz?
Nem. Ezen a darabon is csaknem egy évig dolgoztam. De tudod, ez úgy van, hogy az ember két-három napig csak jegyzetel a következő jelenethez, eszébe jut mindenféle, annak a kilenctizedéről azt gondolja, hogy rossz. Közben azt is gondolja, hogy tehetségtelen, meg esetleg lusta. Minden délelőttöt ezzel töltök tíztől kettőig, aztán egyszer csak azt az öt-hat oldalt megírom egy óra alatt. Ha megvan az első mondat, szinte magától lepörög. Azon már szinte nem is szoktam javítani, csak előtte van ez a rettenetes időszak, amikor az ember azt gondolja, hogy soha többet nem fog az eszébe jutni semmi.
Jól viseled, ha a próbán átalakul a szöveg?
Minden indokolt változtatásra nyitott vagyok, mert mindig eszükbe juthat jobb, és azt én gyorsan felismerem, és hálásan fogadom. De amikor kiadom a kezemből a példányt, minden szótagról tudom, hogy miért van ott, tehát meg kell győzni. Nem mindegy, hogy „érzem” vagy „érezem”. Szövegzenei okokból sem. Osztom Spiró György bölcs megállapítását, hogy minden színpadi mondat zenei mondat. Ezért tud nagyon idegesíteni, hogyha a színész nem rendesen tanulja meg a szöveget, és belegatyázik, nekem pedig forog a tőr a szívemben, mert oda a szöveg dallama és ritmikája. De a színészek többnyire érzékelik, ha gondosan megírt mondatokkal van dolguk, és azokat igyekeznek pontosan megtanulni.
Keszég László rendezővel jól tudtok együtt dolgozni?
Igen, már sokszor volt rá alkalmunk. Nagyon nehéz szerzőként jól viselkedni a próbán. Hogy ne frusztráld őket, ne hisztériázz, bár most nincs is rá okom. Tisztában vagyok azzal, hogy egy színházi előadásnak a szöveg csak a fele, ezért nem esik nehezemre bizonyos dolgokban engedékenyebbnek lenni. Tudom, hogy a másik fele az övék, és ha ők nem érzik jól magukat az előadásban, akkor a hajamra kenhetem a szövegemet.
Hogyan jött Az üvegcipő folytatásának ötlete?
Ez a történet újabb bizonyítéka annak, hogy a színház a büfében születik. Az üvegcipő premierjén az egyik színész sóhajtotta el a pultnál, hogy: – Na, azért kíváncsi lennék, mi lesz ennek a szép szerelemnek a folytatása. Abban a pillanatban belém hasított, hogy én ezt megírom. Az éjfél utáni büféötletek jelentős része másnapra elhamvad, de ez nem hamvadt el. Hat héten belül írtam egy tizenöt oldalas, jelenetezett szinopszist, és akkor szerződtünk le rá.
Bár előbb más kontextusban említetted a szentimentális írót, egyébként jellemző rád a szentimentalizmus?
Nevezzük inkább romantikának, ám ezt az ember igyekszik kordában tartani. Nem szégyellem, hogy a lelkem mélyén lakozik egy szipogó gépírólány, aki néha elszabadul. Vojnich Erzsébet mondta nemrég egy interjúban, hogy az igazán nagy művek mindig a giccs határán billegnek, de sose lépik át. Én magamat érzelmes és szélsőségesen szenvedélyes fickónak tartom, és hogy ez megjelenik a szövegekben, azt se nem bánom, se nem szégyellem.
Egy tizenévvel ezelőtti interjúban meséltél arról, hogy gondolkodsz rajta, hogy írj egy önéletrajzi ihletésű prózát. Hogy állsz ezzel?
Erről végleg letettem. Nem ez az én terepem. Akkor is mondtam, hogy nem tudom, hogy a szemérem vagy a gyávaság tart vissza. A személyesség egy ilyen fikcionált áttételen keresztül sokkal jobban esik. Amikor az ember autobiografikus dolgokat ír, megbánthat vele másokat, és ezt nem szeretném. Ahogyan beszéltünk róla, az ember áttételesen, önkéntelenül is mindig a saját történeteit írja. Az öcsém szokott magánkívül lenni, amikor a bemutatókon felfedezi, hogy melyik motívum családtörténetileg honnan származik. Nekem tehát nem kell önéletrajzi kötetet írni, hogy ezeket elmesélhessem.
Miért a dráma a legotthonosabb műfaj számodra?
Én egészen harmincéves koromig hezitáltam az írás és a színház között. A szegedi Egyetemi Színpadon színészkedtem, meg Gaál Erzsi csoportjában, akkor még amatőrnek nevezett, ma már alterré avanzsált miliőben, miközben többször nem vettek fel se bölcsészkarra, se Színművészetire. Akkoriban is írtam már prózát, meg persze kamaszként verseket. Egyikről sem szívesen mondtam volna le, aztán idővel színpadi skriblerként összeért a kettő, és ma már tudom, hogy ez nekem pompásan megfelel.
Az üvegcipőn túl című darab színlapját itt olvashatják.
Fotó: Gálos Mihály Samu
