Meczner János az Arany János Színház és a Budapest Bábszínház igazgatójaként két generáció színházi szocializációját határozta meg, intézményvezetőként és tanárként pedig jelentős szerepet játszott abban, hogy a szakmán belül emancipálódjon az ifjúsági és gyerekkorosztály, valamint a báb műfaja.

Maga gyerekként milyen színházon nőtt föl?

Operán. Az akkori gyerekszínházi előadások semmi érdeklődést nem váltottak ki bennem, főleg mert az iskola rendszeresen a MOM Csörsz utcai művelődési házába vitt minket. Nem vagyok büszke rá, de a legemlékezetesebb „élményem” az volt, amikor csúzlival lövöldöztünk a körfüggönyre, tetszett, ahogy az hullámzik. Az Operában vagy az Erkelben eszembe sem jutott ilyesmi. Az lenyűgözött.

Ha ennyire meghatározó élménye az opera, miért nem lett zenés rendező?

Mert ahhoz nincs elég jó fülem, kottát sem tudok olvasni. Nyomasztott is a műfaj, könnyen csapdába eshet az ember. Vagy azt hiszi, hogy kitalált valami nagyszerűt, majd kiderül, hogy még van néhány taktus zene, amit ki kell tölteni, vagy pont fordítva, a nagy ötlet kiteljesítéséhez hiányzik négy-öt taktus.

Egyetlen bábrendezése mégis A varázsfuvola volt 1995-ben. Vágybeteljesítésként?

Fogalmazhat így is.

Ennyi év után hogy értékeli azt az előadást?

Talán nagyon nem fogtam mellé.

Volt még ehhez hasonló zenés kísértése?

A János vitéz a Fertőrákosi Barlangszínházban nagy szimfonikus zenekarral, énekkarral, egy szakasz katonasággal, lóval, tyúkokkal, juhokkal. Aztán csökkentett apparátussal bekerült a győri színházba.

Ott kezdte a pályáját, a korban előírás szerinti vidékre helyezéssel, ráadásul egy meglehetősen gyengének értékelt színházban.

Győrnek sokat köszönhetek, ott szereztem meg a jó értelemben vett rendezői rutint, ott tanultam meg, hogyan kell létrehozni egy előadást. Ha valaki kap egy papírt, hogy elvégzett egy ilyen-olyan iskolát, még nem bizonyítja, hogy alkalmas is a pályára. Az csak annyit tesz, hogy az alapképzést elsajátította. Mesterségbeli biztonságra elengedhetetlenül szükség van, de a tehetség a döntő. A főrendezőséget viszont valószínűleg korán kaptam meg.

Nem lehetett belőle kibújni?

Nem, ám arra jó volt, hogy megtanuljam, mit jelent társulatban gondolkozni, hogyan lehet évadokra előre fokozatosan épülő műsortervet összeállítani, színészi pályákat építve tervezni. Akkor tanultam meg, mit jelent felelősséget vállalni és mások sikerének örülni, mert a főiskolán elsősorban önző az ember, akkor csak a saját teljesítménye érdekli.

A főiskolán mennyire tartotta magát?

Akkoriban az osztályban két igazi tehetséget láttam.

Ascher Tamás és Szőke István?

Maga mondta a neveket. Ascher kiemelkedő pályát tudhat magáénak, Szőke Pista sajnos nem teljesedett ki, valahol félrecsúszott. Nekem az idők folyamán el kellett fogadnom, hogy nem vagyok olyan rendező, akit a főiskolai felvételemkor elképzeltem, de az évek alatt talán kiderült, hogy a színházvezetéssel és a tanítással inkább van dolgom.

A művészet- meg a zenetörténetben is sokkal több a kismester, mint a Leonardo- vagy Mozart-szintű zseni. Az irodalomban is.

