Be lett mondva az egész ? LILIOM

A Schauspielhaus Graz vendégjátékát messze megelőzte hónapok óta szárnyra kelt jó híre. A Budapesti Tavaszi Fesztivál nézői a Nemzeti Színházban talán nem hajszálra azt a produkciót látják, amelyről bőségesen férhetők hozzá felvételek az interneten, és már eddig is számos kritika zengte indokolt dicséretét. A tavalyi premiert követően ? vagy esetleg a budapesti közönség kedvéért ? eszközölt kisebb változtatások az alapokat nem érintik. Bodó Viktor rendező nem habozott: ha az írói címkézés szerint legenda a Liliom ? ?külvárosi legenda? ?, legyen mindenestül az, amelyben a túlvilág e világ külvárosa (és fordítva). Legyen angyali és ördögi, látomásos és eksztatikus, felkavaró és nevetséges, időtlenül tegnapi-mai. ?Be lesz mondva az egész? ? gyónja Julinak az élet végi elszámolás, a ?fizetni. Cáln? tudatában az önkeze ejtette késszúrástól haldokló címszereplő, a csirkefogó. Bodó is bemondott mindent. Néha túl sok, túl sokféle mondódik be: betli, durchmars, fedáksári. Mégis úgy kitűnő a produkció, ahogy van, pedig épp a Liliomból a magyar és a nemzetközi kínálat sem volt rossz a legutóbbi harminc esztendőben.

  Pascal Raich díszlete egyetlen ligeti pad fotografikus egyszerűségétől indít, és a másvilág (?egy másik kerület?) tágas, poros, aktahalmozó ítélőhivatalának öreg telefonok glédájával szegett, térben szellősen tagolt és bejátszatott tágasságáig jut el. Egy bürokrata nem szárnyakon, hanem kötélliften repkedve serénykedik a dossziék előtt, a cirkuszi muszklimiskának nekivetkőzött, keménykalapos Franz Xaver Zach Kapitányként a zenekari árokból dirigálja ingerülten és fölényesen Liliom büntetésének (és a földre, családjához való későbbi alkalmi visszatérésének) kiszabását. Martina Stilp és Claudius Körber fehér-fekete neglizsében asszisztál. Hogy éppen ők és éppen így, annak külön története van, hiszen előbbi az első részben még a Hollunder fiút alakította frászos, morc nőiesen, utóbbi pedig vékonypénzű, ám fenyegető figurákat jelenített meg. Ez is rögvest kettő Bodó értelmezésének belső, újdonatúj történetei közül.

A zene ? Klaus von Heydenaber szerzeménye, cimbalomra, zongorára, harmonikára, hegedűre ? egy kertvendéglőből is áradhatna. Keresztes Gábor hangeffektus-tömkelege nem kevésbé fontos és pontos. A változékony díszlet központi tömbje az óriási betonházi garázsra emlékeztetően megépített (teherlifttel, kapcsolótáblával ellátott), de a sparhelttel és a szárítóköteles sarokkal szűkös konyhának, mosókonyhának is látszó, mindennek tetejébe elnyúlóan üvegverandás terep. Ez csupán a gyilkos zsákmányszerzésre készülő Liliom és Ficsur a pénzszállító Linzmann elleni támadásának nem igazán alkalmas helyszíne (a kétféle jelzés egyikében sem). Persze Linzmann a maga alakjában Bodónál meg sem jelenik, az amatőr merénylet Liliom lelkifurdalásos, ijedt fantáziaszüleményeként megy végbe. Akár az egész estén, ebben a mozzanatban is tetten érhető Molnár Ferenc szavainak logikus, noha váratlan irányú ihletése. Molnár Linzmann zsebébe tesz egy almát ? Bodó leöleti az almát. A vesztét érző Liliom öngyilkossága ? menekülés a várható tíz év börtön elől ? már más dimenzióba kerül vissza.

  Liliom halála ? ?te csak most aludjál?, ahogy Juli búcsúztatja ? mintha tényleg oldalra forduló elalvás lenne. Juli a pokróccal vetett matrachoz vonszolja, testével óvja komisz, drága urát. Élet és halál váltásperce hatalmas színpadi látomásba, valósággal barokk gépezet működésébe fordul. Az elemek víz és tűz (eső és rövidzárlat) formájában törnek be az omlani, rengeni kezdő, vihar rázta garázslakásba, majd lassan felemelkedik a teljes falazat, hogy a közönséggel szembe törő reflektorok sokasága lövellje az apokaliptikus sötétbe, az élet (Liliom élete) megszűnésének cunaminyomai fölé fényeit. Nem feledhető, gyönyörű, tartalmas kép. (A világítás mestere Bányai Tamás.)

