Ez az Odüsszeusz nem büszke hőstetteire

Bő hetven év telt el azóta, hogy az álomgyár utoljára megpróbálkozott az Odüsszeia adaptációjával, noha Homérosz epikus narratívája meglehetősen kézenfekvő hőstörténet egy olyan iparág számára, amely él-hal az újrahasznosításért. Az ijesztő súlyú és mindenki által ismert Odüsszeia megfilmesítése azonban körülbelül olyan léptékű vállalkozás 2026-ban, mintha valaki gondolna egyet, és bejelentené a stúdiójának, hogy szeretné újraforgatni az 1966-os A Bibliát – hasonló léptékű büdzsével, mint a régi Hollywood érájában. 

Egy Odüsszeia-filmbe 2026-ban csakis olyan ember vág bele, akinek határozott elképzelése van arról, hogy milyen tanulságot vonjon le a mai ember számára ebből az ókori eposzból. Olyan ember, aki hű a hagyományokhoz, és aki ezzel párhuzamosan képes olyan innovatív módon tálalni a történetet, hogy ne kapkodjunk levegőért a súlya alatt. Ezt az embert Christopher Nolannek hívják.

Mozimentő messiás vagy üres blöff?

Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt beülni 2020-ban, a Covid-járvány első hullámának kellős közepén egy IMAX-moziterembe, amikor bemutatták a Tenetet. Nolan ezt a filmet nagyvászonra tervezte, és a leghalványabb rugalmasságot sem mutatott azzal kapcsolatban, hogy esetleg egy streamingcsatornán landoljon a film, vagy az összes többi sikerfilmhez hasonlóan a Top Gun: Mavericktől a Fekete özvegyen át a Nincs idő meghalni című James Bond-kalandig eltolják a premierjét egy jóval biztosabb nézőszámmal kecsegtető időpontra.

Christopher Nolan filmes szenvedélye jó korán kezdődött: egészen pontosan hétévesen, amikor is édesapja egy szuper nyolcas kamerát nyomott a kezébe kisautó helyett. Nolan eddigi pályafutása során 13 nagyjátékfilmet rendezett, amelyek közül az Álmatlanság kivételével mindegyiknek a forgatókönyvét is jegyzi – no persze van, hogy megosztva egy ókori szerzővel, ugyebár.

Első nagyjátékfilmje az 1998-as Követés volt, amely több nemzetközi filmfesztiválon is díjazottként szerepelt, ám az igazi áttörést a 2000-es Mementó hozta el, amelynek öccse, Jonathan Nolan novellája alapján készült forgatókönyvét Golden Globe- és Oscar-díjra is jelölték. A film főhőse az anterográd amnézia nevű emlékezetkieséssel küzd, miközben fényképekkel és jegyzetekkel próbálja kinyomozni, ki ölte meg a feleségét. Az itt megismert epizodikus cselekmény tökéletes példa Nolan kedvenc eszközére, a nonlinearitásra – amiért egyesek az egekig magasztalják, mások pedig szenvedéllyel kritizálják.

A Christian Bale főszereplésével készült trilógia pedig forradalmi sikert hozott, A sötét lovag (2008) és A sötét lovag – Felemelkedés (2012) című filmekkel vált teljessé, amelyek egy-egy milliárd dollárt hoztak a konyhára. Christopher Nolan Batmanje azok számára is üdítő élmény volt, akik nem rajongtak a képregény-adaptációkért.

Nolan szereti azokat a témákat, amelyekben kibontakoztathatja a kreatív fantáziáját. A 2006-os A tökéletes trükk azt kéri, hogy nagyon figyeljünk oda minden apró részletre, a 2010-es Eredet elmossa az álmok és a valóság határait, míg a 2014-es Csillagok között című sci-fi már valós elméleti fizikai koncepciókat vonultat fel a téridőről és a világűrről, miközben a főhősök lakható bolygót keresnek az élhetetlenné vált Földön rekedt emberiség számára.

Első történelmi filmje, a 2017-es Dunkirk 1940-be vitt, és a németek által bekerített francia Dunkerque-ben ragadt katonák valós eseményeken alapuló történetét meséli el. Nolan számára ez a történet személyes jelentőséggel is bírt: nagyapja ugyanis szintén Franciaországban esett el. A Dunkirk végtére pedig a hazaszeretet filmje lett, amely profán módon mesélt arról, hogy milyen érzés az, amikor bekerít az ellenség, és a hazád a segítségedre siet. Ezután következett a már említett Tenet, ismét egy csavaros sztori a harmadik világháború kitörésének megakadályozásáról, amelyhez a hősöknek magával az idővel kell szembeszállniuk. 

A film Robert Oppenheimert követi az atombomba feltalálásán át a tettei következményeivel való szembenézésig – és ezen a ponton meg is érkezünk az Odüsszeiáig.

Tépelődő férfiak a történelem viharában

Christopher Nolan filmjei – játszódjanak az ókorban, a jövőben, egy elképzelt világban vagy a 20. század vérzivataros évtizedeiben – sugároznak magukból egyfajta erkölcsi komolyságot. Ókonzervatív hierarchiájuk van, amelybe néha belezavar a káosz. Nolan egyedülálló szerzői hírnevet szerzett olyan műfajokból, mint a szuperhősmozi vagy a presztízs életrajzi film, amelyek általában nem részesítik előnyben az egyedi megközelítést. Emellett hírhedten old school: nem használ mobiltelefont és social mediát, mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozik, forgatókönyveit internetkapcsolat nélküli számítógépen írja, majd személyesen adja át színészeinek. Szigorúan filmre forgat, és nagyszabású blockbusterek rendezőjeként alig használ CGI-t, vagyis digitális trükköket. Filmjeit mindig határidőre, költségvetésen belül adja le. 