Valószínűleg rendezőként bizonyos típusú előadásokat többé-kevésbé színpadra tudok állítani, a realizmusból csak néha-néha próbáltam kitörni, igazgatóként viszont sokkal merészebb  voltam. Az előbb azt mondtam, hogy Győrben megtanultam, mit jelent, ha vezetőként felelősséget kapok. Mindig sok vendéget hívtam, de azt alapfeltételnek tartottam, hogy például csak olyan rendező jöjjön, aki egyrészt azt a fajta színházi ízlést képviseli, amit én előremutatónak tartok, másrészt akinél megvan a remény, hogy művészileg  többet tud kihozni a társulatból, mint amire korábban képesek voltunk.

A világok találkozása viszont simán alakulhat világok harcává.

Hogyne, de ez a rizikó szükséges a színházcsináláshoz.  Azt a színházat, amelyik nem vállal kockázatot, megette a fene. Az évek folyamán mind több és több vállalkozást készítettünk.

Előre látta, ha máskor nem, a főpróbahéten, hogy miből lesz bukás?

Százszázalékos biztonsággal ritkán lehet ezt  prognosztizálni. Igazgatóként az volt a feladatom, hogy minden segítséget megadjak a készülő produkciónak, hogy a rendező az adott társulattal, adott pénzből, adott próbaidő alatt és adott műszaki lehetőségekkel minél érdekesebb előadást hozzon létre. De közelítek máshonnan. A Bábszínházban volt egy előadásunk, amelynek volt közönségsikere, én viszont már az első pillanattól szégyelltem. Ugyanakkor félóra se kellett, hogy beállítsák a díszletet, és azok a színészek játszották, akiknek más feladatot nem tudtam adni, ezáltal pedig a többiek pihentek. Megint mondom, hogy ne legyen előrelépés, az lehet nem opció!

Sok olyan rendezőt hívott, akár az Arany János Színházba, akár a Bábszínházba, akiknek nem ez a korosztály vagy műfaj volt az elsődleges működési területük, amelyek ráadásul akkortájt meglehetősen periferikusnak is számítottak a szakmában. Őket mivel győzte meg, mivel keltette fel az érdeklődésüket?

Olyan művészeket hívtam, akiknek volt érzékük a stilizáltabb, absztraktabb megközelítésekhez, amellyel a közönség érdeklődése mellett a szakma kíváncsiságát is felkelthették, ez szép lassan szinte öngerjesztővé vált. Olyan is előfordult, amikor először a főiskolai osztályomhoz hívtam valakit, és aztán már hozzájuk érkezett a színházba. Az írókkal és színészekkel kapcsolatban is körülbelül ugyanez zajlott. Meggyőződésem, hogy az alapanyagon sok múlik. Az Arany János Színházban játszottunk görögöket, Goldonit, Schillert, Lorcát, sőt Genet-darabot is. Ács János Lear királya az akkori Országos Színházi Fesztiválon szinte minden díjat megnyert, és bár nem nagyon ismerik, de szerintem Dan Micu Scapin furfangjai volt a színház legjobb előadása. Aztán voltak friss lengyel, szlovák, cseh művek, amelyek megint teljesen más miliőt hoztak. Erre a műsorra ráharaptak a középiskolások mellett a felnőttek, az esti előadások nézői. Miközben megtartottuk persze a gyerekelőadásokat is, de azok is minőségi művekből készültek, amelyekben már egyáltalán nem gügyögtek. A Bábszínháznál is ugyanez a folyamat zajlott le, és egy idő után mindkét színház más jelentőséget kapott a budapesti térképen. A Bábszínházat nézni öröm és büszkeség, az viszont fáj, hogy az Arany János Színházat a színházi köztudat is elfelejtette.

A Budapest Bábszínház konfliktusmentesen indult? Ha már mintázat: az sem volt túl jó művészi állapotú színház, és azt is szisztematikusan átpozicionálta.

