A világ legrosszabb embere romantikus dráma, amelyet a norvég Joachim Trier rendezett. A Reprise és az Oslo, augusztus című filmek után ez az ,,Oslo-trilógia” harmadik darabja. A filmet a 2021-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol a főszereplőt alakító Renate Reinsve a legjobb színésznőnek járó díjat nyerte.

A 29 éves Julie-nek egyelőre fogalma sincs, hogy mit szeretne csinálni az életben. Csak egy dolog biztos: az állandó útkeresés. Dobja a sebészi pályát, hogy pszichológiát hallgathasson, majd rájön, hogy valójában a fotózás köti le igazán – vagy mégsem, ezért az újságírással is kacérkodni kezd, ám biztos, ami biztos alapon könyvesbolti eladónak áll.

Julie-n keresztül ismerjük meg korunk legtöbb fiatalt érintő problémáját:

az életkezdeti válságot. A megkésett munkavállalás és családalapítás mint tendencia, az egyetemi tanulmányok megkezdésének vagy épp elvégzésének kitolódása elsőként az 1980 és 1994 között születetteknél, azaz az Y generációnál vált jellemzővé. És olyan fogalmakat hozott magával, mint a „Pán Péter-szindróma” vagy a „mamahotel”, amelyek mindegyike a felnőtt életben való elindulás nehézségeire utal. A felnőtté válás útja régebben egyértelműbb és követhetőbb volt.

A ,,kapunyitási pánik” Julie magánéletére is hatással van. A munka világában való lavírozás mellett párkapcsolataival is hadilábon áll. Egy nála több mint tíz évvel idősebb, befutott underground képregényrajzolóval (Anders Danielsen Lie) bonyolódik olyan komoly szerelmi viszonyba, hogy hamar össze is költöznek. A férfi életkorából, biztos egzisztenciájából, valamint a Julie iránt érzett szerelméből fakadóan úgy érzi, készen áll a családalapításra, ám Julie hallani sem akar erről.

Egy családi ebéd során, amelyen Julie születésnapját ünneplik, a falra és a komódokra kihelyezett családi fotók révén megismerhetjük a lány nőági felmenőit: Julie anyját, nagymamáját, dédnagymamáját és még több olyan női rokont, akik elnevezését már meg kellett volna néznem az értelmező szótárban, de nem tettem. Megtudjuk, hogy Julie családtagjai, mire betöltötték a harmincat, már sikeres karriert futottak be, boldog (vagy egyáltalán nem boldog) házasságban éltek, gyereket (vagy egy halom gyereket) szültek, esetleg meg sem érték ezt a kort, mert akkor korábban haltak az emberek.

A film ezt is elképesztő humorosan tálalja, ám a nézőnek, miután kikacagta magát, rögtön eszébe jut, hogy noha egészen más időket élünk, mint nagyanyáink, az elvárások egyáltalán nem változtak. Ez kiegészül azzal, hogy napjainkban annyi inger ér bennünket, annyi lehetőség kínálkozik, hogy a fiatal felnőttek emiatt képtelenek boldogulni. Ha pedig úgy érzik, hogy megtalálták az igazit vagy az ideális munkát, akkor meg azon kattognak, mikor romlik el megint minden vagy épp ők maguk mikor fogják elrontani azt az állapotot, amiben jól érzik magukat.

Igen, ez az az időszak, amikor az embernek már öt perc után összeszorul a gyomra, ha boldog, mert nem hiszi el, hogy annak ellenére megérdemli ezt a kevéske örömöt, hogy még semmit sem tett le az asztalra.

Julie egyre inkább úgy érzi, hogy hatalmas szakadék tátong közöttük a szerelmével. Aztán egy lagzin megismerkedik a laza, vidám Eivinddel (Herbert Nordrum), aki mellett, úgy véli, „elég” lehet, de legalábbis egy szusszanásnyi időt kap arra, hogy átgondolja, hogyan tovább. Ám miután villámgyorsan összebútoroznak, kiderül, hogy Eivinddel sem működik. Hiába szórakoztatóak a mindennapjaik, és hiába nem nyomasztja Julie-t végre senki a gyerekvállalással.

