Egy beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy az ön igazsága az erdélyi művészet igazsága: a megőrzés és a megmaradás missziója. Kifejtené bővebben ezt a gondolatát?
Három konkrét példával felelnék. (1) A gyulafehérvári katedrális a magyar művészettörténet szimbolikus konglomerátuma: a bizánci kereszténységtől a barokkig minden korszak stílusa megtalálható rajta/benne. Ez a monumens ebből a szempontból páratlan az egész Kárpát-medencében, hiszen itt, Erdély szívében megőrződött a honfoglalást követő hét-nyolc évszázad magyar művészetének a stílustörténete, és a mai napig misézik benne Erdély érseke. (2) Az Erdélyi Fejedelemség százötven éven át őrizte a magyar államiság folytonosságát a török és az osztrák hatalom malomkövei között. A magyar reneszánsz nem Budán vagy Pesten, hanem Erdély építészetében tanulmányozható. (3) Trianon után az idegenekkel betelepített országrész magyarsága immár nem politikailag és közigazgatásilag, hanem szellemileg ismétli meg az Erdélyi Fejedelemség autonómiáját. A 20. századi erdélyi magyar irodalom és művészet megőrzi mindazokat a formai, tartalmi, eszközbeli hagyományokat, amelyek az állandó fizikai és lelki veszteségeknek alávetett társadalomban ébren tartják a nemzeti öntudatot.
A korábbi két és fél milliós lélekszámú erdélyi magyarság mára alig egymillió főre zsugorodott. Milyennek látja az ottani nemzeti kisebbségünk jelenlegi helyzetét, és mit tehet az anyaország az érdekükben?
Egyszerű lenne azt mondanom: a kérdésben benne van a válasz is. Az Erdélyben élő nemzetrész pontosan olyan formális és hazug szabadságot kapott a rendszerváltozással, mint mondjuk Magyarország az Európai Unióban. Megszűnt ugyan a légszomj, a bezártság, a cenzúra, a nyílt kifosztás, de annál erősebben és pusztítóbban működik a tőke, a szabad verseny és a hamis illúziók. Sajnos az ellenállás, a dac, a csak azért is szükségérzetének a hiánya kifogta a szelet az erdélyi szellemiség vitorlájából. Viszont ma is vannak ennek a kultúrának a nagy európai nemzeteket megszégyenítő teljesítményei. Az anyaországot az emberek testesítik meg. Mindenki maga dönti el s tapasztalja meg, miképpen segítheti az otthon maradottakat. De a nemzeti-polgári kormány pontosan tudja és teszi is a dolgát.
Költőként maradandó műveket alkotott. Milyen hatások vitték a líra irányába?
A vers volt az első műfajom. Első osztályos gimnazistaként (ma az általános iskola ötödik osztálya) az irodalomtanárunk a levél műfaját akarta megismertetni velünk, és mindenkinek levelet kellett írnia valakinek. Én versben írtam meg. Ez 1945-ben történt, tizenkét éves koromban. Petőfi és a klasszikusok hatottak rám, aztán a nyugatosok (Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) és persze a szabadvers. Voltak világnézeti válságaim. Olyankor évekig nem írtam verset. De alapvetően mindig költőként érzékeltem a világot. Számomra a művészeti írás is költészeti, de legalábbis szépirodalmi feladat és gyakorlat.
A 20. századi erdélyi magyar képzőművészetnek, amelynek számos monográfiát szentelt, milyen önálló, megkülönböztethető vonásait, jellegzetességeit emelné ki?
Az erdélyi művészet a hatalmas magyar művészet szerves és elválaszthatatlan része. De a történelem sajátos szerepeket írt számára. Az én korszakom Trianonnal kezdődik, s tulajdonképpen ebben a száz évben az erdélyi magyar szellemi élet, élén az irodalommal és a művészetekkel (színház, zene, képzőművészetek, közművelődési műfajok) teremtette meg azt az autonómiát, amelyet politikailag sohasem kaptunk meg, s máig harcolunk érte. Ennek a korszaknak a művészetét lehet stílusok, tendenciák szerint is értelmezni, de az értékeit nem ez határozza meg, hanem az a magatartás és életérzés, amelyet Kós Károly óta transzilvanizmusnak nevezünk. Erről az Európában páratlan, közösségközpontú jelenségről több mint ötven könyvet írtam. És ebben a száz évben ötszáz festő, grafikus, szobrász és iparművész szolgálta az erdélyi lélek és gondolat érvényesülését. Néhány mondattal és személyiséggel mindezt nem lehet jellemezni.
Az erdélyi művészeket mennyire ismerik idehaza és szerte a világon, s milyen a megítélésük?
Az anyaországi szakma lassan és töredékesen igyekszik pótolni a hajdani elszakítottságunkból és a közönyből fakadó hiányokat. De nemzetközi elismertségről és megítélésről egyáltalán nem beszélhetünk.
Ötvenhat évesen, 1988-ban települt Magyarországra, Békéscsabára. Miért határozott így?
A romániai nemzeti fasizmus legsötétebb éveiben, a nyolcvanas évek közepén letiltották a könyveimet, letiltottak a pódiumról, és gyermekeim anyanyelvű felsőfokú tanulmányainak a lehetősége is bezárult. 1986-ban, amikor beadtam áttelepülési kérelmünket, még nem látszott az alagút vége. Pályámmal és családommal menekültem Banner őseim földjére, Békésbe.
Hosszú és termékeny élete során előadóművészként is ismertté vált, itthon és külföldön is számos fellépésen láthatta önt a közönség. Hogyan válogatta ki az interpretált szövegeket?
Mind művészetírói, mind költői, mind előadóművészi pályámat s e pályák különös egybefonódását átélőképességemből származtatom. Ezt már óvodáskoromban felfedezték, majd iskolai és egyetemi tanulmányaim alatt is mindig felléptem versmondóként, végül ez 1964-ben vált hivatásommá, amikor bemutattam Bartalis János-estemet Kolozsváron. Évente-kétévente szerkesztettem új műsoraimat, eleinte az erdélyi magyar költészet jeles alakjait kívántam sorozatban pódiumra emelni, majd a szélesedő társadalmi összetételű közönség igényétől vezettetve tematikus műsorokat szerkesztettem, és a két legnépszerűbb magyar klasszikust, Petőfit és Arany Jánost is megszemélyesítettem. A legkisebb falvakba is elmentem, ha meghívtak. Nem visszafogott és nem teátrális, hanem szenvedélyes előadó voltam. Tavaly, kilencvenegy évesen, március 15-én léptem fel utoljára, Békéscsaba polgármesterének a kérésére, Petőfi a hídon című, 1972-ben Kolozsváron bemutatott, azt hiszem, igen eredeti előadóestemmel. A helyi televízió tökéletes felvételt készített az előadásról. Egyszer talán még tanulságos példaként szolgálhat.
Az MMA-díj jelent-e inspirációt az ön számára? Jelenleg min dolgozik?
Az inspirációt mindig azok a feladataim jelentették, amelyekkel reményeim szerint igazabbá tehettem az embereket. Hogy ezt a törekvésemet a Magyar Művészeti Akadémia díjazta – ezzel elégtételt kaptam következetességemért. Negyvenegyedik monográfiám van szerkesztés alatt, amelyet egy rendkívül jelentős kolozsvári grafikusművészről, Deák Ferencről írtam. Néhány olyan könyv is megjelenésre vár, amelyekhez előszót kértek tőlem, és olykor egy-egy vers is születik...