Várható volt, hogy Homérosz-feldolgozása alapos, a részletekre kínosan odafigyelő és amolyan régi vágású lesz, miközben az sem meglepő, hogy a több ezer éves költeményt prózásítja, és a saját íze szerint formálja át, sutba dobva a lineáris történetmesélést. Az eredmény egy grandiózus, merész vízió: az Odüsszeia közel háromórás játékidejének nagy részében hihetetlenül izgalmas, és olybá tűnik, mintha néhány percenként újabb és újabb káprázatos díszletet látnánk.

A trójai háború évtizede után újabb tíz esztendőn át sodródó hős (Matt Damon) várva várt hazatérése elé újabb és újabb kegyetlen akadályok sora gördül: olyan, akár egy lidérces álom. Damon szimpatikus Odüsszeusz a maga szerény, mégis állhatatos kisugárzásával, arcán megtört, őszülő szomorúsággal, ami ezúttal sokkal átélhetőbb és emberibb alakot ölt, mint Kirk Douglas szikár alakítása az 1954-es Ulyssesben. Lehet olyan érzésünk, hogy Nolan és Jennifer Lame vágó ismételt szerkezeti váltásai kissé eltompítják a kronológiai felépítést, ami miatt a film, különösen az első felében, szinte jelen idő nélkül marad, ám ez a módszer igencsak hatékonynak bizonyul abban, hogy átélhetővé tegye hősünk homályos emlékeit, és mi is úgy érezzük magunkat, mint akit szüntelenül sújtanak az istenek szeszélyei.

Odüsszeusz felesége, a hűséges Penelope (Anne Hathaway) és fia, Telemakhosz (Tom Holland) minden erejükkel próbálnak kitartani, és hárítani a cselszövő kérő, Antinosz (Robert Pattinson) agresszív közeledését. És itt elérkeztünk Nolan egyik legfőbb hiányosságához: a férfiak közötti becsület és árulás kérdésében sokkal jobban otthon van, mint a homályosan körvonalazott családi kapcsolatokban. Filmjeiben a nők vagy halottak, vagy katalizátorként működnek, de minden esetben mellékszereplők.

Bruce Wayne az önbíráskodás közben hozzájárul ahhoz, hogy eszkalálódjon az erőszak, amely elpusztítja Gotham városát, Oppenheimer feltalálja az atombombát, majd végignézi, ahogy tömegeket pusztít el – Odüsszeusz pedig megépíti a trójai falovat, amely segít eltörölni egy egész civilizációt, majd rádöbben, hogy tulajdonképpen ők a barbárok, nem pedig azok, akik ellen harcoltak.

Ezek az alakok sosem lesznek igazán számonkérve a tetteikért, mert Nolan úgy írja meg a történetüket, hogy a bűntudatuk csupán egy újabb adalék ahhoz, hogy romantizáljuk a nagyságukat. Nem csupán megváltoztatják a történelmet, de szenvednek is amiatt, amit másokkal tettek – ez az önmarcangolás pedig mítoszuk szerves részévé válik.

Szörnyű dolgokat tesznek, a narratíva pedig az ő fájdalmukat teszi középpontba ahelyett, hogy azokra is vetne egy pillantást, akiknek az életét megnyomorították. Christopher Nolan megmutatja a hibáikat, de nem tud elképzelni egy olyan világot, amely nem köréjük épül. Talán egyedül a Tökéletes trükkben sikerült meglépnie azt, hogy főhősei ne kapjanak igazi feloldozást tetteikért. Őszintén szeretné kritizálni ezeket a férfiakat, de paradox módon végül mindig beléjük szeret.

Önreflektív hős

Az Odüsszeia dacára mindennek elsodor, mint az árapály a Jón-tengeren: látványában lenyűgöz, amikor pedig Odüsszeusz megmaradt seregét csapdába ejti az óriás küklopsz, Polüphemosz, egyenesen egy Guillermo del Toró-i szörnyfilmbe csöppenünk. Egy másik, szürreális jelenetben a férfiak Kirké bűvkörébe esnek: a nagyszerű Samantha Morton a film legnyersebb és talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja. A kiváló John Leguizamo törékeny, de rendíthetetlenül becsületes alakítása is emlékezetes marad Odüsszeusz vak szolgája, Eumaeus szerepében: türelmes sóvárgása gazdája után a film legkézzelfoghatóbb érzelme.

Az Odüsszeia egy grandiózus filmes lakoma, különösen IMAX-ben nézve, az operatőr Hoyte van Hoytema égett, fakó, homok-, bozót- és tengerképei valódi áhítatot keltenek. A negyvenéves korára már háromszoros Oscar-díjas (!) Ludwig Göransson zenéjének mély, elektrozenekari lüktetése hozzátesz az érzéki élményhez. Christopher Nolan kézműves hozzáállása a digitális korban pedig kifizetődik: az általa használt módszer, azaz az építsünk meg mindent elv ugyan sokkal macerásabb, időigényesebb, mint rajzoltatni és bemozgatni néhány 3D-modellt, a néző viszont határozottan érzi, hogy amit a nagyvásznon lát, valódibb, mint a szokásos sorozatgyártott tömegtermék.

Christopher Nolan jóval több, mint perfekcionista iparos: autonóm alkotó egy olyan korban, ahol a tartalom megeszi a művészetet, és ahol a szerzői filmesek eltűnnek a lelketlen darálóban. Az Odüsszeia pedig minden hibájával együtt egy olyan film, amely képes új fénytörésben, izgalmasan elmesélni az ókor legnagyobb hőstörténetét – történetesen egy olyan Odüsszeusszal, aki a legkevésbé sem gondolja magát hősnek.