Amikor idekerültem, volt bennem némi meghasonlás, mert noha a Bábszínház közönsége részben egyezett a potenciális Arany János Színházéval, de mivel helyzet volt, elvállaltam. Igaz, a kinevezőknek elmondtam, lehet, hogy fél év múlva meg fogok szökni. És nem mondhatom, hogy kitörő örömmel fogadott az együttes.

Ezzel szemben 26 évig maradt, és azóta sem távolodott el a Budapest Bábszínháztól.

Maradtam, mert találtam néhány csodás színészt a társulatban, az előző korszak zsenijeit. Érdekelt, hogy megpróbáljak színházi látásmódjukat megváltoztatva dolgozni velük (akadtak, akik megértették és szívesen követték ezt az utat, és akadtak, akik nem). De érdekeltek, mert túléltek egy silány időszakot, de a korábbi magasan jegyzett Szilágyi-korszakot ők határozták meg. Ugyanakkor a fiatalok hiányoztak a társulatból, ezért arra jutottam magamban, hogy mindenképp hosszabb időre kell terveznem, ha más ízlésvilágot akarok kialakítani. Egyrészt a vizuális és zenei világot akartam megváltoztatni, másrészt pedig el akartam érni, hogy ne természetellenesen szólaljanak meg a színészek. Sokszor elmondtam már, hogy egy színésznek elég, ha nagyon jó színész. Egy operaénekesnek ezenfelül jól kell tudni énekelni, egy operett- vagy musicalszínésznek még jól is kell táncolni. Egy bábszínész mindezeket tudja, és hozzá még eszelősen jól bábozik is.

Minden jó színészből lehet bábos?

Ha elég nyitott és absztrakt a gondolkodása, van esély rá.

A realizmusból érkezve magának mije volt?

Miközben nem voltam biztos abban, hogy egy életre képzelem el a bábszínházi létet, de elkezdett foglalkoztatni ez a színházi másság. Ezért indítottam be a bábos stúdiót, ezért javasoltam, hogy a főiskolán induljon bábszínész-, később bábrendezőosztály. Be-becsúsztak jó előadások, jött egy-két fiatal a bábstúdióból, de többosztálynyi idő kellett ahhoz, hogy a társulat átalakuljon, és hogy a repertoárban valós súllyal jelenjenek meg a középiskolásoknak és a felnőtteknek szóló előadások is. Remélem, nem vagyok elfogult, amikor azt állítom, hogy ma ott tart a Budapest Bábszínház, hogy bármit el tud magas színvonalon játszani.

A társulattal párhuzamosan alakult a közönség is?

A nézők lassabban reagáltak. A Mackó és az állatokat (Vörös István művéből, Veres András rendezésében, bemutató: 2006. január 15. – a szerk.) a pedagógusok és a szülők kikérték maguknak, mert látszott a mozgató. Ma ezen senki nem akad fenn. A felnőtteknek készült Bitódalokat (Christian Morgenstern verseiből, Veres András rendezésében, bemutató: 2010. március 25. – a szerk.) kilencszer játszottuk a kisterem leszűkített nézőterében. Ha ma mutatnánk be, negyven-ötven előadás simán benne lenne. Tehát a közönségnek is kellett érni.

Meg a Vas utcába felvételizők kedvének is meg kellett jönni, hogy a bábszínész szakot ne csak azért jelöljék meg, mert oda kevesebben jelentkeznek, és oda könnyebb bekerülni?

Voltak ilyenek. Sőt bizonyos értelemben még csaltunk is egy picit, mert bejártam más színészosztályok felvételijére, és időnként skizofrén módon annak drukkoltam, valakit ne juttasson tovább a párhuzamosan induló osztály vezetője, mert nekem is tetszik az az illető. Akkor még semmi nem derült ki arról, van-e érzéke a bábhoz, de az egyéniség, a személyiség felkeltette az érdeklődésemet. Fontos volt, hogy érezzem, kíváncsi vagyok rá, azt meg külön élveztem, ha valaki engem is megdolgoztatott. Többekből az egyetemi évek alatt szenvedélyes bábos lett, akik ma a bábművészet legjelentősebbjei közé tartoznak. Volt, aki vargabetűvel talált vissza a bábhoz, mások bábszínészként végeztek, és azóta nem báboznak.

Volt olyan, akinél benézte a pályaalkalmasságot?

Egyvalakinél. Épp ezért a következő osztályban már rostáltam.

Nem számonkérés, de hogyan számolt el magával?

Nehezen. Máig rosszul élem meg, mert azt gondolom, hibáztam. Ha egy év után kirostálom, talán kevésbé érezné élete végéig, hogy színész lehetett volna belőle. Igen, van emiatt lelkiismeret-furdalásom.

Szigorú tanár?

A szó klasszikus értelemében nem. A megszégyenítést csak kivételes esetben tartom elképzelhetőnek. A körülírást, a türelmes rávezetést eredményesebbnek tapasztaltam. Ha néha mégis azt láttam, hogy valamibe nem tettek bele elég munkát, azt nem viseltem el, akkor megszakítottam az órát. Soha nem én kezdtem az értékelést, hanem mindig a hallgatók mondták el a véleményüket az osztálytársuk munkájáról. Eleinte még meglehetősen zavarosan és hosszan értékeltek, de muszáj volt hozzászokniuk ahhoz, hogy gondolkodjanak, hogy minden gyakorlatot úgy nézzenek, mintha rendezők is lennének.

Gyanítom, ennek köszönhető, hogy más osztályokhoz képest a bábszínészekből jóval nagyobb arányban nőnek ki rendezők. De honnan jött ez a módszer?

Még a főiskolára jártam, amikor a Nemzeti Színházba a kitűnő rendező, Tovsztogonov meghívást kapott A revizor megrendezésére. Asszisztensként vettem részt a próbafolyamatban. A színészek egy idő után igencsak nyugtalanok lettek, mert Tovsztogonov kizárólag az elejét, majd lassan a közepét is próbálta. Tény, hogy azt valami elképesztően körültekintően, alaposan és sokrétűen körüljárva, de nem tűnt úgy, hogy végigérünk rajta. Hat-hét nappal a bemutató előtt hirtelen azt kérte, csináljuk meg a végét. Rövid idő alatt lerendelkezte, és bár a színészek se nagyon értették, de pillanatok alatt álltak a hiányzó jelenetek. Jelen voltam a próbákon, és tapasztaltam, ha stabilan le vannak fektetve a viszonyok, a színészeket látszólag magukra lehet hagyni, mert az anyag dolgozik bennük, és teljesen organikusan alakul ki az előadás. Rám ez a módszer nagyon hatott.

Az igazgatással és a tanítással párhuzamosan bábrendezésre nem vállalkozott, élőszínházi rendezőként viszont lassan abbamaradt a pályája. Ebben mennyi volt a tudatosság?

Azt hiszem, a bábot értem, de nem biztos, hogy én magam meg tudom valósítani. Az élőszínházra pedig egy talán sértő mondattal válaszolok: egyes kivételektől eltekintve én azt látom, hogy még általam nagyra tartott rendezők se tudnak idejében hátrébb lépni, még akkor is erőltetik a rendezést, amikor már láthatóan csak ismétlik magukat. Őket szomorúan nézem.

Ahogy a színházaiba, úgy az osztályaiba is mindig sok vendéget hívott. Azt hogy élte meg, hogy magát nem kapkodták szét más osztályokba?

Nézze, lehet, hogy én nem tudtam volna más osztályban működni. Annak nagyon örülök, hogy ezt a sok osztályt végigvittem.

Levezényelte az egykori Arany János Színház felújítását, aztán az új épületbe megérkezett Székely Gábor és a művészszínházi profilú Új Színház. Végigcsinálta a Tivoli mozi átépítését, hogy az Arany Jánosnak legyen otthona, aztán még mielőtt beköltözhettek volna, feloszlatták a társulatot, az épület pedig a Budapesti Kamaráé lett. A kultúrpolitika bekavart magának többször, ezért érdekel, milyen viszonya volt a politikával.

Megkerülhetetlen, hiszen mindig állami, önkormányzati fenntartású színházakban dolgoztam, és hamis lenne azt állítani, nem kellett néha kisebb kompromisszumokat kötnöm. Lényeges kérdések esetében makacs voltam. Mindig hittem, hogy a politika önmagában nem tud művészi alkotást létrehozni, és abban is, hogy minden értékes művészeti alkotás, amely a saját korának szól, elkerülhetetlenül politizál, hiszen a körülöttünk élő világgal szembesít. Az aktuálpolitizálást – kivételes helyzeteket leszámítva – nem szeretem, egész egyszerűen azért, mert az még a legnemesebb alapanyagot is elsilányítja.

Mi volt a maga nagy előadása?

Két előadásomra tudom azt mondani, hogy maradéktalanul elégedett vagyok velük. Törőcsik Maritól és Judy Denchtől is olvastam szinte ugyanazt a mondatot, hogy életükben talán öt olyan estéjük volt, amikor minden összejött, innen nézve a két előadás nem is olyan kevés. Az egyiket, a Pillantás a hídról-t nagyon korán csináltam még Győrben, a másikat, azt Jerevánban rendeztem.

Hogy került oda?

A Szovjetunióban magyar, itthon pedig szovjet drámai évadot tartottak, ennek keretében utazott nyolc-tíz rendező a másik országba. Szakmai szempontból nekem ez, Füst Milán Negyedik Henrikje, a legkedvesebb. Valahol belejátszott, hogy akkoriban rossz periódusban voltam, és távol akartam kerülni az egész helyzettől. Sikerült, mert rajtam kívül az egész városban ketten tudtak magyarul, és telefonálni is csak úgy lehetett, ha a főpostán két nappal hamarabb bejelentkeztem. Aztán amikor vége lett az évadnak, díjazták az előadásokat, illetve kiemelték a tíz-tíz legjobb férfi és női fő- és mellékszereplőt. Már csak azért is jó visszaemlékeznem erre az előadásomra, mert a két főszereplőm bekerült a legjobbak közé, és mindkettőt egy éven belül Moszkvába szerződtették.

Hogy érzi, teljes az életműve?

Ha az Arany János Színházban kapunk még öt évet a társulattal, nagyképűség nélkül merem mondani, hogy az egészen másképp marad meg a színházi emlékezetnek. Az torzóban maradt. Megvoltak a színészek, akik boldogan jöttek volna hozzánk, velük igazán nagyot léphettünk volna előre. De elvették tőlünk az épületet, a Tivoli nem lett a miénk, és rettenetesen rossz érzés volt elmondani mindenkinek, hogy ne haragudj, becsaptalak, mégsem szerződtetlek. Ezért, de csak ezért, irigyeltem Székelyt és Zsámbékit, később Mácsait, hogy a nulláról kezdve, zavartalanul tudtak társulatot kialakítani. Bizonyos esetekben nem bántam volna, ha rendezőként karcosabb előadásokat csinálok. Próbálkoztam, de igazgatóként bátrabb voltam. A tanítást nagyon szerettem. És talán tényleg egy kicsit sok színházat építettem.

Minden kérdésre pragmatikusan válaszol, felhánytorgatás, üzengetés, sérelmi politizálás és duplafenekű olvasat nélkül. Ez is mintázatként tér vissza az interjúiban, pedig lett volna bőven alkalma rá, hogy kipakoljon. Vagy most jöhetne a nagy retrospektív leleplezés.

Nem lennének tanulság nélküliek, de higgye el, a csúnya történetek nem érdekesek.

Fotók: Bielik István