  Az előadás sokkal kisebb, mellékesebb összetevői is megérdemelnék a hasonlóan időző ismertetést. Kezdve a dramaturgiai munkától (Veress Anna, Andreas Karlaganis), néhány mellékesebb motívum száműzésétől a módosításokig (Bodónak nem kell a Molnár által jelképesnek, korfestőnek gondolt fényképészet. Itt Hollunderék nem szerény fotóműhelyükből, hanem ? kutyatenyésztésből élnek. Jöhet kintről a vészjósló ugatás). Kovács Andrea jelmezeinek az egész 20. századot beterítő változatossága inkább anyagok és formák, színek és szabások sereglése, mintsem ruháké. Ficsur hosszan lelógó ingujja Sebastian Reiss csuklóján: mai divat és tegnapi nyomor. (Miért válik a bűnöző dosztojevszkijes karikatúrája a ?mennyei? jelenetre a könnyfacsaróan bűnbánó, üdvözülő Kádár Istvánná? Talán mert a rendező az eredetileg harmincegy szerepet ? vagyis a meghagyottakat ? tizenegy színészre akarta bízni, olyan abszurd beütésű fregolikkal, mint Zach és Körber, olyan fehérbohóc-emberjellel, mint Stilp.)

  Gerti Pall csoszogó, csúzos, morgolódó, jóságos Hollundernéja, Steffi Krautz egészséges és már-már bevallott erotikától fűtött ? a hintáslegény Liliomnak egyszerre kizsákmányoló és létfenntartó állást kínáló ? Muskátnéja, Katharina Klar szabályos bakfis Lujzája képviseli a hagyományosabb Liliom-interpretálást. A Hugóból Farkassá (Wolffá) lett, hordárból tohonya újgazdag férjjé váló figura mívesen él Thomas Frank formálásában, oldalán Sophie Hottinger csacsogás, magakelletés nélkül játssza el, hogy Mari azért nem Juli, mert nincs benne törhetetlen Juli-lélek.

  Pető Kata kemény, zárt kis nőt mutat remek Julijában. Német beszédére nyilván másként reagáltak az osztrák nézők, mint a magyarok, akik őt hallották a legmagyarabbnak (neki van a legtöbb magyar szava, mondata is). Amennyiben Pető egy kis akcentussal beszél, az jót tesz a másság ? az erkölcsi másság ? képzetének: Juli a hűség, szeretet, áldozatkészség etalon-lénye. Olyan nő, amilyen ekkora tökélyben talán nincs is, ha csak nem szent. Ezt az ideafokot Pető Kata az idealizálás teljes mellőzésével, a lelki nemesség természetes voltát sugározva éri el.

  Jan Thümer Liliomként csóró kültelki gyerek, de konszolidáltabb, intellektuálisabb, mint a grazi kritikai híradások alapján hihettük. Szerepének kiváló indításáról gondoskodott a rendező. Előbb a karzaton, szabad kívülállóként röptetheti papírrepülőit a hintáslegény, aztán a ligeti padon vagány bűvészmutatványokkal szórakoztatja a kiscselédeket. Produkciói Julinak kedvében járnak (egyet a túlvilágról jőve megismétel majd), Marit viszont ijesztgeti, taszítja (Liliom kötél-?kígyót? varázsol a nyaka köré ? s az orrát is szinte belefújja a lány nyakába). Thümer nemtörődöm-natúrban, mintegy oda sem figyelve rúgja fel a megszokást, az együttélés normáit (abban a fazék vízben áztatja a lábát, mely levesnek forr; a lábvízből flegmatikusan kieszi a krumplit). De rétegez egy másik Liliomot is, aki ? bevallatlanul bár ? próbál felnőni Julihoz; és tudja: ez nem sikerülhet neki.

  Julit és Liliomot is látjuk meztelenül az előadásban. A lány hosszasan, félárnyékban tisztálkodik, míg a Linzmann-merénylet előkészületei folynak az előtérben: a két színpadi sík reflektál egymásra. Liliom ? egy kis spéttel ? arra a hírre dobálja le ruháit, hogy gyermeke lesz, s bokájára tapadt gatyában ugrál, mint a teremtés mulatságos koronája; mint öntudatlan Ádám. Bodó Viktor elképzeléseiből, nagyszerű Liliom-rendezéséből emberi őskezdetek, ősképzetek sütnek. Köztük és elsősorban a boldogságból való kiűzetettségé és a kiűzetettségre keresett válaszoké.