Bera Viktor: Kamerával kattintgatni olyan, mint elsütni egy játék pisztolyt

Hogyan kezdődött az analóg fotográfiai technológiák iránti érdeklődésed?

A lelkesedésem már egészen kicsi gyerekként, régi használati tárgyakból indult. Leginkább a 20. század eleje fogott meg, újságcikkeket, magazinokat, kis ketyeréket és csetreszeket kerestem ebből a korszakból. Szülinapra és karácsonyra mindig legót, régebbi matchboxot meg antik tárgyakat szerettem volna: egy cipőtároló szekrénykét kineveztem dísztárgypolcnak, és oda rendezgettem a zsákmányaimat. Ebben nem volt semmilyen megfontolás: a szép kristályoktól a kis kézi tükrön, gyufásdobozon át az ázsiai boltokban kapható Tutanhamon-szoborig minden jöhetett.

Túrtam a rokonok padlásait és pincéit, hogy valami régi cuccot összeszedjek, majd egy szentendrei lomtalanításon zsákmányoltam egy ʼ50-es évek elejéről származó keletnémet fényképezőgépet a kis bőrtokjában. Nagyon tetszett ez a csupa fém, csupa bőr, maga korában luxustárgy, és valahogy innen jött a ráeszmélés, hogy ezek a kamerák nagyon olcsón beszerezhetők. A kattintgatás minden kisgyereknél persze taktilis visszajelzés is, mint a 12. szülinapomra kapott spanyol kellékpisztoly, amit el lehetett sütni. Ezután egyre nyitottabban kerestem a régi kamerákat.

Említetted a ʼ20-as, ʼ30-as éveket. Miért pont ez az időszak fogott meg?

Nehéz megfogalmazni, de a ʼ40-es évektől kezdve a használati tárgyaink nagy részét egyszerűen ócskának láttam. Sok háztartásban az én gyerekkoromban még az ʼ50-es, ʼ60-as évek tárgyai voltak használatban, ám ezek teljességgel hidegen hagytak, miközben a ʼ20-as, ʼ30-as évek kisebb, sűrűbb, sok esetben túltervezett tárgyai hatottak rám. A második világháború előtti tárgyakra koncentráltam, de az is igaz, hogy ha mondjuk Angliában vagy Franciaországban nőttem volna fel, ahol a századforduló környéki meg azelőtti tárgyak is elérhetőek a régiségpiacon, akkor valószínűleg még régebbre mentem volna vissza az időben.

Ebben a polgári világban az emberek sokat fényképeztek?

Kincses Károly Magyaros stílus című könyvében leírta, hogy a fotóklubok és az amatőr fotómozgalmak a ʼ30-as években irgalmatlanul népszerűek voltak Magyarországon, ahogy a fotózás és a fotózáshoz kapcsolódó szabadidős tevékenységek is, hiszen ekkor a fényképezőgépek elterjedtek és könnyen hordozhatóak lettek, a film pedig viszonylag olcsó volt. 1939-ben a legtöbb magyar fotós magazin és könyv azzal kezdődött, hogy százéves a fotográfia: hogyan tovább, és vajon mi lehet még ebből? Ekkor már létezett színes fotó és mozgókép, volt hangosfilm.

Sokan elfelejtik, hogy a fotótechnikailag nagyon régi dátumnak tűnő ‘39 óta kevesebb idő telt el mostanáig, mint a maradandó fotó megjelenése és ‘39 között. Tehát nem egy hőskort kell elképzelni, hanem inkább az amatőr fotó aranykorát.

A rengeteg, ebben az időszakban készült kép közül nagyon keveset ismerünk, mert egy csomót kidobtak, vagy most is pincékben, padlásokon vagy családi albumokban porosodnak. Az Eidolon és a Fortepan működése ezért nagyon fontos, mert adnak egy közelítő képet arról, hogy milyen volt ekkoriban a fotózás.

Digitálissal is kísérleteztél?

