Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen opera formájában dolgoztok fel egy mesét. Nem túlságosan nehéz műfaj az a gyerekek számára?

Soha nem az volt a cél, hogy mindenki szakértő legyen, aki a zenét hallgatja. Kell, hogy már gyerekkorban lehetőséget kapjon mindenki arra, hogy megismerjen és megszeressen különböző zenei stílusokat. A zenének minden embert meg kellene szólítania. Ez egy darabig működött is, de aztán jött egy nagy váltás, amikor mindez valahogy szétvált, és ma már a kortárs populáris és a kortárs komolyzene közötti szakadékot sokszor nehéz áthidalni. Nehéz meghatározni, hogy hol van az a pont, amíg ugyanazzal a zenével minden réteghez és minden korosztályhoz tudok szólni. Mozart ösztönös zseni volt, talán az ő művei a legjobb példák arra, hogy az opera is lehet mindenki számára érthető, befogadható.

Maga a történet mennyire alkalmas arra, hogy opera szülessen belőle?

Vannak benne olyan elemek, amik zenéért és azon belül az opera műfajáért kiáltanak. Csináltak már nagyon sokféle feldolgozást – többek között bábjátékot, rajzfilmet – ezekből a mesékből, de eddig szerintem még egyszer sem sikerült visszaadni az esszenciáját. És ez nem az alkotók hibája. A jól megszokott, lineáris elbeszélés egyszerűen nem működik Csipike esetében. Persze itt is minden történetnek van egy tanulsága, de semmi sem csak jó vagy rossz. A karakterek is sokkal árnyaltabbak, mint azt a mesékben megszokhattuk, jobban megismerjük a lelkük mélyén lévő érzéseket. Ehhez szerettünk volna méltó zenét komponálni.

Nem a Csipike az első operád. Korábban A hallei kirurgus címmel már írtál egy művet ebben a műfajban.

Az egy nagyon korai zsengém volt. Mondhatni „gyerekdarab”, amit mindössze 19 évesen írtam, egy operaíró versenyre. Akkoriban igazából fogalmam sem volt még a műfajról. De azért van okom a büszkeségre is, mert Debrecenben több alkalommal játszottuk, teljes társulattal és zenekarral.

Egy laikus számára nehéz elképzelni, hogyan tudod leírni a fejedben megszólaló dallamokat, főleg egy olyan hangszerre, amin te magad nem játszol.

Ahhoz, hogy valami hangszerszerű legyen és tényleg működjön az adott hangszeren, amire írták, ahhoz kell egyfajta objektíven mérhető zeneelméleti tudás, végzettség. Hiába írsz például egy háromvonalas G-t a harsonásnak, nem fogja tudni megszólaltatni. Vagy ha írsz egy nagy C-t a hegedűsnek, amint megpróbálja lejátszani, úgy lehangolja a húrt, hogy az egy életre tönkremegy. A hangszerek jellemzőit, korlátait is ismerni kell, és tudni kell, hogy az ember miért ír egy bizonyos hangszerre. A hangszereknek van karakterük, sajátos hangszínük, ezeket az adottságaikat lehet tudatosan használni.  Az viszont, hogy mi szólal meg az ember fejében, és azt hogy írja le, már összetettebb folyamat. Ahhoz, hogy a fejedben megszólaló dallamot le tudd írni, érteni kell a zeneelmélethez. A folyamatnak ez a része tanulható. De ennek a folyamatnak van egy másik, egyedi része is, ami már egyfajta adottság, és arra nincsen egyetlen, jól bevált recept.

Hogy kezdődött a kapcsolatod a Cooperával?

A Virtuózokon keresztül. Bocskor Lóránttal, a Coopera ügyvezető igazgatójával ott ismerkedtem meg, akkor ő volt a produceri cég operatív vezetője. A Virtuózok Kamaraegyüttes vezetőjeként sokat dolgoztunk együtt. Egy igazán pörgős és kreatív embert ismertem meg a személyében, aki szenvedélyesen rajong a művészet minden létezési formájáért. Molnár Leventével, a most készülő mű művészeti vezetőjével is a Virtuózok által ismerkedtem meg egy székelyföldi turnén, még 2015-ben. Ott említette először a Csipike-operát, már akkor megszületett a fejében ennek az előadásnak a terve. Érdekes, hogy Magyarországon ezek a mesék nem olyan ismertek, mint Erdélyben. Pedig Fodor Sándor nagyon jól megírt, sokrétegű történeteket alkotott, amiknek a varázslatos mesevilág mellett van mélyebb mondanivalójuk is. Ezzel az előadással az is célunk, hogy itt is népszerűsítsük a Csipike-meséket.

A Coopera új, magyar gyökerű operák megalkotását tűzte ki céljául. Mit gondolsz arról a hagyományközvetítő munkásságról, amely mellett ez a közösség elkötelezte magát?

A Coopera egyik nagy erőssége, hogy azokat az értékeket, hagyományokat és életérzéseket, amiket a régi nagy zeneszerzők képviseltek, át tudják ültetni egy olyan modern közegbe, ami a mai kor emberének is sokat mond. Jó példa erre a nemzeti értékek ápolása, továbbörökítése is. A létrehozott produkciók a magyarságtudatot mint tartalmat olyan formai keretek között tudják közvetíteni, amelyek ma is hitelessé és átélhetővé teszik az érzést minden korosztály számára. Ráadásul egy olyan rétegműfajon keresztül próbálja mindezt elérni, ami nem populáris, amivel nem lehet gyorsan nagy népszerűségre szert tenni. A Coopera produkciói ezt a réteget próbálják lehántani, hogy így minél több emberhez tudjon elérni, minél több embert tudjon megszólítani egy-egy előadás.

A mű megírásához az Emberi Erőforrások Minisztériuma nyújtott támogatást a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül.

x támogatott tartalom