A néző ekkor már egyáltalán nincs megdöbbenve a kialakult helyzettől. Julie egyre rosszabbul érzi és a világ legrosszabb emberének tartja magát, hiszen a bizonytalanságával másokat is magával ránt, olyanokat is, akiket megszeretett. Tehát rossz ember az, aki… ki is az valójában? Akárki az lehet, aki kicsit is hallgat a belső hangjára vagy ne adja isten a saját boldogságára törekszik.

Julie karakterével bárki képes azonosulni, hiszen pontosan azokat a terheket cipeli, azokkal a nehézségekkel küzd, amikkel mi. Habár a narráció éket ver a néző és a karakter közé, kételyei, érzései és vágyai mindannyiunk számára ismerősek. Végtelenül emberi és érthető, átérezhető gondok. Julie folyamatos érzelmi hullámzása és küzdelme adja a film feszültségét, amire a film erős formanyelvi eszközökkel erősít rá: a százhúsz perces játékidő alatt rengeteg jelenetben látjuk Julie-t valamilyen szűk plánban, ahogy sír, nevet vagy szenved, kételyek gyötrik. Ez erős intimitást ad a filmnek.

A világ legrosszabb emberének dokumentarista jellegét két okból is érzékelhetjük.

Az egyik Reinsve szenzációsan természetes színészi játéka, a másik az, hogy a film prológusból, 12 fejezetből és epilógusból áll, feleslegesen blokkokra tagolt. Hogy ez mi célt szolgál, azt nem tudjuk meg, mindenesetre azonkívül, hogy rendkívül indokolatlan húzásnak tűnik, a fejezetek címeinek megjelenítése állandóan megakasztja a film egyébként remek ritmusát, elrontva a befogadói élményt.

A rendező amellett, hogy a főhős életén keresztül bemutatja, mennyi mindennek van ma kitéve egy fiatal felnőtt, korunk népszerű trendjeire is reagál. A film egyik ilyen jelenete Eivind volt barátnőjéhez (Maria Grazia Di Meo) kapcsolódik, aki a túlzásba vitt környezet- és természetvédelem, valamint a különböző zöldmozgalmak olykor-olykor megmosolyogtató tevékenységeinek képviselője. Hasonló momentum Julie internetes sikereket elérő újságcikke, az Orális szex a #metoo idején, valamint Aksel tévéinterjúja, amelyben, miután pimasz képregényei miatt szexizmussal vádolták meg, hevesen kifejti, miért nem válhat a művészet a politikai korrektség játékszerévé.

Trier tehát kendőzetlen őszinteséggel beszél nekünk szerelemről, szexualitásról, kudarcokról, felelősségvállalásról, elvárásokról, emberi kapcsolatokról, magunkhoz való viszonyunkról, de legfőképpen a felnőtté válás mai nehézségeiről. Mindezt pedig olyan hihetetlen természetességgel, hogy az ember – mint korábban már említettem – nem tudja nem beleélni magát Julie helyzetébe.

Sőt nemcsak Julie, hanem a film másik két jelentős és egymástól homlokegyenest eltérő férfikarakterének helyzetébe is. A film összes szereplőjével együtt lélegzünk, utána pedig rendesen fáj őket elengedni, hiszen a barátainkká váltak. Ezért nem véletlen, hogy a nézőnek nem egy alkalommal eszébe jut, hogy szívesen megvigasztalná vagy egy-egy mondatukért, cselekedetükért letorkolná őket, akárcsak a barátait.

A valóságos, életszagú karakterek és jellemük a másik indok, ami miatt ezt a filmet mindenki szeretni fogja. Minden színész egytől egyig hibátlan választás a maga szerepére, és annak ellenére, hogy ennyire jól kidolgozott karakterek, egyetlen percre sem válnak kiszámíthatóvá.

A világ legrosszabb embere tehát nem könnyed limonádé, mint arra a műfajából következtethetnénk, annak ellenére sem, hogy ennyire aktuális és masszív témát ilyen humorosan és lendületesen képes bemutatni. Merthogy az élet is ilyen, nem? Édes és keserű egyszerre. Nevetünk azon, akik nem lettünk és sírunk azon, akik talán soha nem leszünk. Aztán „Majd lesz valami!” felkiáltással továbbmegyünk.

Képek forrása: Mozinet