Az első fényképezőgép, amire gyűjtögettem, digitális volt. Sokáig bennem volt a félsz az analóg gépek iránt, hiszen miután régi, ki tudja, hogy működik-e. Később aztán nagyot csalódtam különféle elektronikai cikkekben. Egy tükörreflexes, cserélhető lencsés Nikon volt ez a digitális gép, de csak azért se tudtam soha eltalálni a megfelelő színeket, sokat szorongtam a szerkesztésen, és sosem tudtam olyannak megcsinálni a képet, mint ahogy tetszene.

Próbáltam minél több információt és tudást szerezni, és inkább postán küldtem el a filmet előhívni. A végeredmény pedig nagyon tetszett, a beszkennelt képet pedig el lehetett kérni nyers és szerkesztett, tömörített fájlként is. Az analóg fotó tehát ugyanúgy nem egy egyértelműen belekódolt színekkel rendelkező műfaj, ahogy egy digitális sem. Így, hogy a szerkesztést igazából nem én, hanem a labor végezte, sokkal jobban tetszettek az analóg képek.

Eleinte voltak kedvenc fotótémáid? Mi vonzott vizuálisan?

Szerencsés vagyok, mert tízéves koromtól az egyetemi évek közepéig évente egyszer mindig elutaztunk nyaralni a családommal. Ezeken az utakon kezdtem el igazán fotózni. Egyszer az Amalfi-part, Umbria és Toszkána felé szerveztünk roadtripet, és noha elsőre bizonytalan voltam, hogy merjek-e csak analóg géppel utazni, végül két ugyanolyan kisgéppel és három lencsével indultam útnak. Az egyikben színes film volt, a másikban fekete-fehér: utóbbival az utcaijelenet-jellegű, streetes képeket fotóztam, a színessel pedig kitaláltam, hogy a ʼ70-es évek olaszországi turistafotóira hajazó kockákat fogok csinálni. Az egészből egy amolyan cosplayjelenség alakult ki, végül már az öltözködéshez is innen merítettem inspirációt.

A fényképezőgépek, amelyeket használtam, szintén a ʼ70-es évek közepén készültek. Összeszedtem korabeli fotóalbumokat antikváriumokból, és nagyon tetszett Gina Lollobrigida Az én Itáliám című, Magyarországon is sok ezer példányban elkelt fotóalbuma. Ezek mind inspiráltak. Vettem kis diatartó kazettákat, diavetítőt, majd felvagdostam, és úgy néztük a képeket. A szüleim számára egyébként a fényképezőgép sosem volt kötelező kiegészítő, a gyerekkoromról elég kevés fotó készült, azokat is inkább a nagyszülők készítették.

Hogyan fordultál a még régebbi technológiák felé?

Ennek egy kevésbé romantikus, anyagi oka is volt. Korábban, amikor még viszonylag olcsó volt a film, egy év alatt akár 400 tekercs filmet is elfotóztam, ám az előhívás és a szkennelés nagy költség volt, ráadásul többször volt vele negatív tapasztalatom. Vettem egy használt szkennert, és otthon kezdtem digitalizálni, miközben hallgattam az online egyetemi előadásokat.

Rájöttem, hogy a fekete-fehér filmhívás könnyű, olcsón kivitelezhető és kísérletezésre is jó lehetőségeket adó dolog, amit el lehet végezni a fürdőszobában is, ha az ember kicsit utánanéz a vegyszerek működésének. Egy barátomon keresztül bekéredzkedtem egy laborba, hogy gyakorlatot szerezzek, megnéztem rengeteg YouTube-videót és elolvastam sok fórumos beszélgetést. Először még csak lejárt, filmes, gyengébb minőségű filmekkel kezdtem.

Próbáltam autentikus eszközöket összeszedni: labortálaknak üvegtálakat a ʼ30-as évekből, de a kis előhívó eszközeim szintén nagyrészt a ʼ30-as évekből származó bakelittárgyak. Vegyszerekből is olyanokat használok, amelyeknek a receptje már benne volt akár a századfordulót megelőző könyvekben is. 

Ekkor már gondoltál arra, hogy másoknak is megtanítsd, amit kikísérleteztél?

