A Dél-Balatoni Kortárs Alkotóműhelyt öt éve rendezik meg. Idén kéthetesre bővült, és már külföldi alkotókat is fogadott, témája pedig a bábu volt, amit a szervezők Keresztesi Botond képzőművésszel, az idei tábor mentorával közösen határoztak meg. A bábu az őskortól kezdve jelen van a művészet történetében, hol faragott istenségek, hol szürrealista vagy dadaista szerkezetek, hol pedig futurisztikus robotok formájában. A témakiírás azért is izgalmas volt, mert igen széles teret adott az alkotóknak arra, hogy a saját nyelvükön, egyéni alkotói hangjukon értelmezzék a bábut mint motívumot vagy szimbólumot.

Ha a tizenöt alkotó munkáin végigtekintünk, látható, hogy mindannyian különbözőképpen nyúltak a témához, hol szorosabban, hol tágabban értelmezve a feladatot.

Egyik csoportjuk az antropomorf alakok mellett maradva hozta létre a kompozícióit. Denisa Stefanigova három műve a vágy különféle megtestesüléseit villantja fel expresszív gesztusokkal. A harmadik állomáson például bűnbeesés-jelenetet láthatunk, amelynek során az egyén eggyé válik a vágyával, és elfogadja azt. Kun Fruzsina Álmatlan tájba néző című képén is két alak vetül egymásba, hegyvonulatokká alakulva a néző számára. Ez a kép színeiben, líraiságában Keserü Ilona azon festményeit idézi, amelyeket a balatonudvari temető szív alakú sírkövei inspiráltak. Egyébként mindkét alkotó színhasználata egészen figyelemre méltó. Stefanigova pasztelles, hideg lilái és kékjei kísérteties derengést vonnak a képek köré, míg Kun neonos, vidám árnyalatai oldják a súlyos tartalmakat.

Kun Fruzsina fekvő női alakjához formailag hasonló Paulina Labuz-Tarara figurája, ami tulajdonképpen a pixelizált willendorfi Vénusz. Egyszerre bábu, női alak és digitális kép.

A mű izgalmát pedig az adja, ahogy az alkotó egybemossa az ősi kultúra meghatározó istenszobrát az átdigitalizált kortárs kultúrával. Szepesi Dóra Anna objektjei fejformákat idéznek, amelyeknek sikolyra nyílik a szájuk. Mivel az arcok többi része be van fedve, a nézőben szorongás ébred a láttukra. Úgy érezzük, mintha valamilyen erőszakos cselekedetre reagálnának.

Pakosz Anna női alakjai a természet organikus részei. A különféle rituálékat végző figurák meditációk és szertartások során beleolvadnak a tájba. Az egyik munkán a fa mint templom jelenik meg, amelyet nőkből álló kör ölel körül. Pakosz munkáit pasztelles, földes színei erősen természetivé, földközelivé teszik. Az elkent ecsetvonások, a színek finom egymásba játszása folytán rendkívül lágyak és meditatívak.

Vámos János is a természet szerves részeként értelmezi a bábuformát. Az egyik festményén felnagyított tájrészletet látunk kövekkel és faágakkal, amelyek fokozatosan figurálissá válnak a befogadó számára. 

Míg Pataki Luca kiindulópontjai a töréstesztbábuk, és különféle ütközéseket, autós baleseteket fest meg, Lázár Kristóf ember és gép problematikáját hangsúlyozva szürreálisan eltorzított terminátorportrékat alkot. A két művész munkái, bár témájukban és műfajukban eltérnek, egyaránt erősen maszkulin kompozíciók. Patakinál a kompozíciók brutalitása, az erős dinamizmus, míg Lázárnál a témaválasztás adja a képek vadságát.

A maszkulinitás dominál Széll Ádám tollrajzain is. Nála a bábu kétfejű kalapácsként értelmeződik.

Képein e motívum fejszével történő kettéhasítása látható. Az agresszív gesztust ritmikusan megalkotott vonalhálók szövete tompítja, amelyek ornamentálissá, ezáltal síkszerűvé alakítják a képek szereplőit. A kétfejű kalapács fontos szimbólum, forrása a művész maga, aki az alkotók furcsa, skizofrén állapotára utal a motívummal. A pályakezdők ugyanis gyakran az építőiparban helyezkednek el, mivel a műveikből még nem tudják magukat fenntartani. Így elvonják az időt az alkotástól, viszont olyan anyagokkal és eszközökkel ismerkednek meg, amelyek később inspirálhatják őket. 

Nincs ez másképp Rónai Viktor Károlynál sem, aki már évek óta az építőiparban használatos ipari anyagokkal kísérletezik.

Míg korábban kis méretű objekteket hozott létre, mostani munkái méteres magasságúak, emiatt sokkal intenzívebb hatást gyakorolnak a befogadóra. A lyukakkal áttört, ipari festékkel megfújt, vájatokkal csipkézett vagy négyzetes rátétekkel megformált objektek totemszerűen hatnak, és az őskori maszkok világát idézik, ipari jellegük viszont a hétköznapok világához közelíti őket.

Katarina Balunova neonszínekkel megfestett portréi is az ősi világok totemképeiként hatnak, ám a geometrikus formákká egyszerűsített arcok az avatárok világát is megidézi. Hasonló a kiindulópontja Teona Chanishvili egyik munkájának is, amelyen csoportkép látható. A résztvevők mindegyikének ugyanolyan az arca, ami a tömegembernek a kortárs kultúrában való jelenlétére is utal. 

Dely Dominika egyik festményének kiindulópontja egy játékrobot, amelynek sziluettjét kollázsszerű hatást keltve különféle mintázatú és motívumrendszerű felületekkel töltötte ki. A háttér állatmintája, valamint az egyes mezők anyagszerűsége erősen taktilissá teszi ezt a munkát. Az anyagszerűség érvényesül Csatlós Asztrid képein is, amelyek izgalmasan billegnek az objekt és a táblakép határán. A papírmaséból megformált díszes keretek egyszerre részei a belső akvarellképeknek és különülnek el tőlük. Csatlós nagyon izgalmasan kapcsolódott a témakiíráshoz: inspirációs forrása az a szegedi szöges kerítés volt, amelynek mentén a menekültek haladtak el. Ennek motívumait addig transzformálta, míg antropomorf jelleget nem öltöttek. 

Óriási robot jelenik meg Jose Yumar kéttáblás kompozícióján is. Az apró elemekből megrajzolt szerkezet fenyegetően hat, az emberi civilizációt lerombolni készülő monstrumnak tűnik. 

Ferencz Dániel koncepciója talán a legizgalmasabb: nála a bábuk tulajdonképpen mi vagyunk.

„A digitális eszközeink bábjai vagyunk” – magyarázza a művész, akinek táblaképein a természet részeiként jelennek meg a digitális kütyük. Az egyiken algaszerű képződmények növik körbe a mobiltelefonokat, egy másikon a digitális eszköz kagylószerű formát vesz fel, míg egy harmadikon a kozmoszt idézi a felületképzés. Az alkotó arra utal ezzel a gesztussal, hogy a kütyüink a környezetünk részeivé váltak, és már teljesen evidens számunkra a jelenlétük.

Fotók: Dél-Balatoni Kortárs Alapítvány