Először meg sem fordult a fejemben, hogy szakképzettség nélkül, lelkesedésből tartsak workshopokat, de egyetem mellett csináltam rá egy vállalkozást, majd eltörölték a szakképzettségi igényt is a fotográfusoknál, és egyre többen kezdtek érdeklődni Instagramon. A precíz laborálást nem én akarom megtanítani, de azt, hogy milyen izgalmas és könnyen függőséget okozó tevékenység, szívesen megmutatom. Először csak ismerősök vettek részt ezeken a játékos közösségi eseményeken. Utána pedig már inkább azért tartottam workshopokat, mert hívtak. 2025-ben beköltöztünk a nyolcfős csapatommal a novemberben már a nagyközönségnek is nyitott kis műterem-galériánkba, a Bázisba, ahol kiállításokat rendezünk, műterem és labor is van, és ahol már lehet rendszeresen workshopokat tartani.

Szoktam hívni oktatókat, akik jártasak például egy-egy olyan eljárás gyakorlatában, ami engem is érdekel, én pedig adom hozzá a történeti hátteret. Sokszor csináltam gyerekeknek is instant fotózós workshopot, ahol az optikai játékok kerülnek előtérbe.

Nagyon megnőtt az érdeklődés az analóg technológiák iránt, beszéljünk filmről, fotóról vagy akár zenehallgatásról. Hogy látod, kevésbé niche dolog a filmes fotózás, vagy ez is csak egy divathullám, egyfajta sztrájk a túltolt digitális világ ellen?

Van egy kameragyűjteményem, amikor pedig valamiből lesz egy felesleges darab, akkor eladom. Túlnyomórészt a ʼ70-es, ʼ80-as, ʼ90-es évek olcsó fényképezőgépei a trendik: ezeket pillanatok alatt elkapkodják, ám az ʼ50-es évek mid century, ipari fémes-krómos dizájnú gépeit nagyon kevesen vállalják be. Közgazdász, gazdaságtörténeti háttérrel számomra hihetetlen, hogy a ʼ90-es évek kompakt gépei, amelyek mai reálértékre lefordítva 50-60 ezres kamerák voltak, most ugyanannyiba kerülnek, mint azok az ʼ50-es évekbeli gépek, amik 6-800 ezer vagy akár egymillió forintnak megfelelő összegért keltek el fénykorukban.

Ráadásul az ʼ50-es évek nyugatnémet vagy svéd csúcskamerái sokkal jobbak is voltak, mint mondjuk a ʼ80-as évek keleti blokkos készülékeinek nagy része, hiszen a Szovjetunió 40-45 éves elmaradásokat is tudott produkálni eszközökben. Van ebben trendkövetés is: a kora 2000-es évek vakus-bulis hangulatát idéző gépek például most nagyon népszerűek. Én inkább egy drágább kamerát választok, és a legolcsóbb fekete-fehér filmmel játszom vele.

Most a reklámfotóban és a mozifilmekben is nagyot megy az analóg, ám ha akár költséghatékonysági indokból, akár csak azért, mert máshogy kezdenek alakulni a vizuális kultúratrendek, akkor szerintem ennek a nagy része el fog tűnni. A népszerűség elég nagy százaléka a trendkövető magatartásból is jön, és óhatatlan a lemorzsolódás. Mi lesz akkor, ha kijön egy olyan EU-s szabályozás, hogy a cégek már nem tudják meglépni azokat a normákat, ahogy megérje nekik filmet gyártani? Mi lesz, hogyha mindez csak így eltűnik? Van bennem emiatt szorongás, és ezért sem százszázalékosan történelemhű, amit csinálok, hiszen ma már vannak olyan dolgok, amelyek nem kivitelezhetők a külső tényezők változása miatt. 

A topfotóversenyeken viszont minden évben szerepelnek analóg anyagok, és a filmesek is térnek vissza a kézzelfogható médiumhoz.

A mozifilmgyártásban visszajött az analóg – bár igazából sosem ment messzire. 2000 és 2008 között volt egy mélypontja, aztán Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiája apropóján a rendező sokat szerepelt a médiában a film preferenciájával, ami már odáig jutott, hogy saját gyártószalagot dedikál neki a Kodak. A fotográfiai kisfilm, ami most a legelterjedtebb, a filmgyártásból visszavett médium. A népszerű 35 mm-es film a filmgyártásból az 1910-es és ʼ20-as években visszahódított terület, ám fogyasztóként nehezen megvásárolható. Van Magyarországon pár vállalkozás, akik ezeket a mozifilmeket újrakazettázzák és eladják fotófilmként, ám ők könnyebben tönkremennek, mint a Kodak, ha alábbhagy a filmes trend. És akkor a magyar fotósoknak megint nem lesz olcsó színes filmjük.

Eközben viszont egyre többen állnak ki a film mellett, valamint a mesterséges intelligencia és a mű dolgok ellen – nem csupán az arthouse európai filmesek, de egyes hollywoodi nagykutyák is.

Még mindig egy nagyon szűk körről beszélünk. A legkurrensebb példa erre az Odüsszeia: a cinefilek számára egyrészről remek lehetőség arra, hogy valami különlegeset lássanak vagy alkossanak, másrészt viszont nagyon kemény korlát, hogy a film más képarányban kerül a mozikba. Magyarországon egy IMAX-mozi van, de Prágáig kell utazzunk, hogy 70 milliméteres filmen tudjuk megnézni, ami szembemegy a mozi demokratikus jellegével. Elképesztő drága, és nehezen megugorható dolog: egy magyar mozi nem tud megvásárolni egy ilyen vetítőgépet, mert sosem térül meg az ára. Ha a trend megszűnik, akkor Prágában is bezár ez a mozi, és ha Nolan egyszer csinál majd egy sikertelenebb filmet, a Kodak is dönthet úgy, hogy a következőre nem ad alapanyagot.

Egyszer valaki megkérdezte a workshopon, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy a fotográfiai film nem vegán, mert marhazselatint is használnak az előállításánál. Létezik filmellenes lobbi, ezek a buborékok pedig eljuthatnak akár döntéshozói szintre is.

Könnyen lehetne írni egy olyan környezetvédelmi direktívát, ami miatt az apró méretű filmgyárakat is be kell záratni. Szerintem a film helyzete egy kicsit törékenyebb, mint ahogy kívülről látszik.

A nosztalgia utáni kollektív vágy erejét viszont nehéz lenne bármilyen lobbival elnyomni! Ha pedig már itt tartunk: Szigligeten egy különleges kiállítással készülsz. Ez az anyag hogyan készült?

Minden országhoz, ahol megfordultam, ahhoz illő cosplayt használok. Berlinben egy ott készült hetvenéves német kamerával készítettem nagyon zajos fekete-fehér képeket. Josef Sudeket Prága poétájának hívják, Prágában ezért kicsit az ő stílusában fotóztam nagy formátumú gépekkel. Mindig kerestem valamit, ami illett az adott helyhez, vagy éppen ottani fotósok adtak inspirációt.

Ahogy pedig egyre jobban elkezdett érdekelni a magyar fotográfia, felfedeztem, hogy a ʼ20-as, ʼ30-as években elterjedt egy magyaros stílusnak nevezett, kissé giccsbe forduló amatőr mozgalom. Ellenfényben szaladó libával, pocsolyában megcsillanó nappal, kissé elmosódva, életlenül, a magyar vidék mintegy metaforájaként.

Mégis jelen volt a naiv öröm, azazhogy szeretjük a hegyeinket, a tavainkat, és csodáljuk az épített és természeti örökségünket. A párommal, Anitával egyre többet kezdtünk kirándulni Magyarországon, így kitaláltam, hogy jó lenne ennek a stílusnak a hommage-aként a korszak amatőr fotósait idéző sorozatot készíteni. 

A Balaton rögtön adta magát?

Anita közel nőtt fel a Balatonhoz, és nagyon szereti is, ám én sose voltam a tó nagy kedvelője. Általában a társaság miatt mentem, noha közben éreztem, hogy lehet idealizálni, ezért visszamentem száz évet. Kialakult az a gyakorlat, hogy az úti célunkhoz kapcsolva én előre megnéztem Fortepanon fellelhető nyaralós képeket, majd ezekből és a történeti írásokból, újságcikkekből is inspirálódva csináltam képeket. A régi Balaton, a Dunakanyar és Lillafüred imázsában elmerülve észrevettem azt is, hogy Magyarország milyen szorosan kapcsolódik turisztikailag a vízhez.

Egyre többet feccöltem ezekbe a stílusgyakorlatokba, amikor pedig a szervezők megkerestek, hogy nincs-e Balatonhoz kapcsolódó anyagom, szerencsés véletlen volt, hogy pont ezen dolgozom. Pár nappal a beszélgetésünk előtt csináltam képeket a Szent György-hegyen, Badacsonytomajon és Csopakon, ahova szándékosan Magyarországon készült alapanyagokat vittem magammal, és régen lejárt kémiai anyagokkal hívtam elő a képeket azért, hogy találtkép-jellegük legyen.

Mélyebben persze ennek a bibliai paradicsomi állapotnak a kopása, illetve a generációs emlékezet és nosztalgia hatása is központi elem benne. 

A víz szerepe mennyit változott a régi képekhez viszonyítva?

A fotóimban a tájak élvezetén túl fontos, hogy meg kell őket becsülni, de nagyon erősen ott van bennük az elmúlás is – főleg most, hogy a vízhiány kérdése mindennapi téma lett. Ősszel a legtöbb ember el fogja felejteni az alföldi szárazságot vagy az apadó Velencei-tavat. Erre is szeretném felhívni a figyelmet, hiszen a főleg vízhez kapcsolódó hazai paradicsomi tájakon már sok helyen nem tud annyira zöld lenni a növényzet, mint annak idején, mert iszaposodik, szárad, szürkül, sárgul.

A képek digitalizált analóg felvételekből készültek, de a sérülések, a por, a karcolások, a penészgomba és az összes kémiai elváltozás rajtuk van. Visszahozzák a száz évvel ezelőtti turistaképek hangulatát, kiegészülve az ökológiai tudatosság dimenziójával, négyzet alakú negatívra komponálva. Ma már kevésbé megszokott ez a képarány, de kilencven évvel ezelőtt az amatőrök jelentős része négyzet alakú képeket fotózott. A Szigligeti Alkotóház mint helyszín a történelmével és szellemiségével pedig csodálatos: a néző számára is megkönnyíti az időutazást.

Voltak irodalmi jegyzetek a fejedben, amikor a képek készültek?

A sorozataim nagy részének vannak irodalmi inspirációi is. Ebben az esetben konkrét szöveg nem volt mögötte, de a készítése közben Illyés Gyulát és Bartis Attilát olvastam, aminek volt szerepe fotóhoz való hozzáállásomban, az elvágyódásban, retrospektív visszatekintésben. Bartisnak a magyarsághoz való hozzáállásban. Tizenéves korom óta majdnem minden évben újraolvasom Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, bejártam a regény több helyszínét, és hasonló stílusban fotóztam le sok mindent. Külön öröm számomra ezért, hogy ezen az eseményen az emberek több szinten is tudnak kapcsolódni, és remélem, hogy a képek a szigligeti miliőben nemcsak dekoratív elemként, hanem vizuális fotóesszéként, gondolatébresztőként tudnak működni.

Sikerült ezáltal egy kicsit közelebb kerülni a Balatonhoz?

Idén már a szülinapomat is ott töltöttük. Mindig azt gondoltam, hogy csak a tenger tud igazi szabadságérzetet adni, de most már úgy érzem, hogy a Balaton is képes hasonlóra. Továbbra sem elsősorban a fürdés vonz, hanem egyfajta személyes terápiás eszközként a fotó és a régmúlt iránti szeretet. A Balaton el tudta érni, hogy ne az amúgy általam is kedvelt Zimmer Ferivel azonosítsam, hanem a száz évvel ezelőtt a tónál megszálló, helyi kaszinóban mindent elveszítő angol gentlemannel, ahogy színre lép egy ʼ30-as évekbeli magyar író ízesen túlírt regényében, vagy a Pesti Naplóban megjelenő kis sztoriban. Amióta ezt hangulatot bele tudom látni a balatoni környezetbe, azóta meg is